Nagy megdöbbenésemre találtam a neten egy, az egészségpénztár terhére is igénybe vehető, igen borsos árú összeillőségi tesztet, amelyet azoknak ajánlanak, akik úgymond objektíven szeretnék megtudni, passzolnak-e egymáshoz. Elképzelem, ahogy a nagy lángok kellős közepén a pár (mondjuk egy háromgyerekes, negyvenéves buddhista bérszámfejtőnő és a harmincéves amerikai mormon olajmágnás) kitöltögeti a rubrikákat, és hopp, ott áll, hogy nem, sehogy nem illenek össze. Nahát, ezt nem is sejtették. És akkor most hogyan tovább? Elmehetnek például egy szintén kisebb vagyonba kerülő tanácsadásra, ahol az együttélés és a közös jövő tervezésének szabályait elsajátíthatják.
Fúrtuk, mikor összejött a villanyszerelővel
Kívülről megítélni egy intim viszonyt szinte lehetetlen, nem is sejthetjük, miféle lelki háló épülhet két, látszólag szöges ellentétben álló embernél. Rendre azt tapasztalom ugyanis, hogy az úgymond elválasztó tényezők csak külsődlegesek – bizonyos (és gyakran alapvető) dolgokban ezek a szerelmek is a hasonlóságon alapulnak. A sors összekovácsol. Egyik barátnőmet nyugodt szívvel nevezhetjük a három diplomájával, öt beszélt nyelvével és biztos egzisztenciájával csúcsértelmiséginek.
Köpni-nyelni nem tudtunk, mikor összejött az új házában dolgozó villanyszerelővel. Fúrtuk is rendesen a dolgot, figyelmeztettük, hogy nem lesz ennek jó vége, vigyázzon. Teltek az évek, mire számomra is világossá vált, mi tartja össze őket. A sorsuk roppant hasonló volt. Mindkettőjük (bár másképp) zűrös családból származott, alkoholista szülőkkel, és ez a mély gyerekkori tapasztalat hasonlóan sebzetté tette őket. Mindent meg tudtak beszélni, komoly támaszai lettek egymásnak.
A nő külön örül annak, hogy otthon nem kell okoskodnia, számára üdítő, ha az élete nem minden területét tölti ki a filozofálgatás. Ha viszont nincsen semmi lelki közösség két emberben, csupán a fellobbanó – és tudjuk jól, hogy az évek folyamán kihunyni képes – érzékiség, az összecsiszolódásban bízni kemény illúzió. Nagypolgári miliőbe bevinni az új barátot vagy barátnőt, aki nem tud késsel-villával enni – minimum rizikós. De a tréfát félretéve, rettentően fontos, hogy egy kapcsolatban az anyagi viszonyok kiegyensúlyozottak legyenek. Tudom, hogy ezzel sokan nem értenek egyet, de a szegény lány-gazdag királyfi történetek a valóságban ritkán vezetnek egyenrangú kapcsolathoz.
Addig működött, amíg titkolni tudta
Nemrég végignéztem egy nagyon szépnek induló szerelem hosszú haláltusáját. A nő saját kis kávézóját működtette rengeteg törlesztendő hitellel, nagy nehézségek árán, a férfi pedig igazi felső tízezres üzletember volt. Véletlenül esett be az egyáltalán nem az ő nívójához illő helyre, ami akkor éppen kongott az ürességtől. Szóba elegyedtek, és hamarosan össze is borultak. A férfi eleinte titkolta, mennyire gazdag – és voltaképpen addig működött a történet. Jártak színházba, mozikba, kis éttermekbe, és mindig a nő lakásán aludtak.
Aztán a férfiből egyszer csak kibukott az igazság. Közölte, hogy ő halálosan szerelmes lett, de úgy érzi, nem megy tovább, mert közben rossz érzései is vannak folyamatosan. Hogy szerinte a gazdagság nem csupán a pénz birtoklása, hanem egyfajta mentalitás és életstílus beleégése a személyiségünkbe, és azt látja, hogy hiába szép és jó minden, a nőből a “született gazdag” hiányzik. Nem tudja megmondani, ez mit is takar, de érzi minden gesztusból és rezdülésből.
A nő mit mondhatott volna? Hogy igen, neki probléma a többhavi rezsitartozása, nem tud csak úgy elszakadni három hétre, hogy a Kanári-szigetekre röppenjenek, mert mi lenne az üzlettel – de azért úgy érzi, egyéb nem áll közöttük. Hiszen nagyon jókat beszélgetnek, a szex szuper, és ami a legfontosabb: meg tudják egymást nevettetni. A férfi viszont leszögezte, neki fontos a nő függetlensége, semmilyen szinten nem szeretné támogatni (végül már egy ebédmeghívással sem), nehogy valaki megint csak a pénzéért szeresse, mint ahogy az gyakran előfordult vele a múltjában.
Egy ideig ebben maradtak. Aztán kevesebb lett a nevetés, kevesebb a közös program, mindig ott volt közöttük az immár ki nem mondott feszültség. A férfi pénzparája elvágta a szálakat. Holott itt még nem is volt égbekiáltó a különbség: a nőnek is volt egzisztenciája, még ha kissé rogyadozó is, nem eltartót keresett, nem pénzeszsákot, nem újabb – talán jövedelmezőbb – vállalkozásnak fogta fel a szerelmet. Ha legalább az egyik fél tud engedni ilyen szituációban, már kicsit könnyebb a helyzet. (Most persze nem a kimondott hozományvadászokról beszélek.)
Fakanál a férfinél
Nehezen viselném, ha minden anyagi terhet nekem kellene vállalnom, de vannak, akik úgy vélik, a megértésért, harmóniáért cserébe ez nem olyan nagy ár. “Szeretem én hordani a nadrágot” – mondta nevetve az egyik barátnőm, akinek a férje igazi háztartásbeli: főz, vigyáz a babára, rendben tartja a lakást, míg a lány végzi a munkáját egy multi felső vezetésében. Férje egyébként regényeket ír, nyilván nulla pénzért, de mindig azt hozza kettőjük életébe, amire vágynak. A munkahelyi fegyelmezettség után az igazi otthonosság érzését. Emlékszem, nyolc éve, az esküvőjükön többen rosszmájúan suttogtak, és kondítgatták a vészharangokat. Kevés náluk nagyobb összhangban élő párt ismerek. Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy hiába simul össze minden, azoknak sem könnyű, akik a papírforma szerint ugyancsak összeillenek. Egy idő után még a legszebb kapcsolatot is ki tudják kezdeni az évek, az unalom és a rutin.
Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Nem kell mindig őszintének lenni? – Beszélgetés Csányi Vilmossal és Csernus Imrével
- A hazugság pszichológiája
- A gyerek, aki bennünk él
- Az első önálló lépések – Máté Gábor írása
- Bizarr gyönyörök rabjai
