A mítoszoktól a pészachig

A húsvéti ünnep előzményei számos ókori kultuszban és mítoszban fellelhetők. Eredete Istárhoz, a termékenység babiloni istennőjéhez kötődik, aki a monda szerint egy Eufráteszbe pottyant tojásból kelt ki – valószínűleg ez a tojás-szimbólum tér vissza a húsvét ünnepében. Istárt többnyire meztelenül ábrázolták, amint kezével a mellét támasztja, utalva ezzel a termékenység, a bujaság, az erotika áldásaira. Istár egyik szeretője volt Tammúz, maga is termékenységisten, az aratás, a földművelés „felelőse”. Halálakor – az ősi sumér történet szerint – Istár személyesen szállt le érte az alvilágba, hogy kiszabadítsa – ez idő alatt a földön lehullottak a lombok, elapadtak a források, és sírás szava hallatszott mindenfelé. A tavaszi pompa Tammúz feltámadásakor érkezett el ismét a földre.
Akárcsak Aphrodité, azaz Vénusz, a szépség, a szerelem, a termékenység istennőjének aranyszekere nyomán – hiszen az amerre csak elhaladt, a természet megújult, és az emberek boldogok lettek. Az ókori Rómában a pénteket tisztelték Vénusz napjaként, mert a hiedelem szerint a pénteki nap első óráját a Vénusz bolygó irányította. És akárcsak Istárt, Vénuszt is gyakran ábrázolták együtt a hallal, amely mindkét istennőnek szent állata volt.

Fallosz pompás ünnepe

Az antik komédia a tavaszvárásnak, a természet megújulás-ünnepének fontos szakrális eleme volt. Az ősi színjáték bölcsőjében, az attikai Eleusziszben rendezett misztériumok egyik titkos szertartása is Déméternek, a földművelés istennőjének tiszteletére rendezett drámajáték volt. Később, az athéni ünnepek során az Elaphébolión nevű hónapban rendezték a Nagy Dionüszia ünnepet, amely megfelel a mi március-áprilisi időszakunknak. Az ünnep, ahogy a neve is utal rá, Dionüszoszt, a bor, a szőlő, a mámor, a felszabadultság istenét dicsőítette, és fontos eseményét képezte a drámaverseny. Az isten szobrát már az ünnep előtti napon fáklyás, táncos, zenés felvonulással vitték át a templomból az előadások helyszínére. A másnapi ünnepi menet hatalmas pompával zajlott, diadallal hordozták körbe a dionüszoszi termékenység jelképét, a falloszt is, a darabok bemutatására ezután került sor.

Szerelemre lobbantó szamár

Mintegy új tavaszként, a görög színház kezdetei után több mint ezer évvel, egy páratlan tehetségű mester keze nyomán újjászületik a drámai műfaj. William Shakespeare vígjátékai is a természet megújulásának talajából táplálkoznak, időben inkább már a késő tavaszi néphagyományokhoz és legendákhoz, az angolszász világ nyárváró mítoszaihoz nyúlnak vissza. A brit szigeten számos pogány kelta és germán ünnep maradt fenn a kereszténység felvétele után is, és akárcsak más vallási keveredések esetében, részben egybeolvadt a katolikus szertartásokkal, részben búvópatakként élt tovább a protestáns hitújítás üldözésétől védettebb, félreesőbb területeken: megőrizve a tündérek, boszorkányok, koboldok mesés világát. Shakespeare legismertebb vígjátéka, a Szentivánéji álom már címében is a jeles nyári napfordulóhoz kötődik, de a mese kezdete és cselekménye mégis korábbra, május ünnepére utal – ekkor a tavaszi megújulást hirdették a régi Angliában: éjfél után az ifjak és a lányok felkeltek, zenével, tánccal kivonultak az erdőkbe, ahol zöldellő ágakat tördeltek, virágokat szedtek, s hazatérve ezzel díszítették fel házaikat. A Szentivánéji álom jellegzetes „szereplője”, a szamárfej még egyet fordít visszafelé a hónapok kerekén: a téltemető farsangi játékok angol „busói” gyakran viseltek szamárfejet. Titánia, a tündérkirálynő alakjában pedig ősi hold- és termékenységistennők, egyesek szerint pedig maga a Földanya alakja köszön vissza. A shakespeare-i vígjátékokban az élet győzedelmeskedik a halálon, a fiatalság az öregségen, a megújulás a maradiságon, a szabadság a tiltásokon – az újjászületés a szereplők egymásra és önmagára találását is jelenti.

