„Ha én már nem leszek, akkor a csillagok közül nézlek majd benneteket” – tanította, mesélte édesapám oly sokszor a betegágyán gimnazista nővéremnek, kamaszként nekem és óvodáskorú húgainknak. Tizennégy éve búcsúzott tőlünk örökre, és még felnőttként is nehéz megbirkózni azzal, hogy ő már fizikailag nincs itt. Unokáit sosem ismerhette, de emlékét próbálom megőrizni, ezért sokszor mesélek gyerekeimnek sosem látott nagypapájukról. Jó visszagondolni arra, milyen volt, hogy nézett ki, mennyire szerette volna őket, és örömmel adom tovább azt a tudást, amit egykoron én is tőle kaptam. Gyerekeim tudják, mert megkérdezték, miért halt meg, milyen játékokat játszott velem és a testvéreimmel, hogy miket mesélt nekünk, mit tanított a nünükéről vagy a pataktündérről. Élénken él bennem, ezáltal – azt hiszem – bennük is.
Többször volt rá példa, hogy különböző történeteket találtak ki, ami velük és nagypapájukról szólt: „Emlékszel, amikor a János papa jött értem az oviba, és utána elvitt fagyizni, és annyi gombócot kértem, amennyit csak akartam?” – kérdezte a minap ötéves nagylányom. „Olyan jó volt, amikor a János papával vezethettem a kisvasutat, és nagyot sikítottunk az alagútban. Hangosabban, mint veled!” – mesélte hároméves kisfiam. „A János papa ott csücsül a legfényesebb csillag legtetején, és onnan nézi, hogy milyen ügyesen alszom el egyedül a szobámban” – büszkélkedett ma reggel szintén hároméves kislányom. Pedig tíz év is eltelt édesapám halála és az ő születésük között. Nekem a valóság mindennap fáj, mégis ajándék az összes ilyen képzeletbeli találkozás.
„Ha én már nem leszek, akkor a csillagok közül nézlek majd benneteket”
Valódinak megélt mesék
Hogyan kezeljük ezt a szívszorító jelenséget? Mi ez tulajdonképp? Természetes konfabulálás vagy egyfajta kapocs a túlvilággal? Erről kérdeztem Deliága Éva gyermekpszichológust.
A gyerekek másként működnek, mint a felnőttek. Van egyfajta mágikus világuk, vagyis 6-7 éves koruk előtt a belső tartalmaik, a vágyaik, a képzeletük, az álmaik kicsit átjárhatóbban kapcsolódnak a valósággal, mint később, a logikus gondolkodás elsajátítása után. Magyarázatot keresnek általuk nem igazán értett vagy ismert jelenségekre, és a mesevilágot beleszövik a valóságba. A szülő hitrendszerétől és világfelfogásától függ az, hogy hogyan értelmezik gyermekeik ezen megnyilvánulásait. Vannak szülők, akik abban hisznek, hogy a gyerekek kapcsolatban állnak a szellemvilággal, amit később persze elfelejtenek. De ha a materialista magyarázatnál maradunk, akkor azt látom, hogy ahogyan szülőként mesélünk az elhunyt szerettünkről, annak van egy igen dús érzelmi töltete, különleges intimitása, érződik benne a kötődés, ezek pedig átjönnek a szavainkból. Ezáltal olyanná válik az elhunyt személy, mint egy távoli, mesebeli figura, akárcsak a Télapó. Amikor kitalál a gyermek történeteket az elhunyt személlyel kapcsolatban, az olyan, mintha a családi legenda szilárdulna meg benne. Bár a gyerek nem emlékszik erre, hiszen ő még akkor nem élt, de a felemlegetések révén úgy érzi, mégis megtörténtek vele ezek a dolgok. Ilyenkor kicsit keverednek az érzések ebben a gyermeki tartalomban. Ez inkább szól arról, hogy a gyerek érzi, hogy fontos nekünk az elhunyt személy. Ezek a kiemelkedő „emléknyomok”, mesélt történetek különleges, nem mindennapi mozzanatok, így jobban meg is maradnak a gyerek fejében.
Igyekszem nem direkt módon mesélni János papáról, de vannak pillanatok, amikor elengedhetetlennek érzem, hogy megosszak gyerekeimmel egy-egy kedves történetet róla. Sokszor nekik jut eszükbe a papa, és ilyenkor rengeteget kérdeznek. Róla és a halálról is. Hogyan járjuk körbe szülőként ezt a szomorú, ám mégis fontos témát?
Evolúciósan előjön a gyerekeknél a haláltól való szorongás. Érdekes, hogy hároméves kor körül jelenik meg a sötéttől való félelem. A szülőtől való esti elválás valamelyest összekapcsolódik a búcsúzással, nevezhetjük ezt egyfajta „minihalálnak”. Még ha nem is történt a családban haláleset, ösztönösen akkor is foglalkoztatni kezdi a kisgyereket. Jónak gondolom, ha ilyenkor sem hazudik a szülő, de a gyermek értelmi és érzelmi szintjének megfelelően szabad elővenni ezt a kérdéskört. Bizonyos szempontból elengedhetetlen, hogy tudja a gyerek, hogy az élet véges. Hiszen megtanítjuk neki, hogy nem szabad lelépni az autó elé, mert nem vagyunk halhatatlanok. Érdemes beszélgetni vele a reális veszélyhelyzetekről, fontos tudnia, hogy vigyáznia kell magára és másokra.
„Amikor kitalál a gyermek történeteket az elhunyt személlyel kapcsolatban, az olyan, mintha a családi legenda szilárdulna meg benne.”
Ugye te sosem halsz meg, anya?
Akarva akaratlan bekúszik közénk a halál fogalma. Novemberben a halottak napján vagy épp egy élettelen bodobács láttán. Tőlem is megkérdezték már a gyerekeim, hogy meg fogok-e halni, hogy az ő apukájuk is beteg lesz-e, mint az enyém volt annak idején. Bármennyire fájdalmas, mindig elmondom nekik, hogy sokára ugyan, de eljön a nap, amikor én vagy az apukájuk már nem leszünk. Elszomorodnak. De próbálom azzal enyhíteni érthető fájdalmukat, hogy örökké a szívükben lakunk majd, és ahogyan az én apukámat is immáron tizennégy éve, úgy minket is megtalálnak majd, ha felnéznek az égre. Ott leszünk. Az a két, legfényesebb csillag mi leszünk. Nekik. A gyermekpszichológus szerint kell az őszinteség, de ebben a kérdésben bánjuk csínján vele, és inkább kapaszkodjunk a varázslattal teli mesékbe.
„Ez megint a szülők hitrendszeréről szól. Azt nem javaslom, hogy a rideg valóságot mondjuk nekik, miszerint a test elporlad, és aztán nem leszek sehol. Érdemes szétválasztani a testi és lelki vonatkozást: arról lehet beszélni, hogy a temető egy olyan hely, ahova emlékezni járunk, de itt be kell hozni a transzcendens látásmódot is. Aki elhunyt, a csillagokról néz le ránk, fent csücsül a legfehérebb felhő szélén, a mennyországba kerül, vagy tovább lakozik a szívünkben. Az emberi léleknek alapvetően van igénye erre, a gyerekeknek egy-egy ilyen mese pedig teljesen elképzelhető, és hordoz is magában némi vigaszt.”
