“A nő odaadta nekem a tárcáját, hogy én fizessek”

Ki hívott meg kit? Vagy minden megy felesben? Ha valaki többet keres, annak muszáj nagyobb részt vállalnia a költségekből? Vannak párok, ahol a fenti mondatok igazából nem is kérdések, mert minden megoldódik magától, másoknál azonban ezek a kérdések igazi időzített bombaként várják, hogy valamikor robbanjanak. Ez az a terület, ahol már az első randin sokat megtudhatunk a másikról.

A kritikus pont: az első randi

A legtöbb férfi esetében az első randis illemszabály egyértelműnek tűnik. “Szerintem ez mára már hallgatólagosan elfogadott illemszabállyá vált, mondván, hogy amennyiben a lány nem köti az ebet a karóhoz, a férfi fizet” – vallja a 35 éves Tamás. Ezzel a tétellel ért egyet a 32 éves Robi is, aki annyit azért mégis elvár a randipartnerétől, hogy legalább tegye meg azt a gesztust, hogy odanyúl a pénztárcájához: “Persze ebben az esetben is én fizetek, de legalább egy kicsit gavallérnak érezhetem magam. Jó érzés azt mondani, hogy hagyja csak, majd fogadni a köszönömöt.”

Az első randis fizetés logikája a 31 éves Márk szerint onnan adódik, hogy mivel többnyire a férfi hívja el a nőt a találkára, a meghívó félnek illik állnia a költségeket. De mi van akkor, ha egy lány nem engedi, hogy meghívják? Erre már nem minden pasi reagál egyformán. “Velem előfordult, hogy a lány egyszerűen nem akarta hagyni, hogy fizessek. Annyira ragaszkodott ahhoz, hogy ő állja a cechet, hogy amíg kimentem a mosdóba, addig ő előreszaladt a pulthoz és kifizetett mindent. Igen, az én részemet is, arról pedig hallani sem akart, hogy utólag legalább a saját felemet rendezzem felé. Elég zavaró, ha egy egyébként kellemes randi utolsó félórája azzal telik, hogy a pénzről vitatkoztok” – emlékszik vissza a 32 éves Endre, aki ugyan utána még párszor találkozott a lánnyal, de nem lett belőle nagy szerelem.

Vége a világnak, ha randizáskor a nő fizet?

Gyakran olvasunk arról, hogy sok férfi önbecsülését sárba tiporja, ha egy kapcsolatban a női pénztárca túl gyakran van nyitva. Érdekelt, hogy ezt a sztereotípiát csak a női magazinokból vesszük, vagy az életben is ez a helyzet? Tamás szerint ma már elég sokat változott a társadalmi helyzet, és ugyanolyan kellemetlen tud lenni, ha állandóan egy férfi fizet, mint amikor állandóan a nő állja a cechet. “Persze tekintsünk el az aranyásóktól, akik csak a pénzre hajtanak, mert ők teljesen más lapra tartoznak” – teszi hozzá.

A 33 éves Laci szerint sincs semmi szégyellnivaló abban, ha egy bimbózó kapcsolatban a lány fizeti a közös programot: “Önhibámon kívül többször előfordult, hogy a partnerem az anyagi lehetőségeimet bőven túlszárnyaló projektekbe (nyaralás, ajándék…) kezdett. Segíteni nem nagyon tudtam benne, de az örömét sem akartam elvenni, így bizony ő fizetett. Túl lehet élni. A büszkeségnél sokkal fontosabb, hogy ne érezze a partner korlátozva magát bármiben is, és kibontakozhasson mellettem.” A 30 éves Gergő szerint sincs ezzel semmi probléma: “Ha már ilyen nagy feminizmus van, akkor a két fél törekedjen, hogy ilyen szempontból is egyenlők legyenek.”

Persze létezik egy furcsa változata is a női fizetésnek, amire a 38 éves Arnold hívta fel a figyelmemet: “Előfordult már velem, hogy mivel nem volt nálam elég pénz, a nő odaadta a pénztárcáját, hogy én fizessek. Olyan volt, mintha a férfiúi hiúságomat akarta volna legyezni azzal az illúzióval, hogy hiába vagyok leégve, azért a pincérek előtt úgy érezzem magam, hogy én vagyok a pénzkereső, pedig így, egy női pénztárcával a kezemben sokkal kellemetlenebbül éreztem magam, mintha egyszerűen ő fizetett volna.”

Házasságban és együttéléskor fifti-fifti

Persze egész más tud lenni a felállás, ha már túl vagyunk a randizgatós korszakon, és a két fél bizony egy fedél alatt osztja be a beosztani valót. Embereinknek természetesen erről a fázisról is megvolt a maguk markáns véleménye. A 34 éves Béla például a kétharmad-egyharmad felosztásra esküszik, ahol a férfi fizeti a nagyobb tételt, bár elég nehezen tudom elképzelni, ahogy a szupermarket pénztáránál állva számolgatnak szigorúan. Talán a gyakorlatban ennél azért rugalmasabban működik a dolog. Tamás gondosabb fajta, és az előkalkulációra esküszik: “Kiszámoljuk, hogy nagyjából mennyi pénz kell működtetni a háztartást, azt felezve összedobjuk, ha pedig marad, akkor közösen esetleg félre is lehet tenni egy kicsit, de szerintem valahol saját pénznek is kell maradnia, amit az ember arra költ, amire akar.”

Arnold szerint nem az osztozkodás mértékén van a hangsúly, hanem a megfelelő kommunikáción: “Megbeszéljük, mennyink van, mire van szükség, és mit vehetünk meg, aztán azt megvesszük. A megbeszélésen van a hangsúly, a teljes nyíltságon. Nincsenek eltitkolt jövedelmek. Az én számlámhoz a csajomnak is hozzáférése van, és nekem is az övéhez.” Bárcsak a világ mindig ilyen egyszerű volna, teszem ehhez hozzá jómagam, pedig Laci is egy relatíve egyszerű képlettel áll elő: “Házasság előtt mindenki annyit ad bele, amennyit az ügyre szán, házasság után pedig amennyit csak tud, azaz minden közös.”

Robi szerint a felezés úgy általában jó megoldás, de csak akkor, ha az apró tételeken nem

kezdenek el fennakadni. “Nagyon kiábrándító, amikor veszek egy százforintos csokit, és nyújtja felém az ötvenest” – magyarázza. A felezés persze időnként igazságtalannak tűnik, ha az egyik fél sokkal jobban keres, mint a másik, így ilyenkor a jövedelem arányában szokás osztozkodni, de néhányan ezt sokkal lazábban veszik. A 29 éves Dávid például azt vallja, hogy időnként ő fizet, máskor pedig a barátnője. “Arra azért figyelek, hogy én valamivel többször nyúljak a tárcám után, de nem számolgatunk, és nem parázunk ezen” – avat be laza életszemléletébe. Ti hogyan osztozkodtok?