„Állandóan csak a veszekedés megy – unom, hogy ebből áll az életünk!”

Nem árt tisztázni, hogy a veszekedés önmagában nem jó vagy rossz dolog, hanem a módja, célja, eredménye definiálja leginkább. Vagyis: van olyan vita, amely konstruktív, és előrébb viszi a vitatkozókat a megoldás irányába, ezért építő módon hozzájárul a kapcsolathoz. Illetve van olyan típusú veszekedés, amely destruktív, tehát csak árt a kapcsolatnak. És hogy miért nem tudunk mindig szépen, konstruktívan vitatkozni? Ezt tapasztalatból valószínűleg mindenki tudja: az érzések a vita hevében igencsak elragadnak bennünket. Hiszen, ahogy a pszichológus megfogalmazta:

mindent meg lehetne normál hangszínen is beszélni, ám az érzelmek gyakran elsodornak minket, az indulatok felnyomják a hangerőszabályzót.

Hangosabb odaszólás, kiabálás, üvöltözés – egyre megy?

Biztos sokszor hallottátok már ti is – én eleget– ezt a frázist: „ugyan már, én nem veszekszem veled, csak kicsit hangosabban beszélek”. Megkérdeztük erről Hevesi Krisztinát, ugyanis szerettük volna, ha végre egy szakember tisztázza az örök kérdést: mi a veszekedés, és számít-e egyáltalán a hangerő?

„Csendesen – sőt magázódva is – hihetetlen sértéseket lehet a másik fejéhez vágni. A hangerő csupán egy eszköz a másik túlharsogásához, semmint a probléma maga. Egyben egy ősi reakció is: ha bajban vagyunk, kiáltunk/kiabálunk, hisz így szoktunk segítséget kérni másoktól (például sérülés esetén, vagy ha beszorulunk valahova stb.). A veszekedés gyökere azonban a nézeteltérés, megbántottság, az egyet nem értés. Egyébként sokszor a mélyebben megbántott, kétségbeesettebb és önmagát tehetetlennek megélő fél szokott a kiabálás eszközéhez folyamodni, illetve az agresszív, domináns, ellentmondást nem tűrő személy.”

A veszekedés paradoxona: ki tudja jobban megbántani a másikat?

Ha így kommunikálsz, garantáltan tönkreteszed a kapcsolatodat

Krisztina szerint az a legnagyobb gond az ingerült vitákkal, hogy egyáltalán nem figyelünk ilyenkor a másikra. Kicsit ahhoz a szituációhoz hasonlít ez, mint amikor be kell mutatkoznunk valakinek. Ilyenkor annyira arra fókuszálunk, hogy a saját nevünket szépen és megnyerően mondjuk el a másik számára, hogy az esetek döntő többségében a másik nevére egyáltalán nem emlékezünk. „Ráadásul a veszekedés során a düh, az indulat beszűkíti a figyelmünket, a kognitív kapacitást, mivel az érzelemvezérelt jobb agyféltekénk dominál ekkor a racionális, elemző, logikusan gondolkodó bal területet helyett, azt háttérbe szorítva. Ezért törekedni kell rá, hogy ne sodorjon el minket a harag. A viták hevében olyan dolgokat is kimondunk, amiket később megbánunk – ám ezeket a mondatokat már nem lehet visszaszívni, meg nem történtté tenni. Ez pedig valóban komoly kockázatot jelent a kapcsolat jövőjére nézve. A veszekedés paradoxona, hogy mérgünkben elkezdünk egymásra licitálni: ki tudja jobban megsérteni a másikat. Ezzel olyan sebet ejtünk a párunk önérzetén, amire igaz ugyan, hogy idővel begyógyul, ám a sebhely megmarad – visszafordíthatatlanul, kitörölhetetlenül. S idővel minél több ilyen hegünk van, annál rosszabbul érezzük magunkat a bőrünkben és a kapcsolatban is” – taglalta a szakpszichológus.

