Van nekem egy barátnőm, mármint úgy barátnőm, hogy még egymás nevét sem tudjuk, viszont fontos közös tulajdonságunk, hogy mindketten imádunk jót enni és mindenféle újdonságokat kipróbálni mintegy hobbiból. Ez a barátnőm a kedvenc csemegeüzletemben dolgozik, és gyakran elbeszélgetünk azokról a dolgokról, mit mind a ketten ismerünk. Ráérünk, nincs tömeg, Cegléd nem egy nyüzsgő metropolisz. Ő mesélte még januárban, hogy hajtanak a batátái, amit roppant érdekesnek találtam, jól ki is faggattam a részletekről, és ott, a csemegepultnál állva öt perc alatt kitanultam tőle az édesburgonya- termelés elméletét.
Hazamentem, és nekiálltam én is batátát termelni, ami úgy néz ki, hogy félbevágtam egy édesburgonyát, a vágott felüket vízbe tettem, majd vártam. Oké, nem egy fergeteges party, de legalább az érzés megvan, hogy termelek.
Az édesburgonya tenyészideje 100 nap, szóval legyetek türelmesek, tényleg így fog kinézni! (Fotó: Belső Olga)
Egy hónapon át nem történt semmi. Már éppen ki akartam dobni, amikor megjelent a fél batátákon az első kis gyökér, amit követett a többi. További hetek múlva megjelent az első hajtás is, és onnantól kezdve nem volt megállás, tudtam, hogy előbb-utóbb édesburgonya-nagyhatalom leszek. Mondjuk, az nem most lesz, de a demóváltozatot már kipipálhatjuk.
Édesburgonyát úgy kell termelni, hogy amikor ezek a hajtások húszcentisre nőttek, letörjük, vízbe dugjuk, gyökereztetjük, majd a paradicsompalántáinkkal egy időben, úgy május vége felé kiültetjük őket a földbe úgy, hogy csak a felső levelei kandikáljanak ki. Innentől kezdve krumpliként kezeljük, amit nem úgy kell érteni, hogy agyonvegyszerezzük, hanem ahogy nő a zöldtömeg, úgy húzzuk fel rá a földhalmot, töltögetjük.
A termelés a hitről és a bizalomról szól. Aki termel, az elhiszi, hogy érdemes várni és dolgozni, mert abból a körömpiszoknyi kis valamiből, magból vagy hajtásból előbb-utóbb termés lesz, amit meg lehet enni. Tudni, mondjuk, végig nem tudja, mert a termés jelen esetben a föld alatt nő. Gyökér(gumós) növényt termelni ezért még nagyobb hitet és bizalmat követel: ápolgatjuk, dédelgetjük, (friss szénával megetetjük), esővízzel meglocsoljuk, aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem, az csak a végén derül ki. Vagy hatalmas és gigantikus édesburgonyákat szedünk fel októberben, mint a barátnőm szomszédja, aki egy nyolcvandekás monstrumot is kifordított a földből, vagy egy nyomoronc, babakisujjnyi kukacot, mint én. Oké, nem voltam elég türelmes, de az amúgy is csak egy próba volt, hogy lehet-e már betakarítani. Nem lehetett még.
Tádám! Hajt, növekszik! Hogy mi van a földben, csak Isten tudja (fotó: Belső Olga)
Ráadásul a termelés mindig nagyon sok tényezős dolog. Az nem egészen úgy van, hogy elvetjük a magot, locsolgatjuk, süt rá a nap, és ha nem jönnek a csigák meg az őzek, akkor kisvártatva szüretelünk. Ma már, kérem, ezt tudományosan művelik, semmit sem bíznak a véletlenre. Igaz, akik így csinálják, azoknak terem is rendesen. Jó esetben.
Néhány éve kijártam az Aranykalászos gazda tanfolyamot, azt most nem fogom leírni, hogy miért. Az egyik kertészetórán arról beszélt a tanár, hogy melyik növény alá milyen színű geofóliát kell teríteni, hogy jól teremjen. Én persze még azzal sem voltam igazán tisztában, hogy mi az a geofólia egyáltalán. Meg elhangzott valami arról is, hogy a petrezselyem – de lehet, hogy valami más növény – akkor hoz rendes gyökeret, ha a hajnali hőmérséklet 17 fok alá süllyed, na, ezen a ponton jutottam el oda, hogy a magam részéről ezt eleresztem, és maradok a próba-szerencse módszernél: ha lesz termés, örülök, ha nem, nem. A hajnali hőmérsékletet úgysem áll hatalmamban befolyásolni, geofóliám meg nincs és nem is lesz. Sosem lesz belőlem ezzel a hozzáállással rendes Döbrögi.
Igaz, ezúttal a rizikó sem volt túl nagy: egyetlen darab batátát kockáztattam, amiről pár hónap áztatás után leszedtem 15 hajtást. Ez 15 tő növényt jelentett, de a felét elajándékoztam. Nem csigázom tovább a kedélyeket: nagyjából fél kiló édesburgonyám termett, a barátnőmnek meg negyven. Ma sült batáta lesz az ebéd, és örülünk. Tényleg örülünk.
Maga a termés. Jó kezdet! (A metszőollót nem ettük meg, az a méretarányok miatt van ott.) (Fotó: Belső Olga)
Többek között azért is jó ez így, mert a batáta télállóvá tétele meglehetősen macerás és energiaigényes feladat, és negyven kilónál már természetesen elgondolkozik rajta az ember, hogy most mi legyen. Ahhoz, hogy az édesburgonya hosszú ideig friss maradjon, felszedés után két héten át 35 fokosra felfűtött szobában kell üdülnie, majd a továbbiakban a tárolási hőmérséklet sem csökkenhet 16 fok alá. Amikor ezt így elmesélte a barátnőm, rögtön a petrezselyem hajnali hőmérsékletigénye ugrott be, szóval annyira nem nagy baj, hogy az idei termésünk a négytagú családunk számára lesz elég, desszertnek.
Gasztronómiailag az édesburgonya szerintem valahol a krumpli és a sütőtök között helyezkedik el, az ára viszont nagyjából ezeknek a háromszorosa, amit sosem értettem. Most viszont már, hogy tudom, hogy ősszel, kinti 9 fok mellett kell 35 fokon nyaraltatni két hétig, egészen másképp értékelem a dolgot.
Azt, hogy megéri-e batátatermeléssel bíbelődni, döntse el mindenki saját maga. Én bírom az ilyesmit, egyenesen hobbim, és imádom a saját termésű zöldségeket, gyümölcsöket enni, úgyhogy nekem igen. Szerintem a narancssárga batáta a legfinomabb, habár kóstoltam fehéret és lilát is – utóbbiak különlegességnek számítanak, és már értem, hogy miért nem terjedtek el annyira, mint a narancssárga. Utóbbi a legjobb formáját szerintem úgy adja, ha felvágjuk, tepsibe tesszük, meglocsoljuk egy kis olívaolajjal, sózzuk, betoljuk a sütőbe, és itt-ott barnásra sütjük.
Te mit szoktál készíteni édesburgonyából?
