Nem tudom, ki hogy van vele, engem egy-egy fárasztó nap után hazaérve kifejezetten kikapcsol a húsklopfolás. Aki próbálta, pontosan tudja, mennyire jó feszültség levezetésre. Alaposan oda-oda csapni, mintha az aznap velünk üvöltöző főnököt látnánk magunk előtt, szerintem üdítő dolog. Varietas delectat, azaz a változatosság gyönyörködtet.
Ezért minap irányt váltottam és úgy döntöttem, hódolok a japánok különleges, gombóc formájú, nyúlós nyalánkságának. Kellemes csapkodás elé nézek, ugyanis ezt a fajta édességet is ütni kell, mielőtt kis golyókat formázunk a tésztából. Minél tovább, annál jobb. Legalábbis a profik így csinálják. Mivel feltételezem, hogy nem minden hétvégén kerül hazánkban az asztalokra mochi, az egyszerűbb, rizslisztes változatot mutatom meg. A japán sztárséfek a rövidszemű, ragadós mochigome rizsből készítik, mivel ennek a legmagasabb az amilopektin tartalma. Ez az amilóz mellett a keményítő lényegi komponense, jobban kioldódik a vízben, ragacsosabb főzés után. A gőzölt rizst fakalapáccsal pürésítik és ütik egy hagyományos mozsárban. Ez a munka két embert igényel: egyik, aki üti a masszát és a másik, aki pedig forgatja és nedvesíti közben. A ragacsos massza rögtön utána ehető vagy különböző formákba gyúrható.
Már a recept magyar nevének kiejtéstől jó kedvre derülök: „macsa mocsi”. Kevés olyan ételnév van, ami ennyire jól visszaadja egy ínyencség jellegét. Rengeteg változata van, például leveses, zselés, újévi, háromszínű és cseresznyevirágos. Most a matchás, zöld teaporos változatot készítem el.
Ránézésre nem tűnik gyilkosnak, mégis évente több tucat áldozatot szed ez az édesség a szigetországban. A halált minden esetben fulladás okozza, ugyanis a rizslisztes ragacsos étel nehezen nyelhető. A felelőtlen mochi rajongók túl nagy falatokat esznek – többszörös figyelmeztetés ellenére – , majd az a torkukon ragad. Az elhunytak többsége idős ember, akik valószínűleg fittyet hányva a veszélyre, elhiszik magukról, hogy képesek nagy adagokban nyeldekelni a mochit. Jobban tesszük tehát, ha valaki felidegesít minket, nem egy jókora mochit a szájába dugva hallgattatjuk el.
Matcha mochi (A szerző fotója)
Ez az édesség őrületesen nagy kultusznak örved Japánban. Régészeti leletekből és mondákból kiindulva a Kr.e 3. század és a Kr.u. 3. század közé tehető a megjelenése. Azóta hisznek abban, hogy a rizsben az indama szelleme lakozik. Egyes ősi sintó rituálék imádsággal és felajánlásokkal ünnepelték a rizsszellem eljövetelét, a sikeres aratásokat. A japánok szerint a mochiban lakó inadama új életre serkent és energiával tölt fel.
Tanúsíthatom, hogy ez teljes mértékben igaz. Újjászülettem. Igaz, nem úgy képzeltem el az első találkozást a mochival, ahogy az a valóságban megtörtént. Jó néhány évvel ezelőtt volt szerencsém hosszabb időt tölteni Tokióban, Nagojában, Oszakában és Fukuokában. Az utóbbi két helyszín közötti vonatúton kezdtem pedzegetni, hogy a japánok ízlése..hogyismondjam, kissé bizarr. Az állomás büféjében a kifinomultabb ízlésű helyiek nem kebabot vagy hamburgert vettek, de még csak nem is sushit, hanem pácolt csirkelábat, amit a peronon ácsorogva jóízűen elrágcsáltak. Európai szemmel ez igen szokatlan látvány volt. A vonat egyébként az utat szélsebesen, mindössze három óra alatt tette meg. Az első óra zötyögés, mit zötyögés, száguldás után gondoltam, megnézem, mit lehet a vonaton enni. Angol nyelvű étlap híján ráböktem két krikszkrakszra. Egy jakuza beavatás semmiség ahhoz képest, ami ezután következett.
