2016. nyarán egy akkor huszonnégy éves lány hazaérkezett a szülői házhoz. Épp a kapuajtót nyitotta, amikor egy ittas férfi egyszerűen bepattant a lány autójába, és elhajtott vele. Zsófi ösztönösen utánaszaladt, nem hagyta azt, ami az övé, amiért előtte keményen megdolgozott. Néhány pillanat múlva ez a bátor lány már az árokban feküdt az autóval együtt, az elkövető pedig segítségnyújtás nélkül elhagyta a helyszínt. Az egész országot megrázta az eset.
Felfoghatatlan, hogy ezek után egy édesanya miként képes tovább élni, hogyan tud újra mosolyogni. Pedig Ildikó példája azt mutatja, hogy igenis lehet, sőt kell is. Zsófiért, másokért, magunkért. Egy szívszorító tárgyalás, egy támaszt nyújtó óvoda, egy pszichiáterrel közös karitatív munka, az El Camino, ahova haza lehet térni, és főként egy rendkívül bátor édesanya, egy kivételes ember. Klima Ildikóval, Zsófi anyukájával beszélgettem.
Tudom, hogy nehezére esik múlt időben beszélni a lányáról, így most én sem tenném. Meséljen egy kicsit Zsófiról! Milyen ember?
Életvidám, mindig mosolygós lány, aki hatalmas energiákkal létezik. Lobbanékony, közben pedig rendkívül érzékeny, az igazságért kiálló, egyenes és őszinte, huszonnégy éves lány. Mély gondolatokkal teli, mégis lelkében örök gyerek. Kicsit olyan, mint én. Korábban tehetséges röplabdázó volt, később szervezési vezető a Turay Ida Színházban. Imádta az embereket, munkájában maximalista, határtalan lelkesedéssel dolgozott. Készült az anyaságra, nagyon szeretett volna gyerekeket. Most, hogy meghalt, rengeteget gondolkodom azon, vajon ő mit adott volna át. Boldogan tervezte ezt az időszakot, én pedig tudtam, hogy belőle nagyon jó anyuka válik majd.
2016. július 28-án valaki megfosztotta mindezektől. Önt pedig az egyik gyerekétől. Hogyan érte utol a tragédia híre?
Este fél 11 után 8 perccel kaptam a telefont Zsófi apukájától, nem sokkal előtte értem haza Montenegróból, és Mártélyon töltöttem volna még egy napot barátoknál. Sokkos állapotban csak annyit mondott a telefonban, hogy: „meghalt a Zsófi”, és le is tette. Képtelen voltam felfogni, nem is tudom szavakba önteni. Innentől pedig csak arra emlékszem, hogy jött a mentő, kaptam egy injekciót, és valaki elvitt a helyszínre, de az odaút teljesen kiesett. Ezt nem lehet elhinni! Csak azt láttam, mint a filmekben: el van kerítve az út, rengeteg rendőr, mentős teszi a dolgát, és akkor észrevettem Zsófi autóját az árokba borulva. Vonyítottam a pániktól meg a sokktól, és mindenáron oda akartam menni a gyerekemhez, de nem engedtek. Csak azt kiabáltam, hogy takarják be, nehogy megfázzon. Ekkor egy nyomozó odajött hozzám, és hihetetlen empátiával próbált meggyőzni arról, hogy nem lenne jó, ha most odamennék, mert forró nyomon folyik a nyomozás, gyűjtik a bizonyítékokat, én pedig csak hátráltatnám őket.
Azt mikor tudta meg, hogy Zsófi bűncselekmény áldozata lett?
A telefonban még nem fogtam föl semmit, hajnaltájban magyarázta el a nyomozó, mi történt. De nem is erre koncentráltam. Az volt a fontos, hogy mielőbb odamehessek a lányomhoz, minden erőmmel ezen voltam. Most, hogy már józanabbul tudok rálátni a történtekre, nagyon megrendítő, hogy semmit nem tudtunk arról, mi történik, hol van a gyerekünk teste. Semmiféle információt nem kaptunk erre vonatkozóan. Hónapokig rettegtem attól, hogy fájdalmai voltak, csak nehezen tudtam meggyőzni magam az ellenkezőjéről. Később megtudtam, hogy legalább ebben kegyes volt a sors, mert egy percet sem szenvedett, ez pedig némi vigasz volt ebben az őrületben.
