A lecsó szent dolog, tudnánk róla mesélni

A lecsóról írni elég nagy bátorságot követelő feladat. Nem az ihletről van szó, azt könnyű megszerezni empirikusan, közelebbről: egy tányér pöpec lecsó elfogyasztásával, ami épp az előbb történt meg, szóval ihletett állapotban vagyok.

Hanem a reakcióktól, azoktól félek én.

Talán nem tűnik köldöknézegetésnek, ha elárulom, hogy az újságírás veszélyes feladat: az egyet nem értő kommentelők időnként széjjeltépnek bennünket virtuálisan. Ez sajnos hozzátartozik az újságírói létformához, de az idők során megtanultunk vele együtt élni, már fel sem vesszük az ilyesmit. Most mégis félek kicsit.

A lecsó ugyanis szent dolog. A lecsóról mindenki kijelentő módban beszél: úgy KELL csinálni. Nos, én magam az utóbbi időben sokat tanultam az elfogadásról, így én már nem vagyok olyan szigorú. Nézzük, mit KELL tudni a lecsóról!

Ami biztos, az az, hogy a lecsóban paprika van, nagyjából ebben meg is egyezik mindenki receptje.

A kőbe vésett szabályoknak ezzel vége is van, viszlát, finito, à dieu. Jó, tudom, a te lecsód az pont az etalon, bár szerintem most ne versenyezzünk.

Lépésről lépésre

Tehát, a jó lecsó füstölt szalonnán indul. Vagy kolozsvárin, esetleg disznózsíron, a legjobb a mangalica. Vagy a libazsír. Esetleg vegáknak napraforgóolajon, egy biztos, hogy nem pálmazsíron, bár, ha jobban belegondolunk…

Amikor zsírjára sült, a pörcöt kihalásszuk, vagy benne hagyjuk. Most jön a hagyma. A hagyma, az majdnem, hogy egyezményes, méghozzá jóféle vöröshagymáról van itt szó, apróra vágva, üvegesre dinsztelve. Vagy világosbarnára, esetleg sötétre. Mikor épp tetszik az árnyalata, dobunk rá fűszerpaprikát, de az is lehet, hogy nem, mert anélkül is csuda szaftja lesz, az ízét meg úgyis csak mellékvágányra terelné. Nem pörköltöt főzünk ugyanis, habár pirospaprika nélkül nincs magyar étel, a lecsó meg a legmagyarabb, nyilván. Esetleg francia, olasz, spanyol vagy tunéziai.

Most jön a paprika és a paradicsom. A paprika piacon vásárolt lecsópaprika, hacsak nem érezzük pazarlásnak, mert az első osztályú minőségből sokkal kevesebbet kell kidobni, ergo jobban megéri. Jó sok kell bele, egy-másfél kilóval indítunk és egyáltalán nem túlzás, úgyis elfogy. A paradicsom szintén szezonban, napon érett, illatos csoda. Forró vízbe mártjuk, meghámozzuk, kimagozzuk. Vagyis dehogy, a paradicsom ízéhez ugyanúgy hozzátartozik a mag és a héj is, mint a karajhoz a csont: aki szereti az ízeket, soha nem gyalázná meg ilyesmivel az ételét. Majdnem a kiherélés szót alkalmaztam, elnézést.

Feltétlenül ki kell térnünk a paprika és a paradicsom arányára, ami 1:1, vagy 2:1, de lehet, hogy 3:1, már amennyiben szándékozunk a lecsóba egyáltalán paradicsomot tenni, mivel a paradicsomos lecsó már egy másik étel talán.

Sózzuk. Kicsi vizet öntünk alá, hogy le ne égjen, bár ez teljesen fölösleges, letakarjuk és megfőzzük.

Félúton dobunk bele kolbászkarikákat. Jóféle füstölt kolbászról beszélünk, vagy lecsókolbászról, a nevében is benne van. Tovább főzzük. Akkor van kész, amikor a paprika leginkább megpuhult a szaft pedig gyönyörű, testes és piros. Vagy narancssárga.

Futottak még

És akkor most jöjjenek a különböző leágazások. Felütünk négy tojást, elhabarjuk, beleöntjük a lecsóba és megfőzzük. Rizst főzünk bele. Vagyis nem, mert kenyérrel kell tunkolni a szaftját, és nem kell bele tojás sem, habár már a kolbász is tévedés volt. Tök? Cukkini? Padlizsán? Gomba? Az mennyire finom benne! Minek nézel te engem, franciának? Fokhagyma volt már? Ne is legyen! Dehogynem! És erős paprika ment bele? Már hogy a viharba ne, az egész bogyiszlóiból van! Hülye vagy, ki fogja azt megenni? Hát, mi, édes szívem, majd iszunk hozzá sört vagy fröccsöt, vagy lefojtjuk pálinkával. A gyerekek is. Hülye vagy, Elemér, mondtam már, most állhatok neki palacsintát sütni.

Lecsót főzni tehát kalákában nem lehet.

Vagyis de, zöldséget pucolni bárki beállhat, de a viták elkerülése érdekében mindenképpen ki kell nevezni egy lecsómestert, aki vezényel, a többiek pedig felveszik a „nekem mindenhogy jó, ha elém teszik, és nem nekem kell megcsinálni” pózt.

Persze lehet ettől még a végén kis lesajnáló félmosolyokat megereszteni a tányér felé, mert mi nyilván klasszisokkal jobb lecsót főzünk, természetesen. De azért így sem volt rossz.

Úgyhogy legyen itt az a recept, ami szerintem a legjobb, és amitől már az első falat után elragadtatva kell felkiáltanom, karjaimat az ég felé csapva: „Miért tudok ennyire jól főzni?”

Hozzávalók

• tenyérnyi szelet füstölt szalonna
• tenyérnyi szelet kolozsvári szalonna
• 1 fej vöröshagyma
• 1,5 kg zöldpaprika, amit mostanában tv (tölteni való) paprikának hívnak valamiért
• fél kg paradicsom
• ízlés szerint só és bors
• 1-2 nagy marék kolbászkarika

Elkészítés

1. A szalonnákat kockákra vágjuk, és egy fazékban kisütjük a zsírját.
2. Felvágjuk a hagymát és a kisült zsíron üvegesre dinszteljük. Pörc marad. Időnként megkeverjük.
3. Közben a paprikákat kicsumázzuk, feldaraboljuk. Amikor a hagyma kész, rádobjuk. Sózzuk.
4. Felvágjuk a paradicsomokat is, bele a fazékba.
5. Hozzáadjuk a kolbászkarikákat. Megkeverjük, lefedjük. Nem kell hozzá víz, ereszt eleget. Addig főzzük, amíg kész nem lesz, ez ilyen egyszerű.

Mélytányérban, esetleg kis piros zománcos lábasban tálaljuk, alatta az elmaradhatatlan, kerek deszkával. Friss kenyérrel tunkoljuk a szaftját.