Nem vagyok rajongó típus, kamaszkoromban sem volt félmeztelen fiúbandák plakátjaival kitapétázva a szobám fala. Igazi ikonjaim felnőtt koromra lettek, mikorra lett némi sütnivalóm, így most már nagyon meg kéne dolgozni nálam azért, hogy valakinek sikoltozva feldobáljam a melltartóm a színpadra. Enni viszont szeretek, és azt is szeretem, ha etetnek, ezért mindig örülök, ha nyílik egy újabb hely, ahol jó ételeket kínálnak.
Így aztán örültem annak is, mikor meghallottam, hogy Jamie Oliver gyorsbüfét nyit Budapesten, annak is örültem, hogy olasz kaják lesznek, mert szeretem az olasz kajákat. Jamie Olivert sosem szerettem, ám tökéletesen megértem, mennyire lehetett ezért a cingár szőke fiúért rajongani hosszú évekkel ezelőtt, mikor még Pucér Szakácsnak hívták, és kisfiús mosollyal turkált a salátában, vagy kissé szeleburdira véve a figurát, azt bizonygatta hadonászva, hogy a főzésnél jobb dolog márpedig a világon nincs, úgyhogy egyszerűen csak főzzünk. Az én világom ebben is más, ahogy a félmeztelen fiúbandák sem hoztak lázba, a huncut kisfiús mosolyok sem, szóval, ha már, akkor sokkal inkább tudnék rajongani Gennaróért, aki ebben a cikkben ezen kívül még egyszer szerepel majd, sokkal lejjebb, amúgy ő Jamie mestere és a Két falánk olasz közül az egyik.
Fotó: Barbay Csaba/Flashback Photo
Ahogy a május 20-i nyitás előtt nőtt-növekedett a kicsit kötelező ízű és szagú hájp, én egyre jobban feszengtem. Jó-jó, értem én, de kezeljük már helyén a dolgokat, azért ez nem akkora sztori, mint amikor a Bíró Lajos elhatározta, hogy a belváros közepén rántott húst fog árulni, mert az, ugye megérdemelte az elragadtatott szűkölést még akkor is, ha az ő talponállójában disznók dugnak a falon és nem betonszürkére festett betonfalak között lógnak a fokhagymafüzérek és a sokkilós sonkák, és a pincéreken nincs Lali feliratú póló. Vagy mit tudom én. Ha az átalakítás idejére a nyócker nem rekreációs területére költözne a The Fat Duck. Na. Akkor én is ott aludnék sátorban a küszöbön a nyitás előtt két héttel, ugye. De nem ez történt, hanem megnyílt egy franchise étterem Budapesten, pár lépésre a Mátyás templomtól.
A zene az kell, mert körülölel?
Szombaton háromkor érkeztünk, a nyitás után egy héttel, a gourmandok ebédjének és a turisták elfáradásának órájában. Nem foglaltunk asztalt, mivel az éttermi kommunikáció szerint Jamie személyiségével nem fér össze, hogy mindig minden asztal foglalt legyen, ez itt egy laza hely, és maga a séf is olyan laza, mint a lánc a Babettán, úgyhogy menjünk bátran, mindig lesz asztal a kósza tévelygőknek. Az egyik ok tehát ez volt, a másik, hogy online lehetetlen volt a nyitás után asztalt foglalni. Meleg volt, talán az első kora nyári nap, alaposan megizzadtunk, mire odaértünk, szóval, úgy néztünk ki, mint egy átlagos család, akik Bivalybasznádról feljöttek a Várba sétálni-nézelődni és nem úgy, mint egy pengeszájú újságíró, annak férje és gyereke, akik arra készülnek, hogy egyenek egy jót.
Két nevetgélő lány fogadott, akik egy asztalkánál szorongtak, megkérdezték, mi járatban vagyunk, és őszintén meglepődtek, mikor azt válaszoltam, hogy enni szeretnénk.
Nagyon sajnálták, hogy nincs szabad asztal és akkor még jobban meglepődtek, mikor felmondtam a leckét: hogy semmi baj, tudom, hogy ez egy olyan étterem, ahol a betérő vendégnek mindig akad asztal, úgyhogy mi akkor most helyet foglalunk a bárban és lesszives szólni, ha felszabadul egy. Felírták a nevem és mondták, hogy jó.
