Az egyedüllét nem rossz és tanulható

Majdnem egymillió követője van TikTokon Devon Noehringnek, aki posztjaiban azt mutatja be, hogy milyen az élet introvertált, egyedülálló nőként. Az egyik videójában, ami leginkább megszólította az embereket, arról beszél, hogyan ugyan jó otthon, a négy fal között megpihenni, feltöltődni, ám ha véget ér a hét, aznap különösen rátelepszik a magány, és máskor is elő szokott fordulni, hogy úgy érzi, kimarad dolgokból, és nem jó így élni. 

„Idén úgy döntöttem, hogy ráveszem magam, hogy többet mozduljak ki otthonról, több mindent csináljak egyedül, voltam már moziban, könyvesboltban, jógaórán, étteremben. De néha még akkor is magányosnak érzem magam, ha emberek között vagyok. Látom, hogy együtt nevetgélnek, és belegondolok, milyen lenne, ha én lennék a helyükben. De nincs megállás, tanulnom tovább, hogy érezzem jól magam egyedül, hogyan mozduljak ki a komfortzónámból, mert tudom, hogy ahogyan fejlődök, megtalálom majd a megfelelő embereket, és teljesebb életet élek majd.”

A videóira nagyon sokan reagáltak, olyanok, akik úgy érzik, az introveráltak közé tartoznak, olyanok, akik szociális szorongással élnek, akik nemrég lettek egyedülállók, akik új városba költöztek és nem ismernek senkit, valamint olyanok is, akik már igazi feketeövesnek számítanak, vagyis hosszú ideje élnek egyedül.

A kommentelők nagyon hálásak, amiért kiderült, hogy mások is hasonló cipőben járnak mint ők, és hogy Devon Noehring ilyen őszintén mutatja be, hogyan telnek napjai, és vannak, akik a videóiból merítettek erőt, hogy egyedül is többet mozduljanak ki otthonról. A TikTokon a weekendsalone címkével feltöltött tartalmak már majdnem ötmillió megtekintésnél járnak. 

Az egyre növekvő közösség pedig rá is jó hatással volt. „Ugyan néha élvezem, hogy magam lehetek, van, amikor nagyon magányosnak érzem magam. Nemrég elkezdtem a TikTokon megosztani, hogyan telnek a hétvégim egyedül, és a hihetetlen támogatás, amit azoktól kaptam, amik hasonló cipőben járnak mint én, megváltoztatta a hozzáállásom. Már nem rettegek a hétvégéktől, hanem megtanultam értékelni ezeket a napokat, új dolgokat próbálok ki, és ráveszem magam, hogy többet mozduljak ki otthonról. Megtanultam értékelni a saját társaságom, és az olyan békét, amikor úgy érzem, nincs kivel beszélnem, és a legfontosabb dolog, amit megtanultam, hogy nincs semmi baj az egyedülléttel, sőt, tök jó.” 

Mint Devon Noehring példája is mutatja, az, hogy valaki introvertált, nem jelenti azt, hogy ne vágyna mások társaságára, egyszerűen csak nem feltétlenül akarnak a társaság középpontjában lenni, és szükségük van az egyedüllétre, hogy fel tudjanak töltődni. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egyesek szerint az introvertált és az extrovertált emberek kisebbségben vannak, ők vannak a skála két végpontján, a legtöbben az ambivertek közé sorolhatók, vagyis bennük keverednek az előző két személyiségtípus jegyei.

Valószínűleg azt is tényként kezelhetjük, hogy társadalmunkban jelenleg azok tudnak jobban érvényesülni, akiknél az extrovertáltakra jellemző tulajdonságok vannak túlsúlyban, annak ellenére, hogy az introvertáltabbak sem kevésbé értékes emberek, sőt. Fontos megjegyezni azt is, hogy a szociális szorongás, fóbia nem egyenlő az introvertáltsággal, ugyan egy külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy egy és ugyanaz. Ugyanígy nem lehet egyenlőséget tenni a magány és az egyedüllét közé sem. 

Magány vs. egyedüllét

Sokan még jóval a koronavírus-járvány előtt felhívták a figyelmet arra, hogy világszerte egyre nagyobb gondot  jelent magány, elszigeteltség, hiszen ez rossz hatással van az ember fizikai, szellemi és lelki jólétére is, és a következmények túlmutatnak az egyéni problémákon.