“Nem tehettem semmit a gyerekemért, nem tudtam megvédeni, még csak el sem köszönhettem tőle.”
Az elkövető igen hamar, másnap délután kézre került. Jelentett ez bármiféle megnyugvást?
Az, hogy ennyire gyorsan előkerítették, egy nagyon precízen összehangolt munka eredménye. Rengeteg szakember bevonásával dolgoztak az ügyön. Sokat billentett az állapotunkon, amikor meglett a tettes. De végig azt állította, hogy semmire nem emlékszik, mert drog és alkohol hatása alatt állt. Nagy volt a felháborodás, a közvéleményt is iszonyatosan megrázta a tragédia, a média sem segített ezen, mi pedig nem szerettük volna, ha rossz irányba fordulnának a dolgok. Épp ezért úgy döntöttünk, hogy mi is szeretnénk, ha Zsófit és bennünket ügyvéd képviselne. Nagyon hálás vagyok a Turay Ida Színház igazgatónőjének, Darvasi Ilonának, aki bemutatta nekünk dr. Borbély Zoltán ügyvédet. Ő segített eligazodni ebben az őrületben, és folyamatos kapocsként működött a család és a hatóság között.
Végül elbúcsúzhatott Zsófi testétől?
Nem. A testétől nem. Nagy szívfájdalom, hogy ez végül sosem történhetett meg. Nem láthattam sem a tragédia helyszínén, sem a hamvasztás előtt. Senki nem keresett meg bennünket, hogy elköszönhetünk tőle, sokáig azt sem tudtuk, hova került. Lennének kérdéseim azokhoz, akiket ez érint, mert szerintem ez így nem működhetne. Iszonyúan fáj még ma is, mert megfosztottak egy olyan dologtól, ami a gyászfolyamatban fontos szerepet töltene be. Erről sem mi dönthettünk. Ez bánt igazán.
Az első tárgyalásra másfél évvel a tragédia után került sor. Ott derült ki, hogy valójában mi történt azon az estén.
Aki józanul gondolkodik, az már korábban sejthette, hogy mi történhetett, és mi is egyfajta saját logika mentén próbáltuk összerakni az eseményeket, de a teljes igazságot csak egy év után tudtuk meg. Amíg a nyomozás folyt, addig semmiféle információt nem adhatott ki a nyomozó hatóság, még nekünk sem. A meglévő, hangsúlyozom, hogy a meglévő bizonyítékok alapján, azt állapították meg, hogy amikor Zsófi kiszállt az autóból, hogy kinyissa a kaput, akkor az elkövető beugrott, és hátramenetbe kapcsolt. Zsófi utánakiabált és azonnal utána is szaladt. Belekapaszkodott a sofőr melletti ablakba, mire az elkövető a gázra lépett, és beleborultak az árokba. A tettes egyetlen karcolás nélkül kiszállt az autóból, az odaérkező emberek még segítettek is neki, majd otthagyta Zsófit, pedig mindennek tudatában volt, hiszen ő maga mondta a többieknek, hogy „a felesége” beszorult az autó alá. Ekkor még élt a lányom.
Az elkövetőt első fokon 11 év 8 hónapra ítélték. Ön az összes tárgyalásra elment.
Igen, találkozni akartam az elkövetővel. Ebben a szörnyű kiszolgáltatottságban, hogy nem tehettem semmit a gyerekemért, nem tudtam megvédeni, még csak el sem köszönhettem tőle, azt gondoltam, muszáj a saját fülemmel hallanom az igazságot. Tudtam, hogy embertelenül kemény lesz, de vállaltam, mert képviselnem kellett a gyerekem érdekeit. Nem hagyhattam egyedül ebben a helyzetben, meg kellett őt személyesítenem. Mert ő nem egy tárgy, ő nem egy elmúlt dolog, hanem egy ember, aki nekünk a legfontosabb volt. Az anyai szívemnek ez jót tett, de ezzel együtt érkeztek a kínkeserves miértek, amikkel a mai napig nehezen birkózom meg. Pedig a gyászfolyamat lényege, hogy az állandó miértektől eljussunk az elfogadásig.
