1956 a legtöbb történész és történelemtanár szerint Magyarország XX. századi történelmének legfontosabb eseménye. A október 23-tól november 11-ig tartó forradalom és szabadságharc leverését megtorlások követték, az országot pedig a harcok idején és nem sokkal utána közel 200 ezren hagyták el. November 11. után forradalom és szabadságharcnak titulálni az eseményeket eleve bűnnek számított, ellenforradalomnak kellett nevezni. Ez a szokás a rendszerváltás környékéig nem változott, amikor is már felkelésnek illett címezni. Tessék, itt van erre egy példa, miszerint:
1989 januárjában Pozsgay Imre, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának tagja népfelkelésnek nevezte az 1956. október 23. és november 11. közt történteket.
Aztán tessék, eltelt kilenc hónap, és
1989. október 23-án déli 12 óra után 3 perccel Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök kikiáltotta a harmadik magyar köztársaságot.
Négy év kellett még, és 1993-ban egy sornyi, az eseményekkel kapcsolatos statisztikai adatról és jegyzőkönyvről törölték a titkosítás pecsétjét. ’56 persze addig is a kutatók közkedvelt témája volt, de ekkor hatalmas lendületet vett az (akkor már hivatalosan is ekképpen titulált) 1956-os forradalom és szabadságharc addig ismeretlen történéseinek feltárása.
És ahogy az ilyenkor lenni szokott: ezzel együtt egy sornyi nagyvárosi legenda éledt fel újra, melyek közül az egyik leghíresebb a Köztársaság téri (ma II. János Pál pápa tér) kazamaták rejtélye.
A pártházhoz kötődő feltételezett kazamaták keresése a Köztársaság téren 1956-ban (Fotó: Fortepan)
Támadás, egy-kettő-három
A tér 26-os számú épülete volt a Magyar Dolgozók Pártja budapesti bizottságának székháza, az épület véres ostroma a forradalom hetedik napján, 1956. október harmincadikán esett meg. Történészek és szociológusok szerint az épület megtámadása mögött számtalan ok állhatott, ezek közt (innen nézve) a leglogikusabb, hogy a forradalmárok egyszerűen el akarták foglalni azokat az épületeket, melyek a kommunista hatalomnak adtak otthont. Az október 25-i, Parlament előtti sortűz miatt a támadók közel sem békés szándékkal érkeztek, az épületben tartózkodó ávósokkal és tisztekkel erőszakosak voltak, a téren meglincselték őket. Egy sor külföldi fényképész tartózkodott a helyszínen (sőt, a Paris Match újságírója, Jean-Pierre Pedrazzini a harcok áldozatává vált: több lövést is kapott, és a Péterfy Sándor utcai kórházban hunyt el), az eseményről készült fotók pedig rendre feltűntek a külföldi sajtóban – ahogy a tér feltúrásáról készültek is. De miért kellett szétverni az aszfaltot?
Munkagépek és ásók
Tény, hogy a hírhedt ÁVO- és ÁVH-központ, az Andrássy út 60. (ma Terror Háza Múzeum) és a Belgrád rakpart 5. (az Államvédelmi Osztály fogdája) alatt voltak pincebörtönök, ezért nem véletlen, hogy a pártház alá is képzeltek egyet, sőt a Köztársaság téri kazamaták létezésében egyesek olyan evidenciával hittek, mint hogy a szovjet zászló vörös. Pont ezért semmi meglepő nincs abban, hogy a teret az ostrom után elkezdték felásni, irtózatosan mély munkagödröket bontottak ki, de gyorsan kiderült, hogy itt semmiféle, a pártház pincéjéből induló, menekülésre vájt alagútrendszer, titkos börtön és kínzókamra sem található. A Wikipedia idevágó szócikke megjegyzi, hogy „egy korabeli hangulatot jellemző újságbeszámoló szerint azonban az egyik aknában hangokat hallottak, a lent lévők foglyoknak mondták magukat, azt mondták, 147-en vannak odalenn, és a kiszabadításért könyörögtek”. Ebből persze egy szó sem igaz, és annak ellenére, hogy gyorsan kiderült, hogy nincs ott semmi, az ásást folytatták, nehogy a népharag lesújtson, amiért elviszik a munkagépeket és eldobják az ásót.
A pártházhoz kötődő feltételezett kazamaták keresése a Köztársaság téren 1956-ban (Fotó: Fortepan)
Éljen a legenda! De hol a bizonyíték?
A szabadságharc idején a Corvin közben szolgáló Pongrátz Gergely írta, hogy tíz-tizenöt, a kezüket hátul összekötözött, összedrótozott és tarkón lőtt szabadságharcost ásott ki a téren, de ez az állítás sosem nyert alátámasztást. Pongrátz a szabadságharc leverése után az Amerikai Egyesült Államokban és Spanyolországban is élt, de a rendszerváltás után hazaköltözött, és a budapesti elnöke lett az 1956-os Magyarok Világszövetségének, illetve részt vett a Jobbik megalapításában. 2005-ben hunyt el.
Szintén ismert próbálkozás volt, amikor Dézsy Zoltán elkészítette a Pincebörtön című filmet, amelyre nagyjából annyit sütnének rá 2018-ban, hogy fake news. Tengernyi álszemtanú számtalan sületlenséget mesélt az állítólagos eseményekről. A kitalált igazságot hirdető alakok száma vagy hangja azóta megfogyott, 2013-ban pedig a Fortepan blogja közölte, hogy megkapták Nagy Gyula fényképész archívumát, benne rengeteg 1956-os fotóval. Nagy ott volt a Köztársaság téren is. Az Urban Legends írja, hogy Nagy szenvedélyes amatőr fotós volt, akit ritkán lehetett csak egy fényképezőgéppel látni. Legtöbbször ugyanis kettővel járt, ahogy a forradalom napjaiban is tette, egy hivatali és egy saját géppel fotózott, a szabadságharcról készült képek a magángyűjtemény részét képezték. Nagy fotóin egy valamit látni: az ásatásokat. Arról, hogy bárkit, bármit találtak volna a föld alatt, nincsen kép… figyelembe véve, hogy hány újságíró és fényképész volt a téren, és hogy alátámasztott információ helyett csak pletykák keringenek feltárt alagutakról, holttestekről, rabokról, kijelenthető, hogy ott biza’ nem volt semmi látnivaló.
Színpadra fel!
A (nem létező) kazamaták története megihlette Gothár Pétert is. A rendező máig talán leghíresebb alkotása az 1981-ben bemutatott, 1956-ot is megidéző Megáll az idő című film, egy másik, szintén az 56-os, azon belül a Köztársaság téri eseményekre fókuszáló színházi darabja pedig a Kazamata – ennek persze nem az urbánus legenda a lényege, inkább a pártházon kívül álló szabadságharcosok, illetve a bent ülő ávósok és egyéb dolgozók lelkiállapotára koncentrál. 2006-ban mutatták be.
Jó, rendben, bebizonyították, de te most mit gondolsz?
Nyitókép: Az MDP Budapesti Pártbizottságának székháza a Köztársaság téren 1956-ban (Fotó: Fortepan)