Csíksomlyói passiók

A középkori városok életében fontos szerepet töltöttek be a misztériumjátékok. Ezekben a korabeli „színdarabokban” a bűnbeeséstől az utolsó ítéletig színre vitték az emberiség teljes történetét. A különféle szerzetesrendek egy-egy jeles naphoz kötődve rendezték meg az előadásokat – például a jezsuiták nagypénteken és úrnapján adták elő a frigyláda históriáját, gyakran több nyelven. A ferencesek többnyire betlehemes játékokat vittek színre, de valószínűleg a passiójáték elterjedését is nekik köszönhetjük. A passió a nagypénteki szenvedéstörténetet jelenítette meg, és az idők során óriási méreteket öltött: hatalmas mennyiségű szöveggel, több száz szereplőt mozgósítottak. Hogy a szent és sérthetetlen mondatokat kicsit változatosabbá tegyék, gyakran fűztek hozzájuk előtörténeteket, felelevenítve egy-egy középkori moralitást: megszemélyesítették, szereplővé formálták a jó és hitvány erkölcsöt, beiktattak néhány vidám közjátékot, kacagtató ördögjelenetet.
A híres erdélyi búcsújáróhelyen, Csíksomlyón is ferencrendi szerzetesek alapozták meg a ma újra felélesztett játék hagyományát: már a 17. században mutattak be misztériumjátékokat, főleg a nagy zarándoklatok idején. Iskolájuk diákjai a paptanárok irányítása mellett az egybegyűlt hívek oktatására és szórakoztatására adták elő a szenvedéstörténetet, magyar fordításban, a kolostor melletti szabad téren, fából ácsolt színpadon. A hagyomány felélesztésére tíz éve került sor: azóta minden virágvasárnapon újra látható Krisztus keresztútjának és feltámadásának története. A csíksomlyói kegytemplom előtti mezőn ilyenkor hatalmas nézősereg gyűlik össze, felidézve az egykori passiójátékok hangulatát – ha nem is pontosan úgy, mint egykor. A régi korok nézői ugyanis az akkori szokásoknak megfelelően aktívan kinyilvánították tetszésüket vagy nemtetszésüket, szinte maguk is részt vettek az előadásban. Így történhetett meg 1739-ben, hogy a felindult tömeg együttérzésből dühödten kergette el a Krisztust kínzó poroszlókat alakító diákokat…

Mediterrán forgatagban a puritán

Johann Wolfgang Goethe 1786 egy őszi estéjén elindult Itáliába, hogy bejárja csaknem az egész országot, és feltöltekezzen a klasszikus ókor levegőjével, emlékeivel. Utazásának állomásait maga „fényképezte”: számos rajzot készített a leírt élménybeszámolóhoz. Egy emlékezetes napja éppen húsvétvasárnaphoz kötődött. A fegyelmezett német kultúrában nevelkedett látogatónak nem lehetett szokványos látvány ezen az ünnepen a zajos szicíliai jókedv tarka forgataga.

Április 8-án, Húsvét vasárnapján
,,Ma hajnalban kezdetét vette a zajos örvendezés az Úr szerencsés föltámadásán. Ládaszámra gyújtogatták a templomkapuk előtt a petárdákat, tűzkígyókat, pattantyúkat, rakétákat s egyéb ilyesmit, miközben a hívők a kitárt oldalajtók felé özönlöttek. A harang- és orgonazúgás, a körmenetek karéneke s a ráfelelő papi kórusok valóban megsüketíthették azt, aki nincs ilyen lármás istentisztelethez szokva.
Alighogy a reggeli mise véget ért, az alkirály két, szépen kiöltözött futára látogatott fogadónkba, mégpedig kettős céllal: egyrészt, hogy köszöntse az ünnep alkalmából az idegeneket s ezért borravalót zsebeljen be, másrészt hogy engem ebédre hívjon, amiért aztán nekem valamicskével nagyobb borravalót kellett adnom.”
(Részlet Goethe: Itáliai utazások című művéből. Rónay György fordítása.)

Pészach – mai szemmel megörökítve

A keresztény húsvét előképét a zsidó pészach, az Egyiptomból való csodás kivonulás eseményei és az ahhoz kapcsolódó ünnepi megemlékezések jelentik, amelyek a tavasz ünnepei is egyben. Az év első hónapja, a niszán idején készítették el a hagyomány szerint a frigysátort, s ez a kalászérés hónapja is. Ilyenkor a zsidók a világ minden tájáról elküldték Jeruzsálembe terményáldozataikat, a túlságosan nagy távolságra élők pedig pénzzel válthatták meg a növény- és állatáldozatokat. Ez a szokás bukkan fel, és lesz az események mozgatórugója egy izgalmas, kortárs műben is, ahol a történet szálai a pészach körül kezdenek szövevényesedni. Spiró György Fogság című regényének hőse, Uri, a római zsidó diaszpórában nevelkedő, rövidlátó fiú teljesen váratlanul és rejtélyes módon csöppen egy megtisztelő küldetésbe. Apja, József segítségével tagja lehet annak a delegációnak, amely pészach idején a szokásos évi pénzszállítmányt viszi Jeruzsálembe. Az egyszerű küldöttségnek induló út során Urit elképesztő kalandok sora várja, és maga sem sejti, hogy csak évek múltán tér majd vissza Rómába.

Irodalmi szemelvények és további érdekesséhgek a húsvétról a Nők Lapja 15. heti számában!