„Egy családbarát hotelben úgy lopták a bobós étkészletet a szülők, mint a szarkák” – szóltak a hírek augusztus végén, ami talán mindannyiunkban felvetett kérdéseket. Egyébiránt mire vetemedhet még az, aki Bobó figurás gyermek-étkészletet lop? Milyen szép csak belegondolni is: az ő lánya-fia igen, de a többi gyerek már ne ehessen az egyedileg gyártott, víziló figurás porcelánétkészletből. Ez a kiváltság csak nekünk jár, és ha lopni kell hozzá, akkor hát lopni fogunk.
Hamutál, kávés csésze, sörös pohár, sörös korsó, feles pohár, szép kidolgozású kanál, villa, kenőkés. Hirtelen ezek az eszcájgok kerültek elő ismerőseim emlékezetéből: ezeket a tárgyakat tulajdonították el már vendéglátóhelyekről. Brahiból, nyilván. Mindig ez a kommentár.
Már a gyakorlatán is elmerenghetünk egy kicsit: hamus-e ilyenkor a belső zsebbe csúsztatott hamutál? A ragacsos sörös korsó alján volt-e még sör, mielőtt a táskába mélyeszti az illető, vagy a ridikülbe átemelt míves villa vajon nem szúrja-e ki a táskabelsőt? Persze ezt-azt elcsenni adrenalinlöket, nem a mély belegondolás, az átgondolt tervezés művészete. Pár perces kaland, a személyzettel egy kis játszma, aminek a végén otthon kikerülhet a kabátzsebből, táskából a zsákmány.
Fogyóeszköz a pubokban / Fotó: Grant Faint, Getty Images
„Nem gyanúsítunk, nem vádolunk. Szomorúak vagyunk.”
Elgondolkodtam azon, hogy az a körülbelül 25 szülő, aki az alsópáhoki hotelből hazalopott e bizonyos Bobó figurás étkészletből, most büszkén teszi rá otthon a gyerek uzsonnáját? Együtt nevetnek a családi „csínyen”? Vagy titkolja a kicsi előtt, és azt hazudja otthon, hogy a szálloda shopjában vett egy bobós tányért? Netán, ahogy cseperedik a gyerek, nyiladozik az értelme, majd később meséli el neki röhögve, hogy ezt neked loptuk el, kisfiam? A szülői minta igen fontos ugyebár.
A zalai Kolping Hotel – Bobóország esete talán azért is kapott ekkora visszhangot a médiában, mert van abban valami különösen groteszk, hogy a kedves, családbarát szálláshelyen éppen az életre nevelő, példát adó szülők viselkedtek úgy, ami finoman szólva sem jó szülőhöz méltó. A kárvallottak pedig a szálloda mellett kisgyerekek.
A hotel egyébként nem keres bűnösöket és nem mutogat. Mint írják: „A büféasztalra elhelyezett 50 tányér majdnem fele pár nap alatt eltűnt. Nem eltört. Vissza sem került a konyhára. ELTŰNT. Vacsora közben valahova elvándorolt. Nem gyanúsítunk, nem vádolunk. Szomorúak vagyunk. Ezt sajnos így nem lehet folytatni, így a Bobó készlet bevetése véget ért.”
Mint kiderült, úgy született meg az 50 darabos étkészlet, hogy a szálloda grafikusai egyedi mesefigurás rajzokat készítettek bögrékre, tányérokra és tálkákra, majd a hotel vezetősége egészen Németországig ment ahhoz, hogy le is gyártsák ezeket. Csak két szomszéddal arrébb találták meg azt a porcelánüzemet, amelyik az elképzeléseik szerint tudta legyártani a vízilovas étkészletet.
A porcelán-étkészlet / Fotó: Kolping Hotel
Bobónak egyébként mondanivalója is volt a kicsiknek, egy kis rajzfilmben is példát mutatott a gyerekeknek. Mint írták, azt tűzték ki célul, hogy „a jövő felnőtteinek megtanítsuk, hogy a szállodai svédasztalos étkeztetés nem a korlátlan pazarlással egyenlő. Játékos formában mutatjuk meg, hogy a szülői minta milyen hatással van a gyerekek étkezési szokásaira.” Nos, ezt az étkészletet dézsmálta meg a mintaadó szülősereg, akik egy egyhetes ott tartózkodásért egyébként négy főre simán kifizetnek félmillió forintot vagy még többet.
Utólag szinte komikus olvasni a szállodások lelkes sorait. Egy pecsétgyűjtő programot hirdettek: a kicsik akkor kaptak pecsétet a kis füzetkéjükbe, ha Bobóék jól látszódtak a tányéron, avagy az étkezés után üres volt a tányér. „Kicsi még? Vagy csak bátortalan? Nyugodtan jelentkezzen a felszolgálóknál az a kisgyermek is, aki a családdal evett ügyesen! A pecsét neki is jár!” – hirdették a jóhiszemű vendéglátók.
Az illető szülőknek is meg lehetne most hirdetni esetleg egy porcelántányér-visszaadó projektet, habár ők bátortalanok biztosan nem voltak. „… ügyesen! A pecsét neki is jár!”
Bobóék / Fotó: Kolping Hotel
Magyar, ne lopj!
Emlékszünk a legendás régi kiírásra Bécs üzleteiben, ugye? A magyar fejekben egyfajta alapvetés, hogy egy bizonyos személyt meglopni aggályos; egy személytelen vállalatot, szervezetet, rendszert (országot) viszont miért is ne lehetne? Voltak olyan évtizedek, amikor egyezményesen mindenki ezt csinálta, hordta, amit csak lehetett. Most pedig éppen nem mindenki, hanem egy bizonyos kör harácsolja össze azt, amihez elér a keze. Belénk ivódott ez a mentalitás.
Jóllehet a személytelennek tűnő szervezetek, vállalatok mögött is emberek állnak, nem igaz? Nem sajnáljuk az önkormányzatot, de sajnáljuk a hónap végén a legolcsóbb párizsit is kicentiző kisnyugdíjast. Nem sajnáljuk a nagy forgalmat bonyolító éttermet, de azért csak-csak megsajnáljuk az ott dolgozó felszolgálót, ha adott esetben az ő fizetéséből vonják le a veszteséget. Ha egy cég éppen úgy akarja érdekeltté, felelőssé tenni az ott dolgozókat, hogy odafigyeljenek arra, mi történik a vendégtérben, még az is meglehet, hogy anyagi felelősséget kell vállalniuk az ott eltűnt használati tárgyakért.
A berendezés marad
Erre a témára egyébként már júniusban felkaptuk a fejünket a szerkesztőségben, amikor Damniczki Balázs cukrászt szólaltattuk meg. Azzal kerestem meg, hogy meséljen róla: hová tűntek a ’80-90-es években oly divatos fagyikelyhek az cukrászdákból?
Csak mellékszálként hozta fel, hogy több más szempont mellett azért sem erőlteti ezt a műfajt, mert egy szép fagylaltkehelynek része maga a pohár is, amiben felszolgálják. Egy jó minőségben legyártott üveg, netán kristálykehely viszont sok ezer forintjába kerül a vendéglátónak is, és a hozzá járó mutatós, hosszú szárú kanál sem olcsó termék – ám ezek majdnem olyan kelendőnek bizonyultak, mint a bennük felszolgált fagyi. Csak míg a fagyiért fizetett a vendég, a kelyheknek és kanalaknak lába kélt. Mint elmondta, neki nincs sok kedve és energiája ezzel foglalkozni. Figyelni, nézni, lesni, hogy ugyanannyi kehely maradt-e az asztalon, mint a felszolgáláskor. Munkaerő-kapacitásuk sincsen rá – na, nem mintha normális volna külön őrszemeket állítani arra, hogy a berendezés azért lehetőleg maradjon a kedves vendég távozása után is.
Fagylalt mutatós kehelyben / Fotó: Liudmila Chernetska, Getty Images
Nincs az a régi vendéglátós, aki ne tudna hosszasan sztorizni minderről. Ha tehetitek, kérdezzétek őket, el fogják mesélni, hogy miért van sok helyen kulccsal lezárva a wc-papírtartók fémdobja. Ugyanis ellopja a vendég a wc-papírt, ellopja a papírkéztörlő-halmot, és éppen az említett Damniczki Balázs mesélte el, hogy amikor először tettek ki a mosdóba illatosítót, azt is ellopták, akárcsak a cukrászda elől a cserepes virágaikat. De ami a csúcs, habár negatív csúcs, hogy az ő cukrászdájából korábban egyszer eltulajdonították a wc-kefét. Csak úgy à la nature. A használt wc-kefét, a maga puszta önvalójában, kefetartó nélkül. A cukrász egy percre el is merengett azon, hogy vajon nadrágszárban, ballonkabát-belsőben vagy szatyorban mentette-e ki a vendég a nem éppen újszerű wc-kefét a helyiségből.
Nem is kell tehát nekünk Németországban gyártott porcelánig mennünk, hogy ilyen gyöngyszemekre leljünk. És míg jól bevett szokásunk szidni a korrupt és enyves kezű hatalmat, mindig fölfelé mutogatva, kezdhetjük is a kollektív megújulást azzal, hogy elsőként úgy kezeljük mi is a másik ember tulajdonát, ahogyan azt szeretnénk, hogy a miénkkel is bánjanak.
A nyitóképen a Kolping Hotel bobós tányérja szerepel.