A tárgyalás legdrámaibb mozzanata az volt, amikor ön még a védőbeszéd előtt szót kért, és szemtől szemben a vádlotthoz beszélt.
Hihetetlen önfegyelemre volt szükségem ahhoz, hogy csöndben nézzem őt, ráadásul a tárgyalóteremben mögötte ültem egy sorral. A családommal együtt nehéz volt türtőztetnünk magunkat. A sírással és a visszafojtott dühvel küszködtünk, de tudtuk, hogy nem szabadulhatnak el az indulataink. Megdöbbentő volt látni ezt az embert, és hihetetlen harag dúlt bennem, ahogyan az ügyvédje menteni próbálta. Láttam, hogy akar kibújni a felelősség alól, és ettől voltam a legmérgesebb. Azt akartam, hogy érezze tettének hatalmas súlyát, hogy neki is legyen dolga ezzel a kínzó gondolattal. Mindent ezért és Zsófiért tettem. A családommal nagyon szorongtunk az ítélethirdetéskor, iszonyúan szorítottuk egymás kezét. Talán a 11 év 8 hónap szigorú és korrekt ítélet, a bíró a tényeken kívül az érzelmeket is figyelembe vette. Hogy a tragédia mennyire megrázta az egész országot, hogy ennyire fiatalon lett vége egy olyan ártatlan kislány életének, aki tele volt tervekkel. A jogi rész valamennyire elégtétel, de nem elég.
Zsófi és Ildikó a tragédia előtt 3 évvel
Megváltozott a halállal való kapcsolata a tragédia óta?
Valósággá vált a halál, és a mai napig rengeteg negatív gondolat kavarog bennem. Korábban nem foglalkoztatott az elmúlás, de ha elhiszem, hogy Zsófi jó helyre került, akkor oda csak vágyni lehet. Viszont én inkább most azt választottam, hogy teszek valamit, amivel nekem és másoknak is könnyebb lesz. Itt van a másik gyerekem, Nóri, a szüleim, a párom és a barátaim. Még ma is sokat küzdök a bűntudattal, az igazságtalansággal, a fájdalommal. Élet és halál, nincs egyik a másik nélkül, ezt tudjuk. Egyszer mindenkinek lejár az ideje, de a mi esetünkben nem lehet ennyivel elintézni. Nem lehet elfogadni, hogy Zsófinak csak ennyi volt az élete ezen a földön. Nem hiszem, hogy az idő ebben segít: kőkemény, pusztító gondolatokkal, fizikai és lelki gyötrelemmel jár egy ilyen tragédia, de ma már megtanultam ezt kezelni. Egy anya és a gyermeke között szövődő köteléket úgy elvágni, hogy ebbe egyikőnk sem egyezett bele, feldolgozhatatlan.
Mit mondott az ítélethirdetés előtt a bűnösnek?
Csináltattam egy pólót Zsófi utolsó fotójával. Amikor kimentem, akkor szétnyitottam a kardigánomat, és megmutattam neki, hogy itt van, ő az. Felé fordulva elmondtam, hogy a mi életünkbe nem volt betervezve, hogy eltemessük a gyerekünket. Mi készültünk a szülőségre, szeretettel vártuk mindkét lányunkat, igyekeztünk mindent megadni nekik, amit csak lehetett. Nagyon vágytunk arra, hogy láthassuk, mit örökítenek át abból, amit tőlünk kaptak. És ő ezt egy aljas cselekedettel semmivé tette. Az, hogy el sem ismeri a felelősségét, még fájóbb. A bocsánatkérése számomra nem elfogadható, azért szólok hozzá, hogy érezze: a kislányunknak még most is élnie kéne, hiszen élni akart.
