A munkába feledkezve megnyugvásként ki ne túrt volna már a hajába, stresszes helyzetekben ki ne kezdte volna a haját tincsekbe rendezni, vagy bíbelődött volna akár egy-egy hajszálával? Zavarunkat vagy éppen kacérkodó mozdulatainkat nem kísérte-e néha-néha egy hajtincsünk csavargatása? Kivel gyakrabban, kivel ritkábban, de minden bizonnyal előfordult már ilyen. Ennek a mellékcselekvésnek figyelemelterelő, nyugtató vagy akár szórakoztató hatása is van. Kivéve, ha éppen előttünk ül a moziban, aki csinálja, és belóg a képbe.
Bizonyára egy-két hajszál bánja csak az ilyen szokást, de mi történik akkor, ha a szokásból késztetés vagy netán krónikus pszichés zavar alakul ki? Tudományos nevén: trichotillomania. Vagyis ellenállhatatlan késztetés a hajszálak, akár egész hajcsomók ismétlődő kitépésére. A személy a zavart gyakran nem is tudatosítja, hanem a környezete veszi észre a hajhiányt, amely akár egész kopaszságig is kiterjedhet. Így, a tünetek és a betegség ismeretének hiányában először gyakran a bőrgyógyászhoz kerül a beteg.
Stressz ellen hajtépés
“A haj hordoz nagyon sok szimbolikus jelentést, és lényegében az egyetlen nagyobb szőrfelület, ami megmaradt állati múltunkból. A szőrzet babrálása, a kurkászás a főemlősöknél nagyon fontos, a társas összetartozást megjelenítő és szabályozó funkciója van, és az embernél is fontos szimbóluma a haj a társas “megkapaszkodásnak”. Ez az egyetlen felület, amibe az embergyerek még bele tud kapaszkodni, és megfigyelhetjük, hogy előszeretettel meg is teszi” – mondja Demetrovics Zsolt, az ELTE professzora, az addiktológiai tanszék vezetője, aki munkatársaival most egy új kutatást indít, a hajjal összefüggő jelenségek feltérképezésére.
“A hajtépegetés több száz éve ismert probléma. Az eddigi kutatások szerint elterjedtsége alacsony, de egyes kutatások a férfiak 1,5 százalékánál és a nők 3,4 százalékánál mutatták ki ezt a zavart. Általában 10-14 éves kor között kezdődik, és nagyobb arányban jellemző nőkre, és a magasabb iskolai végzettségűekre” – mondja a professzor, aki egyelőre csupán néhány dolgot ragad ki a jelenség bemutatásához, a most induló, innen is elérhető felmérés eredményét befolyásolhatja a túl sok információ.
Komolyan kell venni!
“Leggyakrabban nyugalmi állapotban jelentkezik, amikor a kéz nincs elfoglalva más tevékenységgel. Az ember automatikusan elkezdi tépdesni a haját, gyakran nincs is tisztába cselekvésével, csak akkor döbben rá, amikor észreveszi a kitépett hajszálakat. Egyes esetekben többnyire tudatosíthatja is a cselekvése értelmetlenségét, de nem képes ellenállni. A hajtépdesés előtt fokozott feszültséget érez, ami csökken a hajtépdesés közben, és ez öröm- vagy megkönnyebbülés-érzéshez vezet. Az érintettek rítusszerűen végzik, kiterjedhet a hajszálak mellett a szempillákra, szemöldökre, vagy a szemérem szőrzetet tépegetik. A bizarr viselkedést gyakran titkolják, de nem tudnak ellenállni neki, jellemző, hogy így nagyon gyakran szégyenérzet is társul hozzá, és ez sajnos azt eredményezi, hogy kevesen fordulnak szakemberhez” – mond néhány jellemző szót Demetrovics Zsolt.
Sajnos sok beteg a tünetek megjelenése után csak 5-10 évvel jut el pszichiáter szakorvoshoz. Közben a zavar társulhat kényszeres betegségek más formáival, szorongásos, depressziós zavarral vagy akár szenvedélybetegséggel. Fontos szakemberhez fordulni a tünetek megjelenésekor. A pszichiáter gyógyszeres kezeléssel tudja segíteni nemcsak a tünetek csökkentését, hanem a feszültség és kényszerérzet megoldását, illetve a hangulatjavítást is. A pszichoterapeuta viselkedésterápiás módszerek segítségével segíti a gyógyulást. A fiatalabb betegeknél fontos szempont a család bevonása, mivel előfordul, hogy az egyik szülő a “tünetfenntartó”. Ilyenkor a családterápia is előtérbe kerül.
