Megszámlálhatatlan olyan szerelmi történetet hallottunk már, amelyben a vágyódás tárgya épp azért vonzó az egyik fél számára, mert elérhetetlen. Ha valaki olyan után áhítozunk, akiről azt gondoljuk, “nem a mi súlycsoportunk”, az irányunkba érdeklődő jelentkezőket anélkül vesszük semmibe, hogy elgondolkoznánk, nem érdemelnek-e egy esélyt. Ismerős élethelyzet? Ne aggódj, nem vagy vele egyedül!
Az emberi természet már csak ilyen: mindig többre vágyik. A dolog hátterében evolúciós okok húzódnak meg. Olyanért akarunk harcolni, erőfeszítést tenni, amiről azt gondoljuk, igazán megéri. Aki elérhetetlennek tűnik, arról azt feltételezzük, birtokában van az olyan magasabb rendű értékeknek, amikért megéri tenni. És akkor a reproduktív ösztönökről nem is beszéltünk: mindenki a tökéletes utódot szeretné létrehozni, így nem csoda, ha félistenekről/istennőkről fantáziál.
De van itt még valami. Alapvetően úgy vagyunk kódolva, hogy kevesebbet hiszünk magunkról, mint amik valójában vagyunk. Ez a természetes kishitűség okozza, hogy számításba sem vesszük azokat, akik irántunk érdeklődnek. Tudat alatt ez a kérdés merül fel bennünk: “mi érdekelheti bennem?” Ha leértékeljük magunkat, azt a személyt is semmibe vesszük, aki érdekesnek tart minket – hiszen biztos vele van a gond, ha épp minket szúrt ki.
A megoldás tehát, hogy kikerüljünk ebből az ördögi körből, az, ha felismerjük a saját értékeinket. Így talán sikerül tisztán látnunk, hogy nem létezik olyan, hogy “más ligában játszunk”.
Forrás: Higher Perspectives