Leültünk a bárban, és rendeltünk limonádét, közben bámészkodtunk. A hely tömve volt. A zsúfoltság kicsit később már fojtogató érzése mégsem a rengeteg vendég, hanem az első látásra is túl sok pincér szüntelen sürgés-forgása miatt alakult ki bennem. És a zaj miatt, ami az első perctől pokoli volt.
Először nem értettem, miért kiabál mindenki, aztán rájöttem, nem attól van zavaró zsivaj, mert a vendégek mindegyike hangosan beszél, hanem azért van zavaró zsivaj, mert a vendégek mindegyike próbálja túlordítani a zenét, ami üvöltött. Zene biztosan azért kell, mert az is laza, más magyarázatot nem tudok.
Jó, arra nem számítottam, hogy amíg ott vagyunk, a lásáteníkántáre szól majd halkan, esetleg végtelenítve hallgathatom a Keresztapa fő zenei motívumát, de Dzsémi diszkójára sem. Egyáltalán, minek kell ordítoztatni a zenét egy étteremben? Ennek helye van a búcsúban a lánchinta körül, de már a kilencvenes évek közepén, a siófoki lehúzós éttermekben sem volt helye a recsegős danúbiusszal, a Jamie Oliver Budapestben meg aztán depláne nincs helye.
A limonádéról annyit szeretnék feltétlenül megemlíteni, hogy egy korrekt limonádé volt, lime- és narancskarikákkal, mentával, ha valaki érdekel, azt is elmesélem, hogy húsz forint híján kilencszáz forint.
A hely nem családias, semmi köze azokhoz a trattoriákhoz, amikben hosszú órákat időzhetünk kulináris vágyainknak áldozva, ez a hely egy üzem, menjél be, egyél egy jót, és menjél ki, hadd jöjjön a következő.
Nincsenek elszeparált részek, zegzugok, kényelmes, döglésre csábító kárpitozott ülőalkalmatosságok. Ebben az étteremben a tágas terek és a beton az uralkodó, indusztriális elemek keverednek fadíszítéssel, hidegen csillogó üveggel. Központi elem a hosszú és nyitott pult, ami mögött belátunk a konyhába. A pult fölött füzérben lóg a paradicsom, a vöröshagyma és a paprika, erről nekem a tihanyi és a szentendrei bazársor ugrott be, de ha arra gondolok, hogy az étteremtől húsz lépésre árulják a kalocsai mintás pólókat meg a szőrös kulacsot a turistáknak, belefér.
A zene tovább ordított, eltelt húsz perc, és az asztalunkhoz vezettek minket. A viszonylag kis méretű asztalt rögtön telepakolták mindenfélével, a kislányunk kapott Jamie színezőt, zsírkrétát, 3D gukkert, amiben meg lehet nézni a gyerekmenüket, mi kaptunk Jamie feliratú konyharuhát szalvéta gyanánt és ekkor gondoltam először arra, hogy ez nekem kicsit sok.
Úgy értem, kicsit sok a Jamie és nekem abból sokkal kevesebb kéne.
Finom fogások, húshiány és hangzavar
Az étlap egy hatalmas lap, az asztal méretéhez viszonyítva röhejesen nagy, messziről úgy tűnhetett, mintha kezdő origami tanfolyamon lennénk és az első lépéssel küzdenénk: hajtsa félbe a lapot.
A gyerekmenü első és második ránézésre is kellemes meglepetés. Igazán üdítő végre kiszakadni a hasábburgi-dínó alakú rántott csirke és a bolognai spagetti, valamint az egyéb, hülye nevű zónaadag ételekből.
A gyerekmenü két méretben rendelhető, attól függően, mekkora a gyermek, illetve milyen étvágya van. Ennek megfelelően két ára van, és minden gyerekmenü mellé jár egy Shake me! saláta és egy pohár gyümölcsvíz. A Shake me! saláta egy csatos üvegben érkezik, alul némi salátaöntet, felül a zöldségek, a többit találják ki, menni fog. A gyümölcsvíz egy pohár víz eperrel, mentalevelekkel és narancskarikával. Egyszerű, ötletes, jópofa. Akarom mondani, Dzsémis.
