1.Tudom, hogy egészséges, tudom, hogy sokan szeretik, és igen, tudom, hogy finom. Mégsem tudok halat enni, maga az állat is teljesen kiakaszt, a szagát sem bírom. Néhányszor próbáltam elkészíteni egy-egy halételt, de az mindig hányásba torkollott. Attól tartok, hogy ez már nem fog megváltozni.
2. Pacal: amennyire szeretem a körömpörköltet, annyira rosszul vagyok a pacaltól. pedig itt szó sincs az eleve elrendelt undorról, mint a hal esetében, a pacalt még meg is kóstoltam, de ennek ellenére nem akarom megenni, nem akarom megvenni és nem akarom elkészíteni. Bocsánat, pacalhívők, ezt is sajnálom!
3. Szalontüdő: ez az étel a nevénél elbukott, sosem voltam képes enni belőle, az étlapon egyszerűen átugrom. Pedig olyan érdekes, hogy nem egy véres, sötét, formátlan húscafat jelenik meg előttem, amikor meghallom a nevét, hanem egy szépen kivilágított, több teremből álló szalon, ahol okos és művelt férfiak és nők beszélgetnek egymással magas irodalomról. Aztán visszatérek a földre, és ott van az a valami a tányérban, és képtelen vagyok megkóstolni.
4. Rák, kagyló, tenger gyümölcsei: egy kalap alatt a hallal. Büdösnek érzem őket, és sosem vágytam arra, hogy egyek belőlük. De a polipot megeszem, ha nincs más, ahogyan a csigát is. Érdekes lény az ember, persze lehet, hogy mindez úri huncutság, ha éheznék, az összeset befalnám.
5. Bikahere: az íze olyan, mint a velőé vagy a májé, kinézetre leginkább egy Fabergé-tojásra hajaz. Talán azt a vékony hártyát nem szeretném gondosan lehántani róla, ami borítja. Vagy tudat alatt sajnálom szegény állatot, hogy meg kellett válnia a heréitől, ez is lehet. Vagy a fene tudja, de még sosem volt ingerenciám beszerezni néhány rántani való herét!
+1 csirkeláb: a nővérem imádja, én elsírom magam tőle, a szüleim szeretik. A gyerekeim látni sem bírják, pedig nagy csirkefalók. Ezért aztán nálunk sosincs csirkeláb!
