Egy párkapcsolatban hat év nagyon hosszú idő, különösen akkor, ha a szerelem, a kémia, egymás tisztelete, megértése, elfogadása nem jön már magától, azért harcolni kell. Mi erőltettük, egészen pontosan két évig. Mindketten a szívünkre tehetjük a kezünket, mert megtettünk egymásért, a kapcsolatunkért mindent: éltünk külön, jártunk párterápiára, utaztunk kettesben és egyedül, átbeszélgettünk megannyi fárasztó éjszakát, új lakásba költöztünk – de minden próbálkozás ugyanoda vezetett: nem találtunk vissza egymáshoz, pontosabban én nem találtam vissza az én nagy, erős, okos másik felemhez, aki még vásott egyetemistaként, egy csokor fogyatékos tulipánnal tekerte el a fejemet.
Történetünk további fejezetei nem érdemelnének mozivásznat. Nem azért, mert annyira rosszul alakult minden, sokkal inkább azért, mert szinte már unalmasan tökéletes volt a folytatás. Két normális, béketűrő ember uniója voltunk, akik mindent, de tényleg mindent meg tudtak egymással beszélni. Soha nem vitatkoztunk, a nézeteltéréseket mindig alaposan kibeszéltük, odafigyeltünk egymásra – és nagyon akartuk, hogy ez a dolog működjön. A múltban elszenvedett fájdalmaink mindkettőnk számára bőséges tapasztalatot biztosítottak ahhoz, hogy ne akarjunk újra elhasalni.
Négy évig kiválóan működtünk – együtt. Mint két egymásnak tervezett fogaskerék vittük előre az életet. Környezetünkben amolyan mintapéldányok lettünk, akik tényleg tudják a titkot. Esküszöm, néha még a mellem is dagadt, olyan büszke voltam a mi szépen működő párosunkra, és voltak pillanatok, amikor elhittem, kiválasztottak vagyunk. Az ilyen beképzelt képzelgés után szinte törvényszerű a pofon, ami egy váratlan irányból terített le: olyan erővel futottam bele újra az exembe, hogy még most is szédülök a találkozás gondolatától. Úgy hittem, rég elfelejtettem őt, hogy túl vagyok a szenvedélyen, a viharainkon, az őrületen, de talán még soha nem tévedtem semmiben ekkorát. Felfoghatatlanul felkavart.
Őszintén mondom, teljes erőből nyomtam a féket. Nem válaszoltam, nem reagáltam, nem találkoztam vele, testem minden porcikájával ellenálltam, hűséges maradtam, de a lelkem mindennap vele szeretkezett. Újra előkerültek az édes emlékek, a kémia felkavaró ereje, remegtem a vágytól, hogy újra megérinthessem. Az eszemmel persze tudtam, csapda az egész, a régit leporolni marhaság, a legfájdalmasabb emlékekre gondoltam, hogy újra kiűzzem magamból, és bár erős maradtam, a váratlanul jövő vágy egyértelművé tette, a párkapcsolatomban valami félrement; és én ebbe nagyon nem akartam beletörődni. Két évig tartottam magam, kerestem a válaszokat, a kiutat, de idővel be kellett látnom, el kell engednem a férfit, akit már nem szeretek, és barátnőm elemi erejű mondatába kapaszkodtam: Engedd el! Ne foszd meg a boldogságtól, amit mástól még megkaphat! Egoista énemnek persze ez nagyon fájt, utáltam a gondolatot, hogy nélkülem is boldog lehet, de be kellett látnom, ez a jó út.
Egy éven keresztül mindennap szakítottunk, sírtunk, szorítottuk egymást, de soha nem voltam olyan erős, hogy visszaadjam a lakáskulcsokat. Aztán tavaly karácsony előtt történt valami. A vékonyka Holdat néztem, és olyan keserves imádkozásba kezdtem, mint még soha. Kértem a teremtőt, az univerzumot, a csillagokat, hogy segítsenek lépni. Segítsenek,
- hogy megoldjam az életem,
- hogy bátor legyek kilépni ebből a tökéletesnek hitt kapcsolatból,
- hogy elhiggyem, izgalmas dolog az ismeretlen, egyedül is elbírok majd vele,
- hogy ne féljek a magánytól, az egyedülléttől,
- hogy bízzak az erőmben, a megérzéseimben, a döntéseimben.
Másnap megittuk a reggeli kávét, és miközben hatalmas dunyhaként takart be minket a béke, megbeszéltük, hogy még aznap kiköltözöm. Az előző napi lelkiállapotom után furcsa volt ez a könnyedség, de nem ellenkeztem, átadtam magam a befejezésnek, aminél méltóbban álmodni sem lehetett volna.
Szakításom óta eltelt jó pár hét, én pedig érzem, hogy kezd visszatérni belém az élet. Reggelente arra ébredek, hogy boldog vagyok, mosolygok, átölelem a szerdát és a csütörtököt, azok már csak az enyémek, és úgy rendelkezem velük, ahogy én akarok. Ha akarom, átverhetem őket, ha akarom, kizsigerelhetem őket, ha akarom, áttáncolhatom őket. Nyoma sincs a tökéletes rendszernek, a megszokásnak, a rendnek és a példamutatásnak. Lángolok a szabadságtól, minden sejtem ünnepli az egyedüllétet.
Persze tudom, az ember nem társtalanságra született, én mindenesetre kiélvezem – mert pontosan tudom, úgysem úszom meg a következő csokor tulipánt.