Ha a vita nem segít, jöhet a párterápia (Jelenet az Agymenők c. sorozatból)

Édes békülés: hatalmas perpatvar után orbitális szex 

Ha már veszekedés a téma, akkor nem lehet elmenni a kibékülős szex jelensége mellett. Aki élt párkapcsolatban, az bizonyára a saját bőrén tapasztalta meg, hogy milyen édes a békülés a nagy összeszólalkozás után…

„Imádom, amikor a pasimmal veszekszünk, mindig beindulok tőle”

Mint megtudtuk Krisztinától, a jelenség biológiai alapja a szexualitás izgalmi természetében keresendő. „A szexuális izgalom megjelenésének lényege a központi idegrendszer izgalmi állapota – amit a magas érzelmi hőfokú események éppúgy kiváltanak, mint az erotikus inger. Ezért veszekedés után egy már meglévő forró, emocionálisan felspannolt állapotból kezdünk hozzá a szexuális együttléthez, amit ráadásul az érzelmi eltávolodás után visszakapott intimitás mentálisan is fennköltté tesz. Ismerek párokat, akik számára ez szinte rítus – egyfajta szerepjáték-szerűen kidolgozták a forgatókönyvüket erre. Mindamellett nagyon különbözőek vagyunk, a kapcsolatunk is más, így a szándékosan gerjesztett konfliktusokat a pár szexuális életének a fellendítése érdekében semmiképpen sem tudom ajánlani. Érdemes inkább más, kevésbé harcos inspirációt keresni közösen.”

„Már a szagát se bírom”

Gyakran hallani, hogy az együttélés során eljön a párok életében az az idő, amikor eszükbe se jut már veszekedés után szexelni, sőt. Szex szinte csak elvétve akad, ellenben a civódás mindennapos. Kíváncsiak voltunk arra, hogy mi állhat a hátterében annak, hogy sok év együttélés után elmélyül és állandósul a veszekedés. A válasz: a kijózanodás. A pár rájön arra, hogy a kapcsolat elején hitt, a „mi szerelmünk mindent legyőz” rózsaszín felhőbe burkolózott tantétel nem működik.

„Ez pedig elkedvetleníti és csalódással tölti el az embert – magyarázza a szakember–, amit sokszor kötekedésbe csomagolva tolmácsolunk a párunk számára. A párkapcsolattal való elégedettség íve az összeköltözést követően nem sokkal általában mélyrepülésbe kezd, majd az évek során elér egy mélypontot. Viszont ha ezt túléli a kapcsolat, akkor szépen csendesen megindul felfelé. Olyannyira, hogy több évtizedes házasságokat elemezve azt találták, hogy időskorra akár még a szerelem kezdetének boldogságát is meghaladhatja ez az elégedettségi szint.”

Katiéknál (38) tizenöt év házasság után, két gyerek mellett állandóan megy a balhé, ahogyan mesélte: náluk jó pár hónapja semmi más nem megy, csak az ordibálás meg a piszkálódás.

Állandóan csak a veszekedés megy, unom, hogy ebből áll az életünk! Semmiben nem értünk egyet, semmit nem tudunk normálisan megbeszélni, és már erőm sincs, hogy elmagyarázzam neki, mi a gond. Nem bírom felfogni, miért nem érti meg, amit mondok.

Soha nem bírtam elképzelni, hogy nálunk valaha is lesz szobaajtó- meg kocsiajtó-csapkodás meg óriási drámázások, anyázások, egymás szidása, közben meg most mégis itt tartunk. Mindemellett, úgy érzem, hogy elfogyott az energiám, már kiidegelt teljesen. Őszintén szólva én már úgy vagyok a férjemmel, hogy szinte azt sem bírom elviselni, ha egy légtérben vagyunk. Már a puszta létezésén felidegesítem magam. Arról nem is beszélve, hogy már azt se bírom nézni, ahogy eszik, jön-megy, piszmog…”

Krisztina így reflektált Kati problémájára: „Nagymamáink ezt úgy fogalmazták meg, hogy »már a szagát sem bírom«. Magyarán, már a jelenléte is zavar, az is, ha levegőt vesz. Ez az a bizonyos mélypont. Ezt vagy túléli a kapcsolat, vagy nem. Arra, hogy mi a jó megoldás, nincs általános szabály: vannak, akik számára az elválás a jobb; vannak, akik esetében tanácsosabb átvészelni ezt az időszakot. Ilyenkor igyekezni kell a másik jó tulajdonságaira fókuszálni tudatosan, esetleg párterápiára menni.”

Mi van azokkal, akiknél még egy hangos szó sincs?  

