Szorongó ember vagyok, amióta az eszemet tudom, elkísér a félelem. A belső lemezjátszó még az ébresztőóra jelzése előtt elindul, hogy aztán alattomos taktusokkal bevegye az elmém, és emlékeztessen: valamit elrontottam. Az álom egycsapásra elszökik, helyét a kétely, a bizonytalanság és a lelkiismeret-furdalás foglalja el. Ez a pánikállapot napközben aztán többször felbukkan, hogy az életem jelentéktelen és nagy horderejű kérdéseire emlékeztessen. Eszembe jutnak: a munkám, a határidők, a feladatok, de bőven van min agyalni akkor is, ha a családomról és a barátaimról van szó. Folyamatosan dolgozik bennem a kétely, hogy vajon jó testvér, barát és gyerek vagyok-e.
Az elmúlt hónapokban ezek a kérdések különösen mélyre mentek, és egyre gyakrabban öntött el a verejtékes pánik, és a patetikus kérdés: ha nem lenne holnap, minden családtagom, barátom tudná, mennyire szerettem őket? Ez a gondolat aztán egyre kevesebbszer hagyott elaludni, és a lelkem mélyén tudtam, bár a világvége nem holnap jön el, mégis lépnem kell.
De hogyan lép egy olyan ember, akinek családjában a Szeretlek! tőmondat soha korábban senki száját nem hagyta el, a szeretet kifejezésének inkább más csatornáit használtuk, de azt nagyon. Szüleim, nagyszüleim szeretetnyelve a tanítás, a gyengédség, az etetés, az ajándékozás, a tiszta, biztonságos otthon, a lehetőségek megteremtése volt, ami semmivel sem kevesebb vagy több a kimondott szónál.
Ennek ellenére nekem nagyon beakadt, hogy ezt tudni kell kimondani – vagy inkább: nagyon jó érzés lehet kimondani. Elhatároztam hát, kerül, amibe kerül, megugrom – és bár a kivitelezés helyéről, idejéről és mikéntjéről semmiféle elképzelésem nem volt, annyit tudtam, szüleim lesznek az elsők, akiknek színt vallok.
Egy együtt töltött hosszú hétvégén rengeteg alkalmam lett volna beszélni velük, de elodáztam a vallomást, nem tudtam meglépni. Pusztán a gondolattól gombóc nőtt a torkomba, a szemeim megteltek könnyel, és úgy éreztem, egy árva szót nem tudnék kipréselni a számon. Haragudtam magamra, nem értettem, mi az a hatalmas akadály, ami folyamatosan utamat állja. Nem értettem, miért olyan nehéz odaállni két ember elé, akiknél jobb helyen e vallomás nem is lehetne.
Az utolsó pillanatig húztam a dolgot: már vasárnap délután volt, lakásom ajtajában búcsúzkodtunk egymástól; édesanyám apukám derekára fonta csontos karjait, ő pedig jobb karjával felesége vállát szorította. Negyvenöt éve ez az egymásba fonódás kíséri őket, jóban, rosszban, szeretetben. A gombóc megint ott volt a torkomban, a szemeim is megteltek könnyel, de vettem egy mély levegőt, és minden magyarázkodás nélkül kiböktem, amit kimondani annyira vágytam.
E mondat hatására az idő néhány pillanatra megállt, szüleim felfogták az üzenetet, elsírták magukat, és hosszú perceken át öltetek, mintha csak erre a pillanatra vártak volna, hogy jöjjön valaki, aki elég bátor, hogy megtörje a jeget. Másnap külön-külön mindketten felhívtak telefonon, a beszélgetés végén pedig már ők mondták ki, hogy szeretnek.
Életem legszebb pillanatai közé tartozik ez az élmény, mert időben tettem. Ma már tudom, ha nem lenne holnap, ők ketten biztosan tudják, mennyire szeretem őket.