Mit tennénk, ha a gyerekünk valami tőle teljesen szokatlant csinálna? Ha azt látnánk, mi legalábbis, hogy minden rendben van vele, aztán hirtelen őrültséget követne el? Mert az iskolában cikizik, de nem mondja el, mert a neten cikizik, de nem mondja el, mert volt egy barátja, de azt sem mondja el. Vagy mert éppen rossz passzban van, és slussz.
Hiába tesz meg az ember mindent, van, hogy nem veszi észre, hogy pár napja letargikus valaki, mert esetleg közben mosolyog, vagy mert volt már ilyen korábban is, ami egy tinédzsernél alapesetben a hormonváltozásoknak is betudható – nehéz időszak, sok hullámvasúttal, mi magunk is átéltük, tudjuk.
Az igazságos világba vetett hitet, hogy rossz dolgok csak a rossz emberekkel történnek, az „olyan nincs, hogy az én férjem, gyerekem, feleségem etcetera…” kezdetű mondatokat felejtsük el. Sokszor kiderült már, különböző bántalmazási ügyeknél került szóba elsősorban, hogy az emberek valóban nehezen képzelik el olyasvalakiről, hogy rosszat tenne, aki jó környezetből jön, aki rendesen nyírja vasárnap a füvet, és játszik a lurkókkal. De mégis megtörténik. Ugyanez mondható el a lelki egészségre. Az agyunkban mind magunk vagyunk, sajnálom, ez az igazság.
A kérdés úgy merült fel bennem újra, mármint az, hogy mit tennék, ha a hozzám legközelebb álló valami szokatlant tenne, hogy egy tizenhat éves malajziai tinédzser azután lett öngyilkos, hogy megszavaztatta Instagramon, az életet vagy a halált válassza. Sokak mély megdöbbenésére a válaszadó idegenek 69 százaléka a halálra voksolt.
A történetnek lehetett volna szép vége is, ahogy az influencerek a semmire megkapják, hogy milyen szépek az adott fotón, vagy milyen csinosak, ez a kislány is kaphatott volna többségében kedves szót, tanácsot a kiröhögés és az öngyilkosságra való buzdítás helyett, ami szent meggyőződésem, hogy büntethető kellene hogy legyen.
De nem így történt.
Mondhatnánk, hogy az új generáció milyen elcseszett, hogy a digitális világ milyen elcseszett. Csakhogy azok, akik a digitális világban egy számítógép vagy telefon mögül erre a gombra nyomtak, maguk is hús-vér emberek. Itt járkálnak köztünk. Más kérdés, hogy szemtől szemben korántsem lennének ilyen „bátrak”, de az megint egy másik, kifejtésre váró gondolat, hogy mitől hisszük, hogy amit a digitális világban teszünk, az „nem számít”.
Ahogyan azok is el vannak cseszve, akik a történetet szomorúságát még tudják fokozni. A mentális egészség hónapjában különösen érdekelt, hogyan reagálnak az emberek egy ilyen hírre, így aztán a nagyobb hazai portálok Facebook-oldalán végigolvastam több száz kommentet.
A helyzet siralmas.
Sokszor megkérdezik tőlem, miért kell tele torokkal a világba kürtölnöm, hogy mentális betegséggel küzdök – most egy kitűnő példát tudok eléjük rakni. Hát ezért.
Nem, nem a mai tinédzserek, hanem friss anyukák, nagymamák, nagypapák, harmincas vállalkozók folytatták kommentben azt, amit az instázók elkezdtek. A legáltalánosabb reakció a „na, bumm” volt, vagyis a „természetes szelekció” és „aki hülye, haljon meg!” kijelentések használata. A már említett friss anyák, apák, nagyik megfejelték ezt általában egy ordítva röhögő emotikonnal is.
A másik, amiben mi, magyarok (is) jók vagyunk: a hibáztatás és felháborodás. A lány szülei nyilván rossz életű, rossz szülők, akik ezt nem vették észre. Az sajnos csak a kisebbségben merült fel, hogy ez a történet társadalmunkról állít ki elég csúnya bizonyítványt.
Nagyon sajnálom, hogy az új generáció ebben nő fel. Lehet, körülöttünk is gondolkodtak így emberek. Csak nem vettük észre. Mert nem volt internet, szemtől szembe pedig itthon nem dívik véleményt mondani. Ez esetben: szerencsére.