Vannak országok – például Japán és Ausztrália –, ahol magányügyi minisztereket neveztek ki, hogy kormányzati szinten igyekezzenek tenni valamit az elmagányosodás ellen. Nemrég pedig az Egyesült Államok tiszti főorvosa, Vivek Murthy kongatta meg a vészharangot arra hivatkozva, hogy a magány és a társadalmi elszigeteltség annyival növeli meg a korai elhalálozás kockázatát, mintha valaki naponta 15 szál cigarettát szívna el.

De miben különbözik a magány és az egyedüllét? Az előbbi inkább egy érzés, az utóbbi pedig egy állapot, társaságban is érezhetjük magunkat magányosnak, elszigeteltnek, de nem biztos, hogy aki egyedül van, az magányos.

– írta Rebecca című regényében Daphne du Maurier.

Fotó: Devon Noehring Instagram

Ezt olvastad már?

Nem feltétlenül magányos, aki egyedül él

Ez is érdekelhet Megnézem

És nem véletlen, hogy Devon Noehring azt tűzte ki céljaként, hogy egyre többen elfogadják, igen, teljesen rendben van, ha valaki – legyen szó bármilyen időtartamról –egyedül él, egyedülálló, nem kell sajnálni őket, semmi fura nincsen ebben, hiszen rengeteg sztereotípia él az emberek fejében azokról, akiknek nincs partnerük vagy nem élnek senki mással egy fedél alatt. A bolond remete, vén macskás nő vagy az örök gyerek, örök agglegény figurája ugye mindenkinek megvan? Nyilván nem minden esetben tudatos döntés ez, de a társadalom általános hozzáállása az egyedül élőkhöz még esetleg azokban is kétségeket kelt, még azok is megkérdőjelezik, hogy valóban boldogok-e így, akik saját elhatározásból élnek egyedül.

És miből fakad az, hogy sokan természetellenesnek tartják ezt az állapotot? Egyes szakértők szerint többek között az lehet az oka, hogy sokan félnek egyedül lenni saját gondolataikkal. Nem akarnak nagyon szoros kapcsolatot tartani belső énjükkel, és/vagy úgy gondolják, csak társaságban érezheti jól magát az ember, egyedül csak unatkozni lehet, valamint tartanak attól, hogy nem tudják lefoglalni magukat. A Virginia Egyetem kutatói közel egy kísérletsorozatban arra kérték a résztvevőket, hogy töltsenek el néhány percet egy szobában teljesen egyedül, úgy, hogy semmivel sem tudják lefoglalni magukat, csak egy sokkoló áll rendelkezésükre. A negyedórás egyedüllét alatt többen úgy döntöttek, sokkolják magukat, mert még ez is jobb a semmittevésnél, annál, hogy teljesen elmerüljenek saját gondolataikban. 

Az egyedüllét előnyei

Pedig az egyedüllét nem ördögtől való, Thuy-vy Nguyen, a Dunham Egyetem oktatója is végzett hasonló kísérletsorozatot, arra kérte hallgatóit, hogy üljenek csendben egy teremben. Állítása szerint 15 perc után elillant a szorongás, az izgatottság a részvevőkből, amiből azt a következtetést vonta le, hogy az egyedüllét hasznos lehet olyan helyzetekben, amikor frusztráltnak, izgatottnak vagy dühösnek érezzük magunkat. És a világtörténelemben rengeteg példa van arra, hogy valaki fontos felfedezéseket tett, csodálatos műveket alkotott távol másoktól, és természetesen ott vannak a különböző vallások remetéi is, akik barlangokban, hegyekben, sivatagokban éltek elvonultan, gondoljunk csak Gautama Sziddhárthára, vagyis Buddhára, aki a történetek szerint régi életét hátrahagyva világosodott meg. 

Ugyan minden bizonnyal vannak modernkori remeték, de a legtöbben, akik egyedül élnek, nem vonulnak ki a társadalomból, sőt néhányan Devon Noehringhez hasonlóan szívesen osztják meg a tapasztalataikat, hogy szerintük miért jó, illetve milyen kihívásokat jelent, ha valaki szólózik. 