Először elém tettek egy egész csirkét, ami a hamuszürkével vegyes zöld összes árnyalatában pompázott, itt-ott apró tollak álltak az égnek belőle. Egy életem-egy halálom, belevágtam. Figyelem, megrázó felvételek következnek – mondanák a rázós tudósítás előtt a híradóban. Ezért a következő jelenetről mindössze annyit mondanék, hogy a baromfi belseje pont olyan volt, ahogyan az Isten megteremtette. Félretettem arra az esetre, ha a csúcskategóriás elektromosvasút nem létező felsővezetéke leszakadna és mondjuk napokig vesztegelnénk. Nem volt túl valószínű forgatókönyv. Hasítottunk tovább, érkezett a következő felfedezés. Ez volt a mochi. Az előző nem túl étvágygerjesztő fogás után kissé bizalmatlanul nézegettem a szintén zöldesszürke gombócokat. Első ránézésre az jutott eszembe, mi van, ha hozzáérve valami kiugrik belőle és mondjuk torkon harap? Mivel ez nem történt meg, azzal a végtelen lelki nyugalommal haraptam bele, amivel apukám szilvásgombócába szoktam. Eddig rendben is volt minden, rágtam, rágtam, nem bírtam lenyelni. Kétségbeesve néztem a felszolgálóra, aki egyből látta, mi a gond. Miközben a gyors japán mormogás közepette elém rakott vizet kortyolgatva próbáltam a falatot leküzdeni a torkomon, a kulturális antropológia órán tanult japán közmondást ismételgettem magamban: ha bárki meg tudja csinálni, akkor én is, de ha senki nem tudja, akkor nekem kell. Végül sikerült újjászületni. A lótuszvirág legyen velem.
Egy étel, ami könnyen végzetes is lehet (Fotó: getty images)
Ez a kis élménybeszámoló azonban ne tántorítson el senkit a mochi megkóstolásától. Mindezen információk birtokában, kis falatonként elfogyasztva olyan élvezetben lehet része annak, aki kipróbálja, amely egyetlen magyar vagy külföldi édességgel nem összehasonlítható. Ha hozzávesszük azt a tényt, hogy a Kínai Nagy Fal azért áll most is, mert a téglákat ragacsos rizzsel kevert malter tartja össze, semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy a szintén rizsen alapuló japán gasztronómia legkedveltebb édessége szinte megköt a szánkban. A lényeg mindössze annyi, hogy apró falatokban, jól megrágva fogyasszuk el. Így teljesen veszélytelen.
Az ütögetési technikát nem hagyhatom ki. Ez az autentikus változat fontos mozzanata. A tésztába püfölt levegőbuborékok miatt lesz nyúlós-ragacsos az állaga. A tésztából tenyérnyi golyókat formáznak, amit megtöltenek (jellemzően édes vörösbabpasztával), és végül lisztbe, keményítőbe vagy kinako lisztbe, azaz pörkölt szójabablisztbe forgatják.
A japán vonatút azonban olyan mély kulturális nyomokat hagyott bennem, hogy újra szeretném viszontlátni a már említett zöldes színt. Ehhez pedig elég egy kevés matcha tea por és az egyszerűbb, itthon könnyebben beszerezhető rizslisztes változat.
Matcha mochi
Hozzávalók:
5 teáskanál matcha teapor
1 bögre rizsliszt
0.3 böge porcukor
0.8 dl víz
2 ek. kókuszreszelék
1 bögre keményítő
A szerző fotója
Elkészítés:
Keverjük össze a száraz alapanyagokat egy üvegtálban. Öntsük fel apránként a vízzel, közben folyamatosan kevergessük, hogy ne legyen csomós. Fedjük le az edényt, és dobjuk be a mikróba 2 percre. Vegyük le a fedőt, fakanállal szedjük le óvatosan a masszát az edény széléről, majd újra kapcsoljuk be a mikrót kb. egy percre. Kicsit hagyjuk hűlni a masszát, majd keményítővel megszórt deszkán nyújtsuk ki. Püföljük át alaposan sodrófával. Vágjuk egyenlő darabokra, és formázzunk belőlük gombócokat. Végül forgassuk enyhén pirított kókuszreszelékbe.
Készüljünk fel egy rendhagyó kóstolásra. Remélhetőleg az első saját készítésű mochi élményünket egy oishii (ez jó!) vagy umai (finom!) felkiáltás fogja kísérni.
