Nagyon sok gyermek lázban ég ezekben a napokban, és valljuk be, még mi, felnőttek is átérezzük, hogy nagy a tét: a pályaválasztás döntése előtt áll minden második fiatal. Gyakran szembesülök azzal, hogy a szülők és a döntéshelyzetben álló gyerekek pánikszerűen keresnek fel ilyenkor tanácsadókat, pszichológusokat, aminek a hátterében kirajzolódik a félelem és a bizonytalanság.
Ha észreveszik, a megfogalmazásomban a gyermek szó szerepel – nem véletlenül. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, hiszen sokszor egy felnőttnek is meggyűlik a baja egy döntési helyzettel, nemhogy egy kamaszgyereknek, aki éppen a felnőtté válás határán áll. A pályaválasztás és az önállósodás egyre nehezebbé vált az elmúlt időben, ami részben azzal is magyarázható, hogy a fiatal felnőttek nem tudnak vagy nem is akarnak leválni a szüleikről, tartanak az élet megmérettetéseitől. Márpedig a pályaválasztás egy olyan helyzet, amelyben egyre inkább tudatukba férkőzik a nagy kérdés: „Merre tartok, ki vagyok én?” A gyerekek a serdülőkor utolsó lépcsőfokán állnak, ez az időszak a pszichológia nyelvén egyfajta lélektani krízis: identitásuk és szakmai identitásuk megszilárdulása erre a korra tehető. A krízis persze nem betegség, és nem katasztrófa, értelmezzük a helyén ezt a fogalmat: egyszerűen ilyenkor alakul ki a serdülő önmagáról és a világról alkotott képe, és ennek a folyamat része a „mi lesz belőlem” kérdése is.
„Jelentkezem valahova, mert kell.”
A felsőoktatási intézményekbe nem nehéz bekerülni, ne gondoljuk, hogy elérhetetlen cél lenne, persze ott van a „de”, az pedig az, hogy jó, ha tisztába vagyunk saját vágyainkkal, és ezzel együtt reálisan meg kell tudni ítélnünk készségeinket, képességeinket egyaránt. Másképpen fogalmazva: ha tudatosan döntünk, akkor nem érhet minket csalódás.
A pályaválasztás minden esetben kettős érzést hív elő. Egyrészt ott van az izgalom, a kihívás, az örömteliség, hiszen a változás, az új nemcsak nyomaszthat, hanem doppingol is. Másrészt egyidejűleg jelen van a kényszer is. Nagy a tét, kell, nyomasztó, nincs kibújás stb. Ezek az érzések tudják a fiatalt eltántorítani a döntésétől, és ezért éli meg a pályaválasztást feladatnak vagy sorsdöntőnek.
Pszichológusként kimondom és hangsúlyozom, hogy nincs tétje, sőt nem is sorsdöntő a gyermek választása, ne pánikoljunk. Nincs rossz döntés. Tudatosítsuk – magunkban és a gyerekben is –, hogy a döntésünk mindig felülvizsgálható és korrigálható, még a pályaválasztás esetében is. Minél nagyobb a nyomás, minél jobban meg akar felelni a gyerek a szülőnek, annál erősebb a kialakuló esetleges félelem, aminek a hátterében nem ritkán teljesítményszorongás áll.
Vegyésztanulók egy pályaválasztási kiállításon (MTI Fotó: Balogh Zoltán)
A döntést megelőző időszak
Aki azt feltételezi, hogy a döntés hirtelen történik, az nagyon téved. Az elköteleződés sosem egyik napról a másikra alakul ki. Érdemes folyamatban gondolkodni, aminek a végén letesszük a voksunkat. Az izgatottság nagy, a nyomás érzése sem kicsi, azonban ettől az érzéstől ne féljünk, éljük meg mindezt.
Szóval akkor mit is tegyünk, ha bizonytalanok vagyunk? Mindenki vizsgálja meg önmagában, fogalmazza meg a vágyait. Ez az első lépés, hiszen valljuk meg, titkon sokszor eljátszottunk azzal, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”. A vágy persze kevés, érdemes számba venni azt is, hogy bármilyen személyes tapasztalatom van-e az adott területtel kapcsolatosan, és az tetszett-e: nem ritka, hogy a fiatalok kipróbálják már magukat időszakos munkákban, akár nyáron vagy a suli mellett. Ezek a tapasztalatok megalapozhatják majd a későbbi döntésünket.
A döntést elősegítő tényezők
- Korábbi tapasztalat: Diákmunka, önkéntesség, minden, ami nem iskolai kötelezettség.
- Önismeret: Önmagunkról alkotott valóságos kép szükséges. Legyünk tisztában képességeinkkel és készségeinkkel.
- Minta: Figyeljük meg, hogy a körülöttünk élő felnőttek mivel foglalkoznak. Kérdezzük őket az adott munka előnyeiről, hátrányairól.
- Elvárás: Ne azért legyél mérnök, mert apa azt szeretné! Merj önállóan gondolkodni, és hidd el, észérvekkel meggyőzhető minden szülő.
