Tizenkettő voltam, amikor a buli műfajába belekóstoltam: a falu művelődési házában havonta egyszer tinidiszkót rendeztek a szülők, ahol házi hi-fi, kézműves diszkógömb és sufnituning stroboszkóp adta az alaphangulatot. A fiúk a nagy terem egyik, a lányok a másik végében toporogtak, és sóvárogva kutatták, hogy a kiszemelt szempár viszonozza-e a pillantásaikat. 1990-et írtunk ekkor.
Az igazi csapatós bulikra még várnom kellett pár évet, körülbelül húsz lehettem, amikor szülői ámennel felszállhattam a távolsági buszra, hogy életemben először igazi diszkóban, igazi alkohollal a poharamban, igazi felnőtt emberek között adjam át magam az önfeledt riszálásnak, a bátortalan szemezésnek, az ismerkedésnek – miközben magassarkúban, feszes farmerben, talpig sminkben (az aputól kapott zsebpénzzel a zsebemben) felnőttnek, szabadnak, erősnek és menőnek éreztem magam.
Barátaimmal egyik buliból vonultunk át a másikba, órákon át tapostuk a táncparkettet, fuldokolva szívtuk a cigarettát, és még reggel 5 órakor is benne voltunk egy afterpartyban. Hamar megéreztem a buli ízét, a heti három éjszakai kimaradás alap volt: szerda, péntek, szombat ott volt a helyünk valamelyik győri mulatóban, és simán belefért, hogy két óra alvás után reggel 8-ra már az iskolapadban elemezzük az éjszaka történéseit. Akkor még nem fogtam fel, mennyire szerencsés vagyok, hogy nemcsak egy versenyistállóba, de egy olyan baráti körbe is bekerültem, ahol a tanulás volt az első, fel sem merült, hogy a buli az iskola rovására menjen, az éjszakai tombolásra amolyan levezetésként gondoltunk.
Így ment ez egészen a húszas éveim végéig. Bármikor kapható voltam egy éjszakai kimaradásra, aminek nemcsak a készülődés – a smink, a vacsora, a társasjáték, a koktélozás és a pletyka – volt része, de simán stoppultunk, ha el akartunk jutni egy másik városba, beszivárogtunk zártkörű partikra, magassarkúban bicikliztünk, ha úgy kívánta a helyzet, hangosa üvöltöttünk a visszhangos utcákon, és felelősségteljesen támogattuk egymást, ha nem sikerült mértéket tartani az alkoholfogyasztásban.
Nem ismertünk sem félelmet, sem lehetetlent, sem fáradtságot. Egy buli kedvéért éjszaka 1 órakor simán leautóztunk a Balatonra, hogy aztán 6 óra tájban arra eszméljünk, hogy a 9-es szemináriumra be kell érnünk. Szereztünk egy izmos hamburgert, megittunk egy liter kólát, aludtunk a vonaton vagy a buszon, és egy gyors tus és átöltözés után ott feszítettünk az előadó első sorában.
Valamiért úgy hittem, tipikus partiarc vagyok, és ez életem végéig így is marad, ám valamikor harminc környékén – a baráti társaságomban elsőként – elkezdtem nem bírni az iramot. A tünetek éjfél környékén jelentkeztek: ásítás, enerváltság, éhség és unalom formájában ütötték fel fejüket, és egyre nagyobb harcok dúltak a lelkemben, hogy rábeszéljem magam a parti kitartó folytatására. Körülbelül egy évet szenvedtem így végig, amíg képes voltam beismerni magamnak: nemhogy kedvem nincs bulizni, de erőm sincs már hozzá, nemcsak a késői kimaradás készíti ki a testem, de az alkohol és a magassarkú is. Ma már békés, andalító baráti összejövetelekre és memóriamatracos franciaágyamra vágyom, és szinte rettegek annak lehetőségétől, hogy nem aludhatok 7 órát.
Ma már kifogások egész tárházával rendelkezem, hogy megússzak egy bulit, és tökéletesen szívódom fel, hogy időben ágyba kerüljek. Míg régebben illemből, barátságból simán ráhúztam egy-két órát, mára nincs olyan indok, ami egy buliban tud tartani, a következő nap tünetei ugyanis többet nyomnak a latban: másnaposság, világvége, kialvatlanság, fejfájás, rosszkedv, feszültség, irritáltság, émelygés, éhség és a jajgatás egyvelege járja át a vasárnapot, amit ezzel a lendülettel ki is törölhetnénk a naptárból, mert fabatkát sem ér – ahogy néhány hétfő sem, mert a másnap gyakran még akkor is kitart. Nemcsak a fejemben, de a csontjaimban is érzem, hogy nyugdíjas negyvenes lett belőlem.