„Az élet egyedül kompromisszumokkal jár ugyan, magasabb megélhetési költségek, csak rájuk hárulnak a döntésekkel járó mentális terhek, de sokan szívesen vállalják ezeket cserébe a szabadságért, a függetlenségért, a saját élet feletti kontrollért, ami ezzel együtt jár. A szabadság és függetlenség lehetővé teszi, hogy saját feltételeink szerint boldoguljunk az életben, nagyobb személyes jólétet tudjunk kialakítani, és jobb emberek legyünk a közösségünkben, a családunk és a barátaink körében” – írják egy, a témával foglalkozó oldalon. 

Fotó: Devon Noehring Instagram

Felhívják a figyelmet arra is, hogy az élet egyedül nem mindenkinek való, és tény, hogy kell egy kis idő, amire valaki belerázódik, megszokja ezt a helyzetet. Mint írják, ha valaki szociális szorongással küzd, akkor kézenfekvő megoldásnak tűnhet, hogy kerüli a társaságot, és rövid távon valószínűleg ez megkönnyebbülés hoz magával, de hosszú távon muszáj kilépni a komfortzónájukból. Persze ez nem jelenti azt, hogy tömegrendezvényről tömegrendezvényre kell járniuk, csak annyit, hogy kerüljék a teljes elszigetelődést, és próbáljanak utánajárni, miért szoronganak társas helyzetekben.

És egyedül élni nem jelenti azt, hogy mindig egyedül kell lenni, csupán azt, hogy megválasztjuk, kivel, mikor és hogyan osztjuk meg az otthonunkat. Sokan, akik így élnek, azt mondják, sokkal jobb a társasági életük, ami érthető, hiszen a barátságok esetén is igaz, hogy a mennyiség helyett érdemes a minőségre törekedni. Az is felmerült érvként, hogy ha megtanuljuk értékelni, élvezni a magunkban töltött időt, akkor a másokkal való találkozás sem arról fog szólni, hogy legyen valaki vagy valami, amivel el lehet ütni az unalmas perceket és órákat, hanem sokkal tartalmasabb, mélyebb kapcsolatokat lehet felépíteni. 

Az, hogy van időnk megismerni magunkat, segíthet abban is, hogy olyan társaságot találjunk magunknak, ahol sok hozzánk hasonlóan gondolkodó emberrel találkozhatunk, ahol otthon érezhetjük magunkat. Ez pedig azért is fontos, mert ha mégis eluralkodna rajtunk a magányosság érzése, annak az a legjobb ellenszere, ha támogató közösséget keresünk magunkak, hiszen mindenkinek fontos, hogy úgy érezze, fontos mások számára, hogy vannak, akik törődnek vele és tartozik valahova. 

Az egyedül töltött időnek pedig nem feltétlenül kell a semmittevésről szólnia – bár ez néha kétségkívül nagyon pihentető lehet –, számos módja van annak, hogyan lehet konstruktívan eltölteni az időt akár a négy fal között is. Devon Noehring szerint például tökéletes délutáni, esti program lehet egy kis időt szentelni valamilyen hobbinak, ami  lehet akár a legózás is –, majd saját kezűleg elkészíteni a vacsoránkat és mellé egy kellemes italt, ami a kedvenc filmünk vagy sorozatunk nézése közben fogyasztunk el. Igen, ez lehet, hogy nem tűnik annyira világmegváltó gondolatnak, de működik. 

És mi a helyzet akkor, ha nem akarunk otthon ülni? Sokan ódzkodnak attól, hogy egyedül menjenek  színházba, moziba, étterembe, koncertre vagy éppen egyedül utazzanak, hiszen ezek mind társas programok, és félünk attól, hogy mások mit gondolnak majd rólunk.  „Amikor egyedül éltem, kihívást jelentett számomra, hogy egyedül menjek el szórakozni, pedig nagyon felszabadító érzés, más nők is hasonló tapasztalatokról számoltak be. Ahhoz, hogy legyőzzük a magánytól való félelmünket, fel kell ismernünk annak előnyeit, és pozitív választásnak kell tekintenünk – nem pedig olyasminek, ami történik velünk” – tanácsolja Thuy-vy Nguyen, aki hozzátette: fő a fokozatosság, talán nem érdemes azzal kezdeni, hogy bevállalunk egy világkörüli utazást.