A nagyszülőkről többnyire sztereotípiák mentén gondolkodunk. Ott van a kötögető, süteményt sütő nagymama, a pecázós vagy sportközvetítések előtt horkoló nagypapa, illetve kevésbé idilli színezettel a zsörtölődő, panaszkodó nagyik, akik percenként említést tesznek az ízületeikről. De míg a kollektivista keleti társadalmakban az idősek még mindig a bölcsesség képviselői, nyugatabbra már nem tudjuk olyan pontosan meghatározni a modern nagyszülői szerepet. Mert a mesékben élő jóságos nagyikkal szemben a valóságban már dolgozó, sportoló, randizó, utazgató nagyszülőket is látunk, akik nemhogy öregnek nem érzik magukat, de talán az unokázáshoz is túlságosan elfoglaltak. Persze a sztereotípiák elől ők sem menekülhetnek, rajtuk általában úgy csattan az ostor, hogy „nem helyesnek”, „nem illendőnek” bélyegezzük viselkedésüket.
L. Stipkovits Erika Nagyszülők a kispadon? című könyvében amellett érvel, hogy a nagyszülőség nem (pusztán) egy szerep, és pláne nem olyan identitás, ami az unoka születésével varázsütésre megteremtődik. Mint minden emberi kapcsolatban, itt is rengeteg munka, hatékony kommunikáció, kíméletlen önreflexió és sok érettség kell ahhoz, hogy harmonikus nagyszülő–unoka, nagyszülő–szülő viszony alakulhasson ki. Mert hiába bölcsek az idősek, a nagyszülőségről bőven van mit tanulniuk.
A könyvében azt