Abban a hitben éltem le az életem legnagyobb részét, hogy anyámról senki sem tudja, hol van. Azt hittem, meghalt, és egyszer csak kiderül, hogy él. Furcsa érzés volt ezzel szembesülni. Felettébb furcsa
– mondta Linda Evans 2013 októberében, amikor a kanadai Vancouverben felszállt egy Whitehorse-ba szálló gépre, hogy találkozzon 1961-ben eltűnt édesanyjával. Mint azt Linda egy később készült interjúban mesélte, a következő kérdések jártak a fejében, mielőtt gépre szállt:
- Meg fogom ismerni anyámat?
- Vajon hogy néz ki a húgom?
- Egyáltalán: örülnek majd nekem?
- Mi járhat anyám fejében, hogy felkeresem?
Evans hozzátette, attól félt, hogy terhére lesz az új rokonoknak, és hogy talán csak puszta udvariasságból egyeztek bele abba a találkozóba, amire ő akkor már negyvenkét éve várt. Ennyit kellett utaznia:
Felmerült a gyilkosság vádja
Linda Evans és öccse számára 1961 volt életük egyik legszörnyűbb éve: édesanyjuk ugyanis egyik napról a másikra eltűnt, és nem tudták, hogy hova lett, ráadásként apjuk sem beszélt az eltűnéséről. Linda ekkor nyolcéves volt. Három év telt el, mígnem az apa 1964. május 14-én besétált a kanadai Brit Columbiában lévő Surrey rendőrségére, és bejelentette, hogy a feleségéről semmit sem tud. Annak rendje és módja szerint Lucy Annt felvették az eltűnt személyek listájára, és nyomozni kezdtek. Abban a pillanatban, hogy rájöttek, a nő már három éve eltűnt, a férjét gyilkossággal gyanúsították: a család háza mögötti udvart mélyen felásták (de nem találtak semmit), illetve kikérdezték az ismerősöket és a szomszédokat, de Marvin Johnsonra nézve semmi terhelőt nem találtak. A rendőrség viszont úgy érezte, valami nem smakkol, és még annak ellenére sem zárták le a gyilkossági nyomozást, hogy nem volt nyom, amit követni lehetett volna. Marvin 1997-ben hunyt el, a vád még ekkor is állt ellene – pedig nem volt gyilkos, „csak” erőszakos.
Hazament
Lucy Ann Johnson Alaszkában született, innen házasodott Surrey-be. Ahogy azt később elmesélte, nem mert visszamenni, miután férje elküldte őt a közös házból. Lányuk sosem volt képes elfogadni, hogy anya nélkül nő, nőtt fel, ezért amikor a rendőrség Marvin halála miatt a gyilkossági aktát félretette, majd 2013-ban lezárta, maszek nyomozásba kezdett. Belemászott a régi rendőrségi aktákba, kutatni kezdett a nyilvános címjegyzékekben, és végül nyomot talált. Kiderült, hogy édesanyja az eltűnése után a yukoni Carcrossban élt, majd Brit Columbiába költözött. Linda elhelyezett egy hirdetést a Yukon News hasábjain, miszerint:
„Keresem a felmenőimet. A nagymamámat Margaret, a nagyapámat Andrew Carvellnek hívták, édesanyám leánykori neve Lucy Ann Carvell. 1935. október 14-én született Skagwayben.”
Teltek a napok, mígnem egyszer csak válasz érkezett a hirdetésre. A feladó egy Rhonda nevű nő volt, aki állította, hogy Johnson az ő édesanyja. Lucy 77 éves volt ekkor, és a yukoni Whitehorse-ban élt. Mint később kiderült, újraházasodott, és még négy gyermeke született.
Az események itt kaptak igazi médiavisszhangot, a kanadai és az amerikai közvélemény érdeklődve figyelte a fél évszázaddal azelőtt eltűnt nő történetét. A legjobban persze mindenkit az érdekelt, hogy miért fordított hátat a családjának. Mint azt elmondta, azért ment el, mert volt férje, Marvin erőszakos férfi volt, aki terrorizálta őt. Azt is elmesélte, hogy magával akarta vinni a gyerekeit, de a férfi egyszerűen nem engedte, és megfenyegette őt.
Reunió
Ötvenkét év telt el tehát, míg anya és lánya újra találkoztak. Linda elmondta, hogy amennyire izgult a Whitehorse-ba tartó repülőúton, annyira megnyugodott, amikor a reptéri váróban egy sornyi rokon várta, köztük édesanyja, féltestvérei és néhány nagynéni.
Anyám átölelt, magához szorított, és azt mondta, hogy szeretlek
– mesélte Linda. Elmondta, hogy az édesanyja elsőre megismerte őt, de mosolyogva hozzátette, hogy nem volt nehéz dolga, mivel Rhondának szinte a kiköpött mása. „A reptérről kávézni mentünk, de nehezen nyíltunk meg egymásnak. Talán az sem segített, hogy az öcsém haláláról is mesélnem kellett neki. Furcsa élmény volt ez mindenkinek. Idegen emberekként ültünk egymás mellett, akiket mégis szoros rokoni kapcsolat fűz össze. Miként vághattunk volna bele ennyi év után?”
Linda arról is sokat beszélt, hogy ötvenkét év után szürreális élmény volt az édesanyja szemébe nézni. „Az arcáról az én vonásaim tükröződtek. Hasonlóak vagyunk – jegyezte meg, és szomorúan hozzátette, hogy –, de egy valamiben biztos nem hasonlítunk. Én sosem tudnám úgy otthagyni a gyerekeimet, ahogy ő otthagyott minket.”
Egy hét kellett
A látogatás második napja már oldottabb hangulatban telt, ekkor kérdezte meg Linda az édesanyját, hogy miért hagyta el őket, és ekkor hallgatta meg a magyarázatot. Kiderült, hogy az apja nemcsak erőszakos volt, hanem folyamatosan csalta a feleségét, mielőtt elüldözte otthonról. Linda eleinte kételkedett anyja szavaiban, és végül elengedte a történetet. „Azt hiszem, hiszek neki – mondta. – Talán azért, ahogy nézett rám, amikor mesélt. Azt akarta, hogy higgyek neki.”
Linda majd egy hetet töltött az édesanyjával és addig ismeretlen rokonaival, ami arra bőven elég volt, hogy biztos alapokra helyezzék a kapcsolatukat. „Nehéz volt a búcsú. Ölelgettük egymást, bőgtünk egymás vállán.”
Evans a látogatás után elhatározta, hogy elviszi anyjához a gyermekeit, hadd ismerje meg a nő az unokáit, a látogatás után fél évvel pedig arról beszélt, hogy elgondolkozott, hogy odaköltözik Whitehorse-ba. Arról nem tudni, hogy a család költözött-e, amiről biztos hír van, hogy anya és lánya is élnek még. És hogy jóban vannak.
Nyitókép: Thinkstock
