Drága Berci!
Huszonöt évvel ezelőtt hozzád hasonlóan én is harmadikos voltam, és pont, ahogy most neked, nekem sem ment könnyen a tanulás. Az akkori tanító nénim nem szeretett, szerinte lusta voltam, és megjósolta, ha egyszer nagy leszek, nem viszem majd semmire. Nagyon sajnálta az apukámat és az anyukámat, hogy ennyi problémát okozok nekik. Minden reggel hasfájással ébredtem, ami aztán egész nap elkísért, mert hiába ültem az első padban, hiába igyekeztem, hiába ráncoltam a homlokom a figyelemtől, sajnos nem mindig értettem meg elsőre, hogy mi az, amiről épp tanulunk – Ica néninek pedig elhittem, én egy nagyon buta kislány vagyok.
Nagyon sokat szomorkodtam emiatt, mert a szívem mélyén én egy szuper okos ember szerettem volna lenni, pont olyan mint az apukám, akit mindenki nagyra becsült és szeretett, mert sok embernek adott munkát, sok nyelven tudott, és úgy tudott fejben osztani és szorozni, mint senki más. Amikor a felnőttek arról kérdeztek, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, soha nem tudtam csak egy dolgot mondani, egyszerre álmodtam arról, hogy állatorvos, régész, postás és feltaláló legyek – aztán megismertem a csillagokat, láttam a tengert, összebarátkoztam egy festővel, kedvencem lett a reggeli időjós, és a falu patikusának munkája is teljesen elvarázsolt. Mindegy, hogy éppen mi akartam lenni, hatalmas terveim voltak, sokat fantáziáltam arról, hogyan teszek jót a világgal, hogyan keresek sok pénzt, és hogyan mentem meg a szegény gyerekeket, akik nem élhetnek együtt a szüleikkel, mert még egy kakaós csigára sem telik.
Néha ezek az álmok az iskolapadban, olvasásórán értek utol, és repítettek nagyon messze. Ica néni persze mindig nagyon haragudott rám ilyenkor, favonalzóját hangosan az íróasztalának csapta, és ideges mondókába kezdett. Összeszorította a száját, mint egy kígyó, sziszegett, és miattam – meg néhány hozzám hasonló „lassú” – osztálytársam miatt bosszankodott. Ott, az első sorban, a kényelmetlen padban egy életre megtanultam: egy hármas tanulóból soha nem lehet nagy ember, mert aki nem tudja rendesen elmesélni, miről szólt az olvasmány, aki szavalás közben mindig elfelejt néhány verssort, aki olvasás közben maga találja ki a szavak végét, akit jobban izgat a tanterem ablaka, mint a tábla, aki rendre elveszíti a füzeteit, aki nem képes egész nap nyugton ülni, aki nem érti, hogy a 2+5 az pont ugyanaz, mint az 5+2, az csak ne álmodjon nagyokat!
Tudod, Berci, akkoriban azt hittem, a felnőtteknek mindig mindenben igazuk van, hiszen ők a nagyok, a bölcsek, akik pontosan tudják, hogyan működik ez a világ, így elhittem azt is, hogy én egy buta, rossz tanuló kislány vagyok, akiből azért nem lesz soha nagy ember, mert az ellenőrzője tele van hármassal. Elhittem, hogy velem gondok vannak, hiszen az édesanyám szülői értekezletről mindig feszült arccal érkezett haza, és nagyon sokat beszélgettek rólam az apukámmal. Szomorú voltam, mert nemcsak a csillagokról álmodoztam, de ötösökről is, mindennél jobban szerettem volna, ha egyszer egy csokor csillagos ötössel lephetem meg az édesanyámat – pont, ahogy Sári, Évi, Kinga és Csilla, az osztályunk legjobbjai. Az ötös azonban csak egy újabb álom maradt – és én szépen elfogadtam, hogy tőlem „csak” ennyi telik.
Akkor, ott, tízévesen még nem tudtam, hogy nincsen velem semmi baj, a Jóisten egyszerűen csak másféle agytekervényeket talált ki nekem, olyanokat, amikhez külön kincses térképet is tervezett, hogy sokkal izgalmasabb úton juthassak el a betűk és a számok birodalmába, oda, ahol nincsenek ötösök és egyesek, ahol csak a tudás van, amit bárki megszerezhet, és pont olyan nagy ember lehet belőle, ahogy azt az álmaiban elképzeli.
Drága Berci, nagyfiú vagy már, és tudom, nem mindig könnyű, de arra kérlek, egyvalamit ne felejts el: nincs veled semmi, de semmi baj. Ne aggódj a hármasok miatt, ne szorongj, ha valamit nem értesz, és ne érezd úgy, hogy buta lennél, mert nem vagy az. A buta az, aki veszi a bátorságot, hogy megpecsételjen ezzel – egy életre. Kérlek, ne higgy nekik, nincs benned semmiféle hiba, csak keresd kitartóan a kincses térképedet, hogy egyszer te is átölelhesd az álmaid.