Amikor a szülő retteg az elengedéstől
Egy 18 éves páciensem történetét osztanám most meg. Dávid utolsó éves tanuló egy gimnáziumban. Nem meglepő, hogy az édesanyja rémülten jelentkezett be rendelésemre, éreztem rögtön, hogy „nagy a baj”. Kiderült már a telefonban, hogy a gyermeke továbbtanulásáról van szó. Az első törekvésünk ilyenkor az, hogy megértsük a pánik hátterét: sokszor előfordul ugyanis, hogy valójában csak a szülő pánikol, a fiatal, aki a választás, döntés előtt áll, higgadt és megfontolt.
A személyes megbeszélésre a fiával együtt jön el végül az édesanya másnap. Érezhető a feszültség a szobában, amit próbálok oldani némi humorral. Érdekes, hogy míg Dávid veszi is a poént, egymásra tudunk hangolódni, addig az édesanya hadar, csapong. Amikor az anyuka levegőt vesz, kérem, hogy engedje a fiát beszélni, és elmondani az ő álláspontját a továbbtanulásról. Kiderül, hogy a fiú katona szeretne lenni, azonban a szülők ezt ellenzik:
„Fiam, ez butaság, azt akarod, hogy majd Afganisztánban megöljenek?”
Az édesanya azzal érvel, hogy ez a fia részéről csak hóbort, fellángolás:
„…azért, mert állandóan a számítógép előtt ülsz, és lövöldözős játékot játszol, nem vagy te katona” – majd ingerülten így folytatja tovább: „Alkalmatlan vagy, az egész család orvos, ne legyél hülye, kicsinálnak majd!”
Valljuk meg, ember legyen a talpán, aki ennyi félelmet keltő gondolatsor után még mindig szeretne katona lenni, és szembe menni a szülői elvárásokkal. Dávid viszont kitartó: „…anya, te azt se tudod, mit beszélsz, tudod jól, hogy sosem akartam orvos lenni, rosszul esik, hogy sosem vettél komolyan…”
Lássuk, hogy a probléma – ami, valljuk meg, gyakori – nem a fiú részéről rajzolódik ki, hanem sokkal inkább a szülő elengedésének a nehézségéről szól, ami az aggódás köntösébe van bújtatva. Szinte már látom is, ahogyan sokan most csóválják a fejüket, és mondják, hogy „a szülő azért szülő, hogy megvédje a gyerekét”. És ezzel alapvetően egyet is tudok érteni, azzal viszont nem, ha a gyerekre a döntéshelyzet miatt egyébként is nyomás nehezedik, a szülő pedig az elvárásaival még tetézi is azt.
Esetünkben Dávid döntése stabil és megalapozott:
- Elemező-értékelő munka előzte meg a választását: a katona leszek döntés nem hirtelen ötlet volt, számba vette és értékelte a reális lehetőségeit.
- Konkrét célt fogalmazott meg több éve, és az ahhoz vezető utat is. Tisztába van azzal, hogy miből kell emelt szintű érettségit tennie, hogy az akadémiára bejuthasson, sőt ennek alapján választott fakultációt is a gimnázium második évében.
- Érveket-ellenérveket ütköztetett: korábban felkeresett egy toborzóirodát, ahol tájékozódott, hogy kiből lehet hivatásos katona, és mivel jár a képzés. Dávid ezzel együtt tudja, hogy nem lesz könnyű a változás, sőt tisztába van azzal, ha felveszik, akkor el kell hagynia az otthonát, és kollégiumba kell költöznie.
- Még ha a szülők nem is akarták észrevenni, de Dávid 2 nyarat önkéntesként dolgozott egy katonai intézmény fennhatósága alatt: kisebb településeken segítettek idős embereknek.
A honvédség standja a SzakMÁzz! Budapest című interaktív pályaválasztási kiállításon (MTI Fotó: Balogh Zoltán)
De akkor a szülő miben tud segíteni?
Érdemes leszögezni, hogy a döntést a gyermeknek kell meghozni, amiben a szülő csak egy másodlagos szereplő. Kétségtelen persze, hogy a döntési folyamat része a szülő, akinek feladata és egyben kötelessége, hogy a gyermeke a lehető legtöbb esélyt megkapja, hogy elköteleződjön a döntése mellett. Szimbolikusan a szülő olyan, mint egy edző a pálya szélén, aki azt sugallja minden rezdülésével, hogy „elérhető vagyok, támogatlak”. Azzal is rengeteget tud a szülő segíteni, ha a saját élményét és munkahelyi tapasztalatát osztja meg: mindig hiteles az a forrás, ami a gyakorlatból táplálkozik, és nem annyira száraz, elméleti.
Egy másik lehetőség a tükörtartás. Ez annyit jelent, hogy a szülő gondolatban összeszedi gyermekének azon tulajdonságait, amikben erős, és értelemszerűen azokat is, amikben kevésbé. Ha ezeket a megállapításokat visszaadjuk – visszatükrözzük –, akkor lehetőség van arra, hogy a gyerek egy külső szemlélő által is lássa magát, és egyben elinduljon egyfajta közös gondolkodás.
Ha egy tömör mondatban szeretném megfogalmazni, hogy mit csináljon a szülő, akkor azt mondanám, hogy legyen partner ebben az élethelyzetben is, hiszen ez a nyitottság az egyik alappillére a gyermek biztonságérzetének.