Ili (32) és férje egy álompárt alkotnak, mindig kiegyensúlyozottak, idillikusak, szuperül működnek együtt:

Tényleg nem szoktunk veszekedni. Valahogy nincs is min: mindig egyetértünk, ugyanazt gondoljuk mindenről. Nem tudom, mások min kapnak hajba egyáltalán. Sokszor kérdezik a barátnőim, ki hoz kompromisszumot nálunk, mert szerintük nem normális az, hogy nem veszekszünk. Nem tudok erre mit mondani, mi már hét éve élünk együtt, és minden rendben van.

A szakember szerint azonban olyan temperamentum, ízlés, életformabeli egyezés nem létezik, hogy semmilyen nézeteltérés ne merüljön fel. De az semmiképpen sem jelenthető ki, hogy a veszekedés hiánya árt a kapcsolatnak. Az azonban igen, hogy ha esetleg a szőnyeg alá söprünk minden konfliktust, hiszen akkor idővel annyira felpúposodik a szőnyeg, hogy nem tudunk együtt élni vele.

„A negatív érzelmek legátlása, tagadása a pozitívak megélését is tompítja, ezzel pedig egyfajta emocionális csend, érzelmi rideg tartás jelenhet meg a pár között. Az sem jó, ha az egyik fél minden téren behódol, és a másik akarata érvényesül, mivel az elégedetlenség testileg-lelkileg megbetegíthet. Emellett ha teljesen elnyomjuk a személyiségünket, akkor megváltozunk, így aztán az is elképzelhető, hogy a másik »kiszeret« belőlünk.”

Az sem jó, ha magunkba fojtjuk az érzéseinket (jelenet az Agymenők c. sorozatból)

Így kellene vitatkozni

A pszichológus hangsúlyozza, hogy a viták teljes megszüntetése nehéz, azonban mindenképp érdemes megtanulni az intelligens, konstruktív megbeszélést. Már csak azért is, mert ki szeretne egy nehéz munkanap után még otthon is veszekedni? Az otthon a pihenés, a szeretet helye, ahová lelazulni, megnyugodni és megértve lenni megyünk. Nem azért, hogy ott is harcoljunk. A két fronton (a munkában és otthon) zajló csata igencsak megterhelő a psziché számára, és az egészségre is káros.

Krisztina szerint lényegbevágó, hogy a vitatkozás során ne a másikat minősítsük. Magyarán ne bántsuk meg a párunkat, ne sértegessük, hanem az adott viselkedéssel szemben fogalmazzuk meg az ellenérzésünket, kritikánkat. Egyértelműen mondjuk el, mit szeretnénk, hogy mit tegyen a párunk, valamint azt is, hogy ez miért fontos a számunkra.

 „A köznyelvben él a zsörtölődő feleség mítosza, vagyis az, amikor az egyik fél folyamatosan mondja a magáét. Ezáltal egyfajta alapzajjá válik a morgolódás. Ez semmiképpen sem eredményes, csupán elrontja az otthoni hangulatot. Ehelyett már az elégedetlenség első érzékelésekor, a kapcsolat elején érdemes leülni, s megbeszélni azt, hogy mit is szeretnénk, mit érzünk például a házimunkák felosztása terén igazságosnak. Fontos továbbá, hogy a viták lezárása ne erődemonstráció legyen, hanem mindkét fél számára valódi konszenzuson, egyetértésen alapuljon. Emellett az érzelmi csomók kimasszírozása is lényeges: ne maradjon fenn sértettség, duzzogás, meg nem értettség. Erről érdemes meggyőződni, esetleg rákérdezni. Például: »Mit jelent számodra ez a helyzet, illetve az adott dolog?« Így minimalizálhatjuk annak a rizikóját, hogy újra kiássuk a csatabárdot” – tanácsolja a szakpszichológus.   

Miben segít a terápia? 

Ha a pár úgy érzi, mélypontra jutottak, de nem szeretnének mégsem elválni, akkor érdemes párterápiára menni. Krisztina elmondta, hogy a terápia megtanítja az egymásra hangolódást, az érzelmi kommunikációt, a szavak mögött a psziché hangjának a megértését. A viták hátterében ugyanis mindig frusztrációk, érzelmek állnak, amelyeket nem tudunk kimondani, megfogalmazni.

„Azt érzem, hogy a másik nem szeret eléggé, nem figyel rám, nem vagyok fontos a számára. Rengeteg az áttétel, ezért a problémák gyökerét érdemes megtalálni, nem csupán a szavakon lovagolni, a felszínt simogatni. Az, hogy mit helyettesítenek az adott viták – az a párterápia egyik kulcskérdése.”