A mama szerint a rántott hús csak ropi, neki a pörköltnél nincs jobb étel. Ha jót akar enni, pörköltet csinál. Nem mondom, egy bográcsban főtt kakaspörköltért én is sok mindenre képes lennék, de a rántott hús mégis beelőzi a mama kedvencét. Jó, hát én behozhatatlan előnnyel indulok, én a tanyáról, a sparhelt mellől jövök, ahol lassú tűzön, habzó-bugyogó disznózsírban sültek a húsok. A saját húsaink.
Magyarázhatom ezt az ipari disznókarajon szocializálódott generációk hadának napestig. De azoknak is, akik egészen Bécsig szaladtak rántott húst enni, és ott is a borjúból rendeltek.
Lehet jó rántott húst disznóból is, hogyne lehetne, csak ahhoz disznó kell és nem vizes húsú tápos süldő, félévesen vágva. Vagy igazi borjú, nem marha borjúnak hazudva. És kapirgálós csirke. És ahhoz kell a jó panír, meg a disznózsír.
Nem egy nagy vasziszdasz, de valahogy étteremben, vendéglőben, itthon mégsem sikerül a rántott hús. Azt a kevés helyet pedig, ahol sikerül, szent helyként tiszteljük és oda nem enni, hanem valósággal áldozni járunk. De ilyen nagyon kevés van, szóval minden új helynek örülni kéne. Most sem sikerült, pedig akkora volt az új “rántott húsozó” körül a csinnadratta, hogy majdnem bedőltem én is. De csak majdnem.
Eleve volt valami visszás abban a felütésben, hogy annyi szar kaja után most végre jót ehet a plázák népe, mert túloznék, ha azt írnám, volt idő, mikor meg tudtam különböztetni a WestEnd alsó szintjét a Nyugati téri aluljáró kínálatától, mind ételben, mind másban. De azért azt se állítsuk, hogy a bérből és fizetésből élő magyar ember designer cuccokat vesz magának, vagy angol úri szabóhoz jár, netán kézzel varrott cipőt készíttet méretre egy kis olasz családi manufaktúrával, és a napi félórás ebédszünetet valamelyik fine dining étteremben tölti. Ráadásul, amióta beugrottam egy zöld szemcerkáért az egyik drogériába, és két kiscsaj, aki előttem fizetett, pontosan 27 ezer forinttal hagyott ott többet parfümökért és sminkcuccokért, mint a havi fizetésem, azóta kifejezetten tisztelem a plázák népét.
Szóval, az üzenet az volt, hogy a plázákban szar a kaja, de az istenadta legalább a WestEndben ehet végre normális kaját, mert megnyílt A Séf asztala.
A nyitás után pár nappal, egy szottyos-szürke szombat délután a soromra várva el is képzeltem Fecót és Marit, ahogy mögöttem álldogálnak A Táblánál és a menő séf által kitalált menüt nézegetik. Te, az a koriander, az csípős? Nem tudom, de a kolbászba hogy kerül alma, és pláne hogy lehet csirkéből?
Nehéz kérdések ezek, meg az is, hogy is van ez az egész, mert akárhogy is, de a plázák népe meg a sima magyar ember sem látott még tízdekás kolbászt, és ahogy a mellém libbenő, az illata alapján plázázás előtt egy lavór parfümben megmártózó, műszempilla-fetisiszta lány az őt kísérő görcsjancsinak fogalmazott, “akar a f@szom kolbászt enni, mi ez itt, egy falusi búcsú?”
Hát igen. Ez a kisebbik probléma. A kóbász. A nagyobb probléma a rántott hús.
A rántott hússal ugyanis az a helyzet, hogy nagy. Ez van. Kitörhet itt még két gasztroforradalom, klónozhatják Széll Tamást, leszívathatják jégszőkére Mautner Zsófi haját és lekötözhetik egy hokedlire a Főzelékes Ferit, arra kényszerítve, hogy szórjon má’ egy kis lisztet, és rántsa be végre tisztességesen azt a sárga hüvelyű zöldbabból készült főzeléket, a magyar rántott hús mérete akkor is az lesz, hogy lógjon le a tányérról, pont.
Fotó: Séf Asztala Facebook
Ezt meg itt bevágják egy papírtálcára, adnak hozzá műanyag evőeszközt nájlonba csomagolva – mindezt nyilván a mostanában trendi ökotudatosság jegyében. És hiába választhatunk a tíz deka karajunkhoz különféle csicsa köreteket – nézd má’, Mari itt is van ez a koriander, keress má’ rá, mi a ’sz ez? – és mártást, a magyar ember bámul, mint borjú az új kapura, és szépen lassan elönti az agyát a vattafakk.