A tárgyalás lezárult. A sok-sok bürokratikus feladat után el kellett kezdeni a személyes feldolgozást. Hogy indult el ezen az úton?
Nagyon elfáradtunk, mire első fokon lezárták az ügyet. A folyamatos koncentrálás, önfegyelem felemésztette az idegrendszerünket. A barátaim minden helyzetben, mindenkor ott voltak és vannak velem, sosem engedték el a kezem, ami rengeteget jelentett. Sok erőt adott a másik lányom, Nóri, az ő vőlegénye, ismerősök és ismeretlenek egyaránt. A tragédia utáni napoktól két éven át dr. Szécsi Katalin pszichiáter segített a feldolgozásban. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert az ő szaktudása és személye is kellett ahhoz, hogy én százszázalékosan képviselni tudjam Zsófit a tárgyalásokon. Eleinte csak a túlélés létezett, mert itt volt a másik gyerekem, a szüleim, a párom, a családom, muszáj volt tartanom magam.
Óvónő a hivatása. Mi terelte vissza mások gyerekeihez, hogy sikerült visszatérnie a munkához?
Mind a vezető óvónő, mind a kollégáim, mind pedig a szülők hatalmas empátiával és együttérzéssel kísérték végig ezt a folyamatot. Mindenki valamilyen módon segíteni akart, ez pedig kicsit könnyített a helyzetemen. Ezt most is szeretném megköszönni nekik! Amikor fölmerült, hogy vissza kellene mennem dolgozni, azt éreztem, hogy képtelen leszek más gyerekét úgy szeretni, ahogyan azelőtt. Éreztem, hogy engem a családomon kívül a munka fog megmenteni, ezért úgy döntöttem, hogy Zsófi halála után két hónappal megpróbálok visszamenni az óvodába. Pedig előtte még az utcára is alig mertem kimenni. Korábban is rajongva szerettem azt, amivel foglalkozom, de amint visszamentem, éreztem, hogy ez most már több mint hivatástudat. Annyira ösztönzően hatottak rám a gyerekek, hogy azt nehéz lenne megfogalmazni. Az első időszak nem volt könnyű, de a gyerekek közelsége, a kollégák és a szülők szeretete pozitívan hatott rám. És ekkor megcsillant valami…
Elmesélte a gyerekeknek, hogy mi történt?
A vezető óvónő felkészítette a szülőket, és nyilván sok gyerek már otthon értesült a hírről. Amikor bementem hozzájuk, sokan azzal fogadtak, hogy „Ildikó néni, tényleg meghalt a lányod?”, és utána is nap mint nap rákérdeztek. Tudtam, hogy beszélnem kell nekik erről, nem akartam hazudni, de nagy feladat volt a hogyan. Elmentem egy gyászterapeutához, Révész Renáta Liliánhoz, aki meséken keresztül dolgozza fel a gyászt. Ő ajánlotta az Élet olyan, mint a szél című mesekönyvet, amit bevittem a csoportomba, és egyszer csak elérkezett az a nap, amikor leültünk a gyerekekkel egy körbe, és megbeszéltük az élet nagy dolgait. Körbement a szokásos kérdés, hogy ma minek örültél a legjobban, aztán nekem is feltették, én pedig azt válaszoltam: „annak, hogy ma be tudtam jönni hozzátok, ez jó hír nekem, de közben nagyon szomorú vagyok”. Tovább kérdeztek, hogy „azért, mert meghalt a lányod?”, és a lehető legnagyobb természetességgel, olyan szépen megfogalmazták, hogy ők bizony tudják, hogy Zsófi most már egy angyal. Az, hogy ekkor elolvastam nekik azt a mesét, a mai napig nagy jelentőséggel bír az életemben.
Milyen különös az élet… Mások gyerekei segítettek önnek abban, hogy elkezdje feldolgozni saját lánya halálát.