Kislányunknak egy csirketekercset rendeltünk, ízlett neki, kapott hozzá koktélparadicsomot is, mindez egy színes műanyag dobozkában érkezett. El volt ájulva, naná.
Szóval, az egyoldalas étlapot úgy képzeljék el, mintha a népszabó egy oldalát tartanák a kezükben keményebb papírra nyomtatva. Nincs sok étel, de nem egy útszéli kockás abroszos vendéglőben vagyunk a kólásnapernyő alatt, ahol úgy kezdődik az étlap télen-nyáron, hogy francia hagymaleves cipóban, úgyhogy nem kell csodálkozni a kilenc darab főételen. Ebből kettő hamburger.
Szóval hét főétel közül választhatunk. Már Önök, ha ellátogatnak, mi kevesebből választhattunk, mindjárt elmondom hogy történt ez, de előbb az antipastik meg a többi.
Az étlapon vannak Falatkák, ezek ilyen-olyan kenyerek, és a beszédes nevű A világ legjobb olívája jégen. Bruschetták és antipasti a következő rubrikában, megint külön A híres deszkák, hogy egy kicsit egyszerre érezzük magunkat bennfentesnek – áh, a deszkák! – és egy kicsit kívülállónak – mi az a deszka?! – aztán vannak tészták, pizzák, főételek, köretek és szuperkaják. Semmi fakszni.
A vasziszdasz nem is abból áll itt, hogy virítanak egy olyan főételt, amibe beleremeg a térdünk, hanem abból, hogy igen kiváló, nagyon gondosan kiválasztott alapanyagokból készülnek ezek az egyszerű és mindenki által ismert ételek. Igen, itt kapirgálós a csirke, boldog a marha, házi a tészta. Még a tojás is kapirgál.
Tervünk egyszerűnek tűnt, falatka, antipasti, tészta, húsos főétel, desszert. A húsos főételig rendben ment minden, ám ott kiderült, hogy ez elfogyott, az nincs már, kezdtem úgy érezni magam, mint a Hofi poénban, mindjárt kiszól Dzsémi a pult mögül, “ki az, aki ennyire válogat?”
A férjem hamburgert és sztéket nem akart enni, fritto mistót sem, a Borjú milanese és a Csirke cacciatore viszont elfogyott. Délután fél négykor, a nyitás hetén. Hatra ígérik a húst, hát meg műszakváltás jön. Na ez az, amire én vendégként abszolút nem vagyok kíváncsi. Így lett a húsos főételből egy Tagliatelle bolognese, Gennaro eredeti receptje alapján.
Igen, csalódottak voltunk. És kissé értetlenül álltunk. Később amiatt is, miért tart negyven percig kihozni a falatkát és az Olasz nachost.
Próbáltam menteni a menthetőt, azt kértük, azokkal együtt hozzák ki a kislányunk csirketekercsét is, talán amiatt. De a főételre is indokolatlanul sokat vártunk, cserébe hihetetlenül idegesítő volt az a gondoskodónak szánt, valójában sokszor felesleges nyüzsgés, amit a pincérek előadtak. Mindig jött valaki és megkérdezte, ízlik-e. Ha nem ettünk, akkor azt kérdezték, hogy hozzanak-e még inni valamit. Ha volt innivalónk és ettünk is, akkor azt, mindennel meg vagyunk-e elégedve.
A pincérek eleve túl sokan vannak, legalábbis az az állandó pörgés, sürgés-forgás és zsinatolás, amivel járnak, mintegy vizuális érzékcsalódásként hat ránk, és úgy érezzük, hatszor annyian vannak, mint valójában.
Ehhez jön az ordító zene és a hangos vendégsereg, ez összességében pedig egy elviselhetetlen masszává áll össze, amitől nagyon ingerültté és idegessé váltam, pedig azért jöttem, hogy ebédeljek egy jót.
Ezt a kellemetlenséget a remek ételek sem tudták feledtetni.
