Jónak lenni jó. Ez az erősen megkopott állítás nemcsak a szeretet ünnepe tájékán hangzik el oly’ sokszor, az emberek többsége szürke hétköznapokon is ezt mantrázza. Tény, hogy az önzetlen segítség annak is jó, aki kap és annak is, aki ad. Megannyi kísérlettel bizonyították, hogy a jótékonykodás szó szerint építi a testet és a lelket. Igazolták például, hogy az adakozás olyan biokémiai folyamatokat indít a szervezetben, amelyek rövid távon boldogsághormon termeléséhez vezetnek, hosszútávon pedig erősítik az immunrendszert, vagyis védenek a betegségekkel szemben. Ha másért nem, hát az influenza elkerülése érdekében is célszerű jótékonykodni. Csak jobb, mint vitaminokat szedni, nem igaz?
De mi a helyzet az önző viselkedéssel?
Hiába keresünk kitartóan a világhálón, nem találunk olyan kutatást, tanulmányt arról, hogy vajon az egoista magatartásnak milyen előnyös hatása van. Aligha meglepő, hiszen a kutatók is emberek, a társadalom hasznos tagjai, és mint ilyenek, talán nem tartják „illendőnek” megfigyelni ezt a hivatalosan elítélendő magatartást. Képzeljük csak el, mi lenne, ha netán kiderülne, az önzés nem is annyira káros az egészségre, mint azt gondolnánk, pontosabban gondolni kellene…
Nem mindegy, hogy önző vagy önfeláldozó
Társadalmi elvárás ide vagy oda, mindig akadnak olyan renitens pszichológusok, akik ki merik mondani: az önzés jóval összetettebb, mint azt korábban sejtették. Sőt, néhányan odáig merészkednek, hogy nemcsak kimondják, hanem – ha nem is tudományos publikációban, de blogjukban – leírják, hogy bizonyos mértékig az önzés lehet hasznos és jó a másik fél számára (is).
Ahhoz, hogy megértsük az önző magatartás hátterét és lényegét, érdemes megnézni, mi lehet az ellentéte. Könnyen hajlunk arra, hogy rávágjuk, aki nem önző, az önzetlen. Pedig az egoista magatartás ellentéte bizony nem más, mint az önfeláldozás.
Ha mindezt a szülő-gyermek kapcsolatrendszerében nézzük, egyszerűen megértjük ezt a kicsit furának tűnő állítást. Egy önző gyerek összes igényét csak egy önfeláldozó szülő tudja kielégíteni, hiszen a puszta önzetlenség ide már édes kevés. Persze ugyanez fordítva is igaz.
A párkapcsolati dimenzióban szemlélve is hasonlóan működik az önzőség és az önfeláldozás. Gondoljunk csak a jól ismert, jellemzően középkorú házaspárok veszekedésének kötelező kellékére, az „én mindent feláldoztam érted” mondatra! Igen. Ő mindent feláldozott a másikért. De miért is? Mert abban a tévhitben élte le házasságának éveit, hogy „neki fel kell áldoznia mindent, máskülönben nem fog működni ez a dolog”. A legtöbben itt hibázzák el.
A párkapcsolatot, a házasságot, sőt a barátságot is.
Az emberi kapcsolat – némileg leegyszerűsítve – szimpla matek. Én adok ennyit, cserébe kérek és várok ugyanannyit. Persze, ez korántsem tudatosan zajlik, senki nem kapja elő a zsebszámolót, hogy kikalkulálja az éppen aktuális mérleg főösszegeket. Tudat alatt viszont igenis, szó szerint számítóak, pontosabban kiszámítóak vagyunk. Az emberi játszmáinkban akkor érezzük komfortosan magunkat, ha egyensúlyban van az adok-kapok. Könnyű belátni, hogy
azok, akik saját tévedésük áldozataként élnek, és azt hiszik, ha mindent feláldoznak, akkor azt így vagy úgy, de vissza is kapják, nos ők üzembiztosan hatalmasat csalódnak. Ha azonban a kapcsolat során kissé önzőbbek lettek volna, és menet közben olykor magukra is gondolnak, jóval kisebbnek érzik az áldozatot, így a közérzetük is jobb, mint az „önfeláldozóknak”.
Ráadásul azok, akik az egészségügyi határértéken belül némileg önzően viselkednek, jellemzően kevesebbet is várnak a másiktól (mert a „pszichomatek” itt is működik), így a kapcsolat egésze sokkal könnyebb, kevésbé görcsös, de mindenekelőtt nem számító.