Amikor azt láttam, hogy a gyerekek ezt sokkal jobban kezelik, mint a felnőttek, akkor megnyugodtam, és rájöttem, hogy pont ez a közeg segít majd engem. Ha jó helyen van az ember, akkor igenis mindent fel lehet dolgozni. A fájdalom sosem múlik el, de az óvodában átalakul aktív energiává. Ha már élünk, akkor egy ilyen tragédia után is fontos, hogy megtaláljuk azokat a dolgokat, amikben ott lakozik a szépség. Van itt feladatom még akkor is, ha olykor azt érzem: összeesküdött ellenem a világ. Ez olyan, mint amikor egy háborús övezetben újra kinő a fű. Azt hiszem, a családom után a gyerekeknek vagyok a leghálásabb. És azért, hogy a vezető óvónő és a kollégáim bíztak bennem, bíztak abban, hogy vissza tudok térni közéjük, és teljes értékű óvónőként tudom tovább végezni a dolgom. Motiváló erő volt, hogy Zsófi hogyan szeretne engem látni. Tudom, hogy azt nem akarná, hogy egy gyenge, megtört nőként éljem tovább a mindennapjaim, hanem egy életvidám, mosolygós, energiától duzzadó édesanyát szeretne.
Ezek után egészen logikusnak tűnik, hogy elindult az El Caminón.
Fiatal korom óta vágytam erre az útra. A tragédia után egy évvel viszont visszavonhatatlanul elhatároztam magam. Először egyedül szerettem volna elindulni, de végül a párom elkísért. Végig velem volt a tragédia után, és hihetetlen együttérzéssel, végtelen türelemmel és békés megadással fogta minden pillanatban a kezem ebben a borzalmas időszakban, így aztán örültem, hogy velem tart. A ráhangolódás maga egyfajta szertartás volt, elterelte a negatív gondolataimat, újra volt célom, volt mit várnom. A mély fájdalom átváltott izgalmas készülődésbe, gyermeki áhítattal vártam ezt a nagy kalandot. Egy újabb lépés következett a gyászfolyamatban. Értelmet adott a napjaimnak a másik lányomon, a családomon és a munkámon kívül. Megint volt miért reggelente felkelnem. Egy új cél, amit minden áron meg akartam valósítani. Közben minden pillanatban arra gondoltam, hogy ezt a gyerekeimért és önmagamért teszem, hiszen az utat a két lányomnak ajánlottam, Zsófinak és Nórinak.
Megint volt miért reggelente felkelnem. Egy új cél, amit minden áron meg akartam valósítani.
Miben változott az út során?
Az a fajta tehetetlenség, hogy semmit nem tudok tenni, semmi nem múlik rajtam, hirtelen megváltozott: az El Camino előtt nyakig beleragadtam a fájdalomba, az önmarcangolásba. És ez a rettenetes érzés szelídült azzá, hogy végre tehetek valamit a gyerekeimért, magamért, kicsit mindenkiért. Egyre gyakrabban mosolyogtam, beszélgettem Zsófival, de már nem csak arról, hogy „miért nem vagy itt, nagyon hiányzol, hogy történhetett ilyen”. Most már a közös emlékek, az együtt töltött csodás pillanatok, és az elfogadás munkált bennem. Lett egy fontos küldetésem, aminek a lényegi üzenete, hogy legyek jóban magammal. Amikor gyalogoltam előrefelé, amikor éreztem, hogy átlépem saját fizikai határaimat, akkor hullottak le rólam a kemény, az elvárásokból, a megszokásokból felépített darabkák, amik addig gúzsba kötöttek. Nagyon jó volt sokat magammal lenni, és ezáltal kezdtem megismerni egy másik Ildikót.
Mit tanított önnek az út?
Azt, hogy éljem meg tökéletesen az érzéseimet. Ne szégyelljem, ha fáj, ne szégyelljem, ha jó. Ne akarjak más lenni, mint aki vagyok. Megtanította, hogy a csönd rendkívül értékes. Már nem fókuszálok állandóan a kínzó miértekre, amikre nincs is válasz. Az út során fogadtam el azt is, hogy Zsófit soha nem látom többé. Ezt előtte két évig nem voltam hajlandó kimondani, mint ahogyan azt sem, hogy meghalt. Mindig más szót használtam erre, pedig az igazság az, hogy ő meghalt. Már fizikailag nincs itt, mégis Zsófi a mindennapjaim része. A jövőbe vetett hitemet is az El Caminón nyertem vissza, hogy igenis az élet tartogathat még bármit. Bármi jót is. A gyászmunkának pedig ez a lényege.
Amint hazaérkezett, szeptembertől új kiscsoportosokat kapott, októbertől pedig gyászfeldolgozó csoportot indított egykori pszichiáterével.
Amikor még a Camino előtt Katalinnal lezártuk a terápiát, kicsit megijedtem, hogy elveszítjük egymást, mert ekkor már sokkal erősebb volt a kapcsolat kettőnk között. Mindkettőnk fejében megfordult a hogyan tovább. Amikor hazajöttem, elmesélte, hogy ő bizony megálmodta, hogy közösen munkálkodunk a gyászolókkal. Mindketten ugyanarra gondoltunk: hogy csináljuk, nincs kérdés. Elvégeztük a Napfogyatkozás Egyesület továbbképzését, és önkéntesként Katalin mellé ültem. A tanulási folyamat engem is egyre előrébb lendített, nekem is jótékony terápia, hogy képes vagyok segíteni sorstársaimnak. Nekik meg pusztán az ad rengeteg erőt, hogy látnak engem ott ülve: bármit túl lehet élni.
Újra és újra elmondja, mi történt Zsófival. Nem szakadnak fel ezek a hatalmas sebek?
Az első foglalkozás után borzasztóan elfáradtam, hiszen a veszteségeinkről beszélgettünk. Viszont éreztem, hogy én már másként tudok a tragédiára gondolni, mint azok, akik hozzánk fordulnak. Két és fél év után más intenzitással tudom kezelni a fájdalmat. A saját tapasztalataimat mondom el a gyászolóknak, hogy nekem mi segített, hogyan tudok reggelente felkelni és tartalmas életet élni, ez pedig bennük is elindít valamit. Már évekkel a tragédia előtt megfogalmaztam, hogy nagyon jó a gyerekekkel, jól érzem magam óvónőként, a kollégáim és a szülők is elismernek, a helyemen vagyok. De éreztem, hogy egyszer a felnőttekkel is lesz munkám, egyfajta felnőtt hivatásom.
A jövőbe vetett hitemet is az El Caminón nyertem vissza.
Már nem szokott kétségbeesni, kiborulni, már nem érzi, hogy másnap nem akar felébredni?
Dehogynem. Ez egy hullámvasút. Az első pillanatban pusztító, minden átgondoltságot és józan ítélőképességet mellőző érzések átalakulnak. Ha rosszabb állapotban vagyok, mindig az jut eszembe: mit érnék azzal, ha rombolnék? Akkor ugyanolyanná válnék, mint az az ember, aki a tragédiát okozta. Ebben rejlik a változás. Ott a harag, a tehetetlen düh, az elviselhetetlen fájdalom, de ma már megtanultam mindezeket kezelni. Sunyi, alattomos módon vissza-visszatérnek a miértek, ilyenkor megpróbálok a spiritualitásba kapaszkodni, ami segít elképzelnem, hogy olyan helyre került a gyermekem lelke, az esszenciája, ami a lehető legjobb. Most tartok ott, hogy talán már nem kellenek válaszok, igyekszem úgy gondolkodni, hogy ennek valamiért így kellett lennie. Hogy miért? Nem tudom. Nincs rá értelmes válasz, és amire nincs, azt el kell engedni. Ez persze egy hosszú és keserves folyamat, ami olykor viszont csendesül…
Ismét készül az El Caminóra. Mi tereli megint az útra?
Igen, jövő nyáron újra elindulunk. De már nem úgy fogok odamenni, mint először. Már más motivál, más ember lettem. A Caminón hazaérkezem. Amikor ott vagyok, akkor Zsófi is velem van. Békében, nyugalomban, csak mi ketten. És ez az érzés megállíthatatlanul hajt előre.