A tízéves Kristóf ránézésre egy beteges kisfiú: nyúzott, fáradt, törékeny, amolyan áldozattípus – amire minden oka megvan. Alig egy évtized alatt több dolog történt vele, mint egy negyvenévessel. Szülei elváltak. Édesanyjából alig maradt valami a mellrák óta. Apukáját háromszáz kilométerre csábította egy új szerelem. A nagyszülők besegítenek, ha tudnak – de inkább nem tudnak. Kristóf heti egyszer becsenget hozzám: együtt tanuljuk a németet, mert az sehogy nem fér a fejébe. Miközben a névelőkkel és az umlauttal „harcolunk”, sokat beszélgetünk. Megtudom, barátai nem nagyon vannak, mert messze lakik mindentől és mindenkitől, egyetlen biztos pont az életében egykori óvó nénije, Erika néni, akihez sok év után is szívesen visszajár mesélni, rajzolni, kertészkedni és beszélgetni. A nyugdíjas hölgy igazi pedagógusként tudja, milyen fontos szerepet tölt be a kisfiú életében. Egyszerre kapaszkodó, biztos pont, a nyugalom szigete, ami stabilan, elmozdíthatatlanul ott van, ahova megérkezhet, ahol reggel és este is ugyanúgy szeretik, ahol e szeretetért cserébe nem várnak el semmit sem.
Nagyon sok kisgyerek nincs olyan szerencsés helyzetben, mint Kristóf, számukra sem anyu, sem apu, se senki nem jelent biztos pontot, kötődés és masszív mankó nélkül cseperednek fel, és már fiatalon szorongástól, depressziótól, kiégéstől, étkezési zavaroktól szenvednek, lelki immunrendszerük egyszerűen nem működik. Nem ritka, hogy a szakemberek olyan hároméves gyerekekkel foglalkoznak, akik súlyos viselkedésbeli furcsaságokat mutatnak, ezeken keresztül pedig segítségért ordítanak. Sok kicsi például képtelen elaludni, és/vagy átaludni az éjszakát, mások nem tudják lenyelni az ételt, elhagyni a pelenkát, vagy épp állandó szorulástól szenvednek. Hosszan sorolhatnánk az aggasztó tüneteket.
Nem nehéz belátni, a mai gyors, hangos, információval átitatott világ túl sok a gyermeki léleknek, akik mindennek tetejében átveszik szüleik félelmeit, egy az egyben lemásolják azokat. Sokat ártanak a gyermek egészséges lelki fejlődésének azok a családi állapotok, amikbe egyre többen belekényszerülnek: a szülők güriznek, otthon és munkahely között ingáznak, háztartást visznek, főznek, énidőre vágynak, a hobbijuknak és a barátoknak élnek… Az élet szinte valamennyi szegmense precízen beosztott, amibe nem nagyon fér bele semmi plusz, pláne nem egy „problémás” gyerek, aki nem egy gép, nem gombokkal és távirányítóval működik, egy gyereknek a szemébe kell nézni, meg kell hallgatni, meg kell vigasztalni, csúszni-mászni kell vele, majd ringatni és babusgatni.
A biztos pont
A lélek számára az egyik legfontosabb védelmet a biztos kötődés adja. Egy kisgyerek számára már az elegendő volna, ha lenne az életében egyetlenegy személy, akihez biztonsággal ragaszkodhat, akit szerethet. Egyáltalán nem fontos, hogy ez az ember a tulajdon édesanyja vagy édesapja legyen, lehet az egy Erika néni, a nagypapa vagy épp a szomszéd. Azok a gyerekek ugyanis, akik megtapasztalják, hogy mit jelent biztonsággal kötődni, azok később sokkal könnyebben létesítenek kapcsolatot másokkal, ezzel együtt pedig sokkal könnyebben találnak maguknak újabb támaszokat, kapaszkodókat
Ott kell lenni a gyerek számára!
A tanács egyszerűen hangzik, ám ennek kivitelezése bonyolult feladat, aminek nehézsége a minőségben, és nem a mennyiségben rejlik. Nyitott szemmel és füllel kell mellette lenni, és figyelni arra, mit érez, mit mond. Ezzel az odafigyeléssel a felnőtt egyfajta kiindulási ponttá változik, aki nemcsak szeretetet, de figyelmet, struktúrát, szabályokat, tanítást biztosít, ami megadja azt a biztonságot a kicsiknek, amire szükségük van ahhoz, hogy el tudjanak igazodni a világban. Ha ugyanis egy kisgyerek pozitív mintákat kap és lát, önmagáról is egy pozitív képet lesz képes kialakítani, ezzel pedig szert tesz arra az erőre és tudatra, hogy ő bizony egyedül is képes létezni, tenni, menni, alkotni, teremteni. A pszichológia énhatékonyságnak nevezi a lélek ezen biztonsági bázisát, amelynek alapja a kötődés – a kötődés, amit nem a genetikánkkal kapunk meg, sokkal inkább tanult mintákon keresztül.