Ha jót akarsz magadnak…
És akkor most vegyük szemügyre, mit is nevezünk önzőségnek! A fogalom túl szimpla ahhoz, hogy érzékeltetni tudja a jelenség (magatartás, értékrend, szemlélet) összetett mivoltát. Az önző embert legtöbben úgy jellemzik, hogy képtelen másokra odafigyelni, mindent magának akar, és el is veszi, amiről úgy gondolja, hogy az – alanyi jogon – jár neki, és általában, a világot (vagy legalábbis a szűkebb környezetét) úgy értelmezi, hogy annak mértani közepén ő helyezkedik el, és mindenki más kizárólag azért van, hogy őt „szolgálja” így vagy úgy.
A lélektanban némileg jártas olvasóban most minden bizonnyal bevillan a manapság igen széles körben ismertté vált „narcisztikus” személyiség. És valóban, igen sok a hasonlóság, bár a legfontosabb különbség, hogy az önző ember korántsem annyira maximalista, (mert, hogy nem beteg, legalábbis a szó pszichopatológiai kritériumai alapján) nem akar mindig mindent bármi áron, mint a narcisztikus. Persze, ember legyen a talpán, aki meg tudná húzni azt a bizonyos határvonalat a kettő között.
Az önzőségnek azonban vannak árnyalatai és fokozatai. Túlzott egyszerűsítéssel önzőnek nevezzük azokat is, akik a maguk módján érvényt szereznek saját akaratuknak, megfogalmazzák saját igényeiket, vágyaikat, netán azokat a gondolataikat is, amelyek túlságosan „kihallatszanak” a kórusból.
Az önzés nem is annyira káros mint gondolnánk (Fotó: Thinkstock)
Nem önző, csak asszertív!
Könnyen rábökünk valakire és azt mondjuk, önző, holott lehet, hogy egyszerűen csak tudatos. A „különös ismertető jelük”, hogy egyrészt tudják, mit akarnak, és nem restek azt valamilyen formában ki is mutatni. Bátrak, vagy arcátlanok? Kinek mi. Alapvetően inkább egészségesek. Viszonylag nagy tétben lehet fogadni, hogy az ilyen emberek az átlagnál jobban ismerik önmagukat. Ez ugyanis előfeltétele annak, hogy meg tudják fogalmazni saját igényeiket.
Amikor Richard Gere az önismereti ösvényen való intenzív tévelygésével szembesíti Julia Robertset az Oltári nő című filmben, rádöbben arra, hogy még azt sem tudja, hogy a tojást mely halmazállapotában szereti leginkább. Elkezdi hát kóstolgatni lágy, kemény és buggyantott formában. És ezzel lényegében az első lépéseket megteszi önmaga felé. Mindaddig úgy viselkedett, mint egy jól nevelt kaméleon, alkalmazkodni próbált az aktuálférfi elvárásaihoz. A tojáskóstolással valójában önmagát és a saját igényeit kezdte kóstolgatni. És nem a villásreggelit.
A bűvös szó az „asszertivitás”.
Ismerősen cseng? Nem véletlenül. Napjainkban reneszánszát élik (mert, hogy az ötvenes években volt ez először nagy sláger a tengerentúlon) az asszertivitás újratanulását célzó tréningek, önsegítő könyvek, tanfolyamok. Igen, újratanulásról van szó, hiszen felnőttkorunkra a legtöbben – az elvárásokhoz idomulva – elveszítjük ezt a jótékony (!) gyermeki tulajdonságunkat.
Lássuk, milyen is az „asszertív” ember! Fapados megközelítésben képes felismerni és mások tudtára adni saját igényeit, érzelmeit és vágyait, mégpedig úgy, hogy azzal nem bánt meg másokat (Julia Roberts és a kedvenc tojása). Miközben céltudatosak és határozottak, mégsem agresszívak, és figyelembe veszik a másik fél véleményét és gondolatait is. Talán meglepő, de – noha akaratosnak tűnhetnek – az önkontrollra is hajlamosak, mivel jellemzően ismerik magukat és általában „jóban is vannak” önmagukkal, tehát nem érzik súlyos presztízsveszteségnek, ha olykor engedniük kell a negyvennyolcból.
A mai fiatalok – bármennyire is csóválja a fejét most, kedves olvasó – kényszerűségből váltak asszertívakká. Bezzeg a mi időnkben… és ide ki-ki behelyettesítheti saját gyermekkorának szigorú szabályait, elvárásait. És ez a lényeg! Az „egoista generáció” szüleinek jóval egyszerűbb volt. Jól látható keretek, igazodási pontok mentén élték a mindennapjaikat, amelyek akkor és ott bizonyára nem tűntek kellemesnek, ám mégis biztos támaszt jelentettek.