A világ legjobb olivája jégen biztosan a világ legjobbja, ezt majd a hozzáértők eldöntik, a hozzá felszolgált szárított paradicsomos-fekete olívás tapenade számomra az elmúlt hónapok egyik legfinomabb étele volt. Az olasz nachos is rendkívül finom volt, az illatától is meg lehetett veszni, meg sem kellett volna kóstolni. Isteni sajtokkal töltött mini ravioli, pikánsan csípős paradicsomszósszal elérte, amit kell, felkorbácsolta a gyomor tüzét. Illat- és ízorgia, ne hagyják ki, ha arra járnak. A garnélás linguine tészta, amit ettem, nagyon ízlett, nagyon az én ízlésem volt. A garnéla kitűnően volt elkészítve, a tészta is nagyon jó, a szósz rajta harmonikus, összességében remek fogás volt. A férjem tésztája nekem – és neki is – halovány volt, nem ízlett a ragu, valami iszonyú hiányérzetem volt, és még mindig nem jöttem rá, mi az, ami miatt nem volt jó. A tészta viszont kitűnő volt ennél az ételnél is.
Felkeltette a figyelmem az étlapon valami, a chililekvár. Mivel nem rendeltünk olyan ételt, amihez járt volna, megkérdeztem, kaphatok-e belőle kóstolót. Kaptam. Sajnos nem egy üveggel, pedig még most is enném, evőkanállal. Édesen csípős, nem túl édes, nem túl csípős, pikáns, remek, bravó!
Igazából most rendeltünk volna még valamit – bárányt – de pontosan két és fél órája ültünk az étteremben, és a zaj elviselhetetlenné vált. Arra gondoltam, nem bírok ki itt még fél órát a bárányra, aztán a desszertre várva. A férjem édesszájú, mégis ő mondta ki hosszas gondolkodás után a végszót, menjünk, mert szétmegy a zsivajtól a feje. Mindenki megkönnyebbült, pedig ekkor még negyed órát vártunk a számlára. Ekkor már elegem volt, és semmi mást nem szerettem volna, csak csendet.
Tizennyolcezret fizettünk. Ha kérjük a desszertet és elfelezzük a bárányt, ahogy a szerencsétlen főételválasztás után megbeszéltük – hús nélkül magyar ember az asztaltól föl nem kel! – még most is ott ülnénk arra várva, hogy kihozzák, akkor ez az összeg huszonötezer felett van. Sok.
A tizennyolc is. Meglepődni nem lepődtünk meg rajta, erre számítottunk. Amin meglepődtem, az a borok ára, ezerötszáz forintnál kezdődnek, ezért másfél decit kapunk, szóval egy viceházmester simán belekerülhet egy ötezresbe is, ha úgy választunk. Ha a sztékhez valami szép vöröset, akkor a pohár borunk is belekerülhet ennyibe.
Később aztán beszélgetünk az étteremről és beleesünk abba a hibába, hogy elkezdjük más olasz éttermekhez hasonlítani. Önök ne tegyék,
ez nem egy klasszikus olasz étterem, ez egy franchise Jamie Oliver-étterem. Az ételek valóban jók, de nem kimagaslóak.
Tavaly a Kotori-öböl kapujának számító Herceg Noviban letettek elém egy garnélás tésztát, ami volt ilyen, mint ez, csak ott a Dragan nem írta ki az étlapra, hogy az az öregasszony tojja a tojást is, aki a tésztát gyúrja. Itt meg kiírják, mert ez is a show része.
A pizzát. Azt megkóstolnám. De csak ezért valószínűleg nem jövünk vissza. Majd egyszer, ha erre járunk. Olasz kajákért sem ide jövünk, csendért és lazítós-borozós délutánba húzódó baráti lakomázásért sem ide jövünk. De nem is kell nekünk ide jönni, jöjjenek azok ide, akiké ez a hely: a Budapestre látogató turisták, akik tudnak friss és tiszta szemmel nézni erre a gyönyörű városra. Ők üljenek ide be, egyenek egy jót, és csodálják tovább a várost.
A képek forrása: Jamie’s Italian Budapest facebook oldala
Még több cikk Jamie Oliverről az NLCafén!
- 10 dolog, ami miatt 17 éve imádjuk Jamie Olivert
- Így készül Jamie Oliver fokhagymás-petrezselymes ciabattája – videó
- Hogy készül a tökéletes buggyantott tojás? Jamie Oliver megmutatja!
- 40 éves Jamie Oliver, a pucér szakács