Van idő ezeket végiggondolni, mert sorban állás közben a csillogó fehér metrócsempe és a papírtálcát hajtogató fiú sem annyira érdekes, hogy három másodpercnél tovább lekösse a figyelmem. A sor pedig ennél hosszabb. A kasszánál kell az italt is kérni – a házi mangószörp a kedvencem, kicsit irigy is vagyok, nekem még az avokádómag sem csírázott ki sose – egy kicsit olyan érzésem van, mint nyolcvanegybe’ Baján, a Tejbárban, ahol suli előtt bandáztam a többi másodikossal, és izgultam, hogy maradjon kakaós csiga, mert azt a felsősök mindig elvitték előlünk. Itt nem izgulok, várok a soromra a cetlivel a kezemben.
A férjem először a tálcát nézi, aztán engem. Aztán megint a tálcát. Végül felnéz azzal az utánozhatatlan, kicsit Tommy Lee Jones-os nézésével, ami félúton van az “ezt most komolyan gondolod?” és az “ez meg mi a f@sz?” között. Íme, a Séf asztalánál a Séf rántott húsa, mondom, és leülök enni.
Az ujjnyi vastag, féltenyérnyi karaj panírja középen halványsárga. A hús rágós és sótlan. Szinte várom a nehéz olajszagot is, meg az estig tartó böfögést, mint az alsó középkategóriás vendéglők gordonblője után, de itt legalább egyben van a hús, nem gyalázták háromba, mielőtt kihozzák az extra köretnek hívott kukoricás-gombás rizzsel.
Fotó: Séf Asztala Facebook
A Séf asztalánál egy rántott hús tíz deka, kettő húsz, három darab harminc deka. Karajból, nem túl jó disznóhúsból és nem jól sütve. De van filézett csirke és borjú is, ha azt szeretik. Dekára az se több. Egy hús ezerötkilencven, kettő ezernyolckilencven, három hús kettőezer-kettőkilencven. Körettel. Ha azt nézem, nem túl sok. Ha azt, hogy éhesen állok fel az asztaltól, és fél óra múlva megint ennem kell valamit, akkor elég sok.
“Hát lehet, hogy ez a Séf asztala, de hogy ez maximum az íróasztala, nem az étkezőasztala, az biztos!” – heherészik a férjem, és eszi a nudlit, ami szerinte jó.
Én nyelem a sótlan, rágós rántott húst, hozzá a krumplisalátát, ami az én ízlésemnek túl ecetes. És ami szintén sótlan, de a rántott húshoz sem az ecetes babsalátát, sem a korianderes káposztasalátát nem tudtam elképzelni, mert én magyar vagyok, magyarnak születtem, nekem krumplit adjanak a kabátos húshoz vagy csúnya verekedést rendezek. Hasonló okokból nem kértem mártást sem, mert mire tegyem? Az ecetes uborkasalátára? Vagy öntsem rá erre a szerencsétlen karajra, hogy tovább rontsam a helyzetet?
Kérek hát, legyintek, nekem már mindegy. Eleve nem értem, hogy lehet nudli a desszert? Nudlit tartalmas levesek után szoktunk másodiknak, nem? Egy jó füstölt húsos bableves vagy legényfogó után. Egy sűrű becsinált leves után. De kolbász meg rántott hús után ki a fene akar nudlit enni?
Fotó: Séf Asztala Facebook
A nudli tésztája könnyű, kissé taknyos, ahogy kell. Kicsit szomorú látvány, ahogy a meztelen nudlik mellé oda van loccsantva a papírtálcára a lekvár meg a mák, mennyivel jobb lenne a nudlit beemelni a köretek közé és nem erőltetni desszertnek, vagy ez csak az én mániám? Prézlis szilvalekváros nudli egy sült kacsa mellé, hm? Káposztás-hagymás nudli szűzzel?
Csalódottan állok fel az asztaltól, megint egy hely, ahova nem jövünk többet. Pedig a rántott hús nem túl bonyolult étel, valahogy mégsem sikerül. Most sem sikerült. Pedig akár működhetne is. Csak ahhoz az kell, hogy enni adjunk az éhes embereknek, és ne mutogassuk nekik, szerintünk mi a jó. Az semmi más, csak lekezelés és pökhendiség.
Anya, megnézzük, hogy vannak-e a játékboltban szuperverdák? Meg, mondom a kislányomnak, az előreszalad, aztán hátrafordul: Anya…. és utána eszünk valamit? Nesze neked, gondolom magamban. A férjem vigyorog, persze, hiszen számít, hogy mit eszünk. És az is, hogy hol.
