Dávidnak van egy „nagy hibája”, nem kívánt gyerekként, cigánynak született. Anyja alig volt tizenhat, amikor életet adott neki, szülés után pár hónappal pedig ott folytatta, ahol abbahagyta: vágyott a csavargásra, a bulizásra. A kisfiú a nagymamájára maradt, aki – vállalva a napi húsz kilométeres ingázást – mindennap látogatta őt.
Képünk illusztráció – Fotó: Profimedia
Anyuka közben újra meg újra szerelmes lett, költözött az aktuális pasik után; néha Zalaegerszegre, néha Szigetvárra, meg még ki tudja, hová. Terveiben fia nem kapott szerepet, Dávid nevelésének minden gondja a nagymamára maradt, aki hajnalban mát ott állt az ajtóban, hogy bölcsibe majd óvodába vigye a kicsit, és ott termett délután is, ha el kellett hozni. Dávid békés, kiegyensúlyozott ovis volt, nem szorongott, nem félt, nem bántották, nem tűnt ki sötétebb bőrével, borzas fekete hajával – itt ugyanis nem ő volt az egyetlen roma.
Időközben aztán Dávid anyukája is előkerült, meggondolta magát, megfogadta, hogy gondját viseli kisfiának. A fogadalomból nem sok teljesült, igaz, nem ment el, de a gyereket elhanyagolta, nem voltak tiszta ruhái, nem fürdette. Egyértelművé vált, hogy az anyuka nem alkalmas a gyerek nevelésére, a nagymama pedig pontosan tudta, hogy ha nem akarja elveszíteni unokáját, közbe kell lépnie.
A nagymama és élettársa komoly döntést hoztak, magukhoz vették a kisfiút: gyámjai lettek. Beíratták a lakhelyükhöz közeli iskolába, és mindent elkövettek, hogy a kicsinek biztos, nyugodt otthona legyen náluk. Eggyel azonban nem számoltak: az osztályban egyedül Dávid lesz cigány származású.
Már az első osztály első hónapjaiban kiderült, Dávid sajnos nem tudja tartani a lépést a társaival – nem a tanulásban, de minden másban. Mind több kudarc érte, csúfolták, amiért nincs apukája, anyukája, ronda a nagymamája, nincs gyűjtőkártyája, elektronikus kütyüje, menő kisautója. Bántották, ha felült a hintára, elverték, mert cigány. Eleinte némán tűrt, próbálta elkerülni a veszélyes helyzeteket, aztán szépen, lassan feltámadt benne a védekező ösztön, egyre agresszívebbé vált.
Az iskolai zaklatás nemcsak Dávidot kísérti, egy fogyatékos osztálytársának is kijut a szenvedésből, ám mivel védekezni nem tud, Dávid az, aki testőrként óvja, vigyáz rá – és vállalja át az újabb „balhékat”. Dávid vele osztja meg az egy szem csokiját, neki mutatja meg, ha ajándékot kap, és gyakran előfordul, hogy délután együtt tanulnak, játszanak. Dávid ilyenkor nem agresszív, kötekedő, hanem gondtalan gyerek, akinek nem kell állandóan résen lennie, hogy elhárítsa a rá leselkedő veszélyt. Ezek azonban csak percek, mert amikor csak lehet, „megtalálják”.
Legutóbb például megütötte egy nála nagyobb gyerek, akinek aztán nekitámadt. Hatan teperték le, ütötték, tépték, ahol érték. Mire a nagymama megérkezett érte délután az iskolába, úgy festett, akár egy szakadt koldus – a rövidebbet mégis ő húzta: verekedés közben az egyik gyerek megsérült, vérzett az orra, a bűnbak Dávid lett, az osztálytárs apja pedig a nagymamát vonta felelősségre.
A kisfiú körüli balhé odáig fajult, hogy magatartása miatt az iskolaotthonból is kirakták. Ebéd után el kell hozni az iskolából, hogy aztán a házi feladatot, a gyakorlást a nagymama segítségével oldja meg, aki mindeközben rokkant élettársát ápolja, fát vág, takarít, főz, mos, vasal, bevásárol – mások helyett is, mert kell a pénz.
Hiába a sztereotípia, hiába minden, a nagymama makulátlan, egyszerűen nem talál rajta fogást a rendszer. Az iskola bár bejelentette őket a családsegítő intézetnél, mondván, hogy rendezetlenek a lakhatási körülményeik, a kiérkező hivatalnokoknak egy szavuk sem lehetett, az asszony pedáns otthona, tiszta ruhái, a hófehér falak, a mesés kert és a ragyogó konyha mindenről árulkodtak, csak rendezetlen lakhatási körülményekről nem. Ennek ellenére az őket mozgató rendszer mit sem változik, a nagymama ereje pedig fogytán.
Szívén viseli unokája sorsát, de pontosan tudja, hogy megváltani nem tudja őt,
mert nincs eszköze a stigma ellen,
mert nincs eszköze a rosszindulat ellen,
mert nincs eszköze a rendszerrel szemben,
mert nem találja az utat tulajdon lányához,
mert nem tudja megakadályozni, hogy unokája apja ittas vezetés miatt börtönbe kerüljön,
mert sem ereje, sem pénze, sem műveltsége ahhoz, hogy kitörjön, elinduljon, új életet kezdjen,
mert tudja, segítséget ő, a cigány, sehonnan nem remélhet.