Ezzel szemben a mai ifjúságnak nem adatott meg mindez, ezért szinte gyermekkoruktól kezdve meg kellett küzdeniük a határtalan szabadságukkal, amely – higgyük el – nem olyan lélekemelő, mint amilyennek látszik. Akárcsak a légtérbe keveredő repülő pilótájától, tőlük is mindenki – ideértve saját magukat is – azt követeli, hogy mihamarabb adják meg a pozíciójukat. Megfelelő igazodási pontok híján tehát önmagukat kell tudni elhelyezni valahol a világegyetemen belül. Nagyjából ezzel magyarázható az a kényszerű asszertív magatartás, amit sokan – legfőképp’ a szülők és a pedagógusok – könnyen összetévesztenek az egoizmussal.
Pedig én mindent megtettem!
A bevezetőben nem kevesebbet állítottunk, mint hogy az önzés az önzetlenség egyik megnyilvánulási formája. Mielőtt buzgó magyarázatba (avagy magyarázkodásba) kezdenénk, tisztázzunk egy nagyon fontos alapvetést:
egyetlen gyerek sem nyújtott be szándéknyilatkozatot arról, hogy szeretne megszületni! Az, hogy valaki szülő lesz, az a saját döntése, a gyerek e kérdésben aligha élhetett szavazati jogával. És mivel ez így van, minden egyes, utólagos szemrehányás, felemlegetés, a „pedig én mindent megtettem érted” típusú mondatok nemcsak értelmetlenek, de kifejezetten károsak lehetnek mind a gyereknek, mind magának a szülőnek.
A családterápiás szakemberek régóta próbálják kategóriákba szuszakolni a szülő-típusokat. Különösen nagy lelkesedéssel teszik ezt, ha úgymond szeretettel „ártó”, „mérgező” felmenőkről van szó. A legnagyobb skatulya a „Mártírok” címkét viseli. Ide tartoznak a legtöbben.
Miről ismerszik fel a mártír szülő? Egy sajátos kettősségről: egyrészt mindent feláldoz a gyerekért, tényleg mindent, másrészt ezt rendre fel is emlegeti a csemetéjének, akiben ezáltal kínzó bűntudatot generál. Jóllehet, most és itt viszonylag könnyedén filozofálgatunk erről, a valóságban
a „mártír” szülők gyermekei alkotják a pszichológusok klientúrájának „kemény magját”.
A jelenség súlyos mivoltát jelzi, hogy még a legprofibb terapeutának is évekbe telik, amíg sikerül „kivezetni” önmarcangoló páciensét az anya (néha apa) alkotta lelki útvesztőből.
Nem kell azonnal segítségért kiáltanod akkor sem, ha esetleg e sorokat olvasva most tudatosult benned, hogy talán némileg „bűnrészes” vagy a gyermeked lázadó egoizmusában (amely talán nem más, mint egy válasz). Ahogy az ide vezető út hosszú és tudattalan volt, a vészkijáratot annál könnyebben és gyorsabban meglelheti.
Légy te is önző! Igenis, holnaptól, vagy már ma estétől kezdd el a változtatást! Meglehet, a család eleinte kicsit furán néz majd, de egy próbát mindenképp’ megér!
Önzőségi „gyorstalpaló”:
- Fogj egy papírt és írd rá, az elmúlt egy hónapban mi volt az, amit szívesen megtettél volna (találkozó az ismerősökkel, új hobbi kipróbálása, fodrász, körmös, vásárlás, séta a parkban, egy jó könyv végig olvasása, stb.) de mégsem tetted valakire vagy valamire hivatkozva.
- Jelölj ki egy idősávot (kezdetben fél, majd egy órát), amelyben kizárólag olyan dolgokkal foglalkozol, amelyeket szeretsz (kezdetnek megfelel, ha a papírra írt „meg nem tett” terveket egyenként megvalósítod). Ez lesz az „énidő”, amely létfontosságú ahhoz, hogy kiegyensúlyozott szülők (feleségek, férjek, anyósok) lehessünk. Önzőnek tűnik, pedig épp’ most teszed meg az első lépéseket az önzetlenség felé!
- Gondold végig, hogy gyerekként mit nem kaptál meg a szüleidtől? Ez azért nagyon fontos kérdés, mert sok esetben a saját gyerekünktől vesszük el (tudattalanul) azt, amit anno hiába vártunk.
- Fogalmazd meg magadnak, mit kérsz, mit vársz a gyerekedtől! Ha sikerül, (és a gyerek van már annyi idős, hogy megértse) mondd el neki! Elképzelhető, hogy a csemetéd kissé (vagy nagyon) értetlenül fogadja majd ezt a „semmiből jött” kitárulkozást, de idővel megérti, sőt, megkönnyebbüléssel értékeli is majd (végre nem kell állandóan a körmét rágnia azon szorongva, hogy vajon mit csinált már megint rosszul).
