2018. Június 25.

Miért kell egy ember szórakozása miatt beáldoznom a vasárnapi nyugalmamat?

Nem tudom, hogy csak én vagyok elkeserítően peches, vagy általános jelenségről van szó, de hétvégente mindegy, hogy hol szeretnék egy kicsit pihenni, tuti, hogy jön valaki, aki szilánkosra töri a jól megérdemelt csendet.

P.P.

Amikor csak tehetem, messze a hátam mögött hagyom a fővárost, és falura utazom a szüleimhez. Gyönyörű kertes házikójuk, virágos kertjük, hatalmas gyümölcsfáik vannak, amelyek törzse kedvenc függőágyamat tartja. Egy feszült hét során gyakran ez az egyetlen kép tartja bennem a lelket, elképzelem, ahogy a tiszta levegőn, madárcsicsergésben elszenderedem. Néha beteljesül ez a kép, de az esetek többségben inkább nem, mert a kivitelezés pillanataiban valami rendre meghiúsítja a nyugalmat. Vagy a szomszéd kezd el hegeszteni, füvet nyírni, vagy a suhancok túráztatják négykerekű motorjaikat a kert végében. Persze értem én, hét közben hajtás van, és túlóra, de tényleg a hétvégi szieszta idején kell borzolni a kedélyeket?

Ha pöpec a fű, az ácsok sem kopácsolnak, és nem kell meghegeszteni a kerti hintát, akkor a település határában található repteret lepik el a sétarepülőzés kedvelői, hogy bevegyék a falu légterét. Ilyenkor mindig az eget kémlelem, és nem bírom lent tartani a vérnyomásom, hiszen a falu tizenötezer embere három ember boldogsága miatt kénytelen elviselni a zajt – vasárnap is. Innen aztán hiába utazom hatvan kilométert, hogy erdőszélen, békés tóparton pihenjek, mert biztos, hogy jön valaki, aki a mobiltelefonjáról ordíttatja a Despacitót vagy a Kis Grófót – nem diszkréten, hangosan.

Fotó: Thinkstock

Ha nem falun vagyok, akkor egy hetvenegy lakásos bérház ötödik emeletének negyven négyzetméterén élek, ahol a nyári melegben csak az éjszakai ablaknyitás jelent hatékony lehűlést – pontosabban jelentene, mert hiába van hétvége, hiába van éjszaka kettő, biztos, hogy jön egy motoros, aki gőzmozdony hangú motorjával űzi el az éjszaka nyugalmát.

A legrosszabbat kívánom azoknak az önfeledten bulizóknak is, akikre a szűkre szabott visszhangos utcán, nyitott ablakom alatt jön rá az üvölthetnék, a dühroham, a szakíthatnék és a hányás, mert a vasárnapi békét bizony ez is kinyírja; de kinyírja az a szomszéd is, aki leszarja a társasház nyugalmát, a kivitelezőket hétvégén is ráereszti a lakásra, hogy a vasárnapi ebéd fölött bontsák a falat. Méltatlan, hogy hétről hétre vernem kell az ajtót, hogy aztán a tulajdonos helyett a harmadállását töltő szerencsétlen kőművest vonjam kérdőre.

Bárhova megyek, a zajos emberek mintha árnyékként követnének, és nem tudom eldönteni, ez amolyan magyar „magasról teszek rá!” mentalitás, vagy egyszerűen bele sem gondolnak abba, hogy mások igenis jól megérdemelt csöndjét lopják el.