A 39 éves W. egy tíz éve tartó házasságot rúgott fel egy másik férfi miatt. Egy kiállításon találkozott a férfival, akivel szinte azonnal viszonya lett. A hazugságot két hétig bírta, mindent bevallott a férjének, akiben egy világ omlott össze. Ezzel egy időben szeretője kitartóan kérlelte, hagyja el a férjét, költözzenek össze: tudja, érzi, ő az igazi.
A nő heteken át képtelen volt döntést hozni, megjárta az érzelmi poklot, az egyik oldalon ott volt a férje, akihez mély, őszinte és hosszú barátság fűzte, a másikon viszont tálcán kínálta magát a szerelem, a szenvedély és az új. Végül az utóbbi győzött, W. odaköltözött a férfihoz, aki azonban rövid időn belül nagyon megváltozott: folyamatosan túlórázott, indulatos, zárkózott és távolságtartó lett, és a szenvedély is elillant az életükből. A nő úgy érezte, mintha egy üvegfalat húztak volna kettejük közé. Egy este aztán a férfi váratlanul bejelentette: nem tud így élni, el kell válniuk, nem érez már szerelmet. A nő összeomlott – később pszichológushoz fordult.
Kudarcot vallottam?
Bár a szakember nem ismerte W. szeretőjét, a jelekből hamar kiderült, a férfi retteg az elköteleződéstől. Ennek egyik jellemzője, hogy a kezdeti viharos szenvedélye távolságtartásba fordult át, mihelyst a kapcsolatuk a következő szakaszba, az összetartozás előszobájába lépett – a történetben ez W. beköltözése volt. A férfi számára mindez korábbi szabadságának feladását jelentette, hirtelen úgy érezte, összeroppan a – talán nem is létező – elvárások súlya alatt. Erre az állapotra aztán ösztönszerűen visszavonulót fújt, hogy mielőbb szabadulhasson. A nő természetesen nem tudta ezt tétlenül nézni, mindent megtett, hogy jól működjenek együtt. Mindez egy ördögi körhöz vezetett: minél többet tett a nő, annál zárkózottabb lett a férfi.
Fotó: Profimedia
Idő kérdése volt, hogy W. lába alól teljesen kihúzzák a talajt, legnagyobb fájdalma azonban nem a férfi elvesztése volt, sokkal inkább a gondolat, hogy kudarcot vallott.
Nem vagyok szerethető?
Nem vagyok elég jó?
Mit csináltam rosszul?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejében: a szakítás az önértékelésén ejtett csorbát. Minden embernek létszükséglete az elismerés, és ha ezt megvonják tőle, az – különösen szívügyekben – fájdalmas tünetekkel jár. Ilyenkor az érintett számára önnön értéke a másik ember reakciójától függ, az úgy működik, akár egy tükör. W. esetében a szerető lett a tükör.
Felelősséget vállalni a saját részünkért
A pszichológus a trauma feldolgozásához arra kéri W.-t, hogy helyezkedjen a megfigyelő szerepébe: szeretőjét ne belülről, hanem kívülről szemlélje. Következő lépésben W. feladata az volt, hogy elképzelje, amint egy üvegfalat húz a férfi és önmaga közé (az üvegfal egy „erős” kép, amely bonyolult emberi kapcsolatok feloldásában segít), majd megfigyelje a másikat, és összegyűjtse azokat a dolgokat, amik a férfi részéről a kapcsolat megromlásához vezethettek.
Váratlanul visszahúzódó lett, de ennek okát soha nem mondta el.
Nem beszélt velem.
Nem adott esélyt.
Következő lépésben a saját hibáira került a sor:
Nem láttam a szenvedélytől és a szerelemtől, és úgy hagytam el az én kedves, megbízható férjemet, hogy a másik férfit nem is ismertem igazán.
Miután W. fejében helyükre kerültek a dolgok, és tisztán látta saját és szeretője „részét”, csak két feladata maradt: a férfi „csomagját” az üveg túloldalán hagyni, és válaszolni a kérdésre, hogy a szerető lépése mit mond el W. értékéről. A nő sokáig gondolkodik, majd megszólal:
Semmit! A férfi viselkedése és tulajdon értékem között nincs összefüggés. Kishitűségem és a kétségeim teljesen elvakítottak.
A terápia természetesen nem oldotta meg egycsapásra W. problémáit, sok beszélgetésre lesz még szüksége ahhoz, hogy a sebek begyógyuljanak, önértékelése pedig egészségesen üzemeljen – mindenesetre az első komoly lépést sikeresen megtette: már látja, hogy saját értéke nem mások tükrével mérhető.
Forrás: Psycholigie Heute
