Nehezen kérek – bevallom. Pedig rájöhettem volna már, hogy folyamatosan ennek iszom a levét. A szemérmességnek, és annak, hogy úgy gondolom, egyszerűbb, gyorsabb, praktikusabb, ha én megcsinálom (legyen szó bármiről), mint ha megkérek rá valakit, ha elmagyarázom, hogyan szeretném, ha adott esetben el kell viselnem a kelletlenséget, a szájhúzást. Ó, semmiből nem áll, elmosogatom azt a pár edényt! – mondtam már ezerszer. Hát igen, csakhogy a hangsúly pont ezen a számon: az ezren van. De mondjunk inkább nyugodtan tízezret vagy milliót. Hiszen milliószor mosogattam már el mások után, mondván, hogy ez egyszerűbb.
Csakhogy ha összeadjuk azt a sok „egyszerűt”, az már egyáltalán nem az. Se nem egyszerű, se nem gyors, se nem praktikus. Inkább terhelő, stresszelő, fáradságos.
És ez csak a mosogatás. Rájöttem: ha mindig mindenre rálegyintünk – ugyan már, gyorsan összedobom az ebédet, összeszedem a szennyest, elpakolom a gyerekszobát, különben sose lesz meg… – akkor egyszer csak ott tartunk, hogy elment a hét, a hónap – és végül az életünk a házimunkával.
Igen, fárasztó ezredszer is megkérni a másikat, és nehézkes elérni, hogy megcsinálja, ráadásul úgy csinálja meg, ahogy mi szeretnénk, de ezt a csatát csak egyszer kell sikerrel megvívni ahelyett, hogy nap mint nap a saját egészségünkkel „vívnánk”, azt amortizálnánk. Mert igen, lelkileg és fizikailag is kimeríti az embert, ha mindig csak másokért dolgozik. Amíg közteherviselés van egy családban, addig természetesen sok mindent szívesen megteszünk önzetlenül a gyerekeinkért, a párunkért. De amint a mérleg elbillen, és azzal szembesülünk, hogy aránytalanul sok energiát teszünk a kapcsolatainkba és a mindennapokba a többiekhez képest, az már bizony nem igazságos. Persze, mindenkinek kényelmes, és sajnos erre nagyon rá lehet szokni. De higgyétek el, nem éri meg (amellett, hogy az embernek néha olyan érzése van, hogy természetesnek tartják, így aztán semmibe veszik az erőfeszítéseit).
Fotó: Profimedia
Így aztán elhatároztam, én bizony kérni fogok ezentúl. Ha fárasztó volt a munkanapom, a többiek pedig a szobájukban „pihennek”, akkor én is pihenek kicsit.
Oké, beteszem a mosást, megfőzök, de legalább evés után mosogasson más – és ennek hangot is fogok adni.
De tudok még jobbat. Merthogy nem akarok én rosszat senkinek. Tudom, hogy nekik is lehet fárasztó a napjuk, tudom, hogy a leckét is meg kell csinálni. Egy mosogatógép talán luxusnak látszik elsőre, de hosszú távon mindenki megszereti majd, ha helyettünk dolgozik.
Többé nem fog érdekelni, hogy spórolunk, meg hogy „van fontosabb”. Nincs fontosabb addig, amíg az én káromra nem könnyítünk a terheken. Ha túlságosan is ellustult családtagjaim nem szeretnék mosogatással tölteni a fél életüket, akkor energia helyett legalább pénzt áldozzunk! Többé nem hagyom visszaverni az érveimet:
vállalom, hogy meggyőzöm a férjem, vegyünk egy mosogatógépet. Ha nem egyezik bele, semmi gond. De akkor holnaptól ő mosogat!
Olvass többet a témáról a Zewa oldalán.
Szponzorált tartalom
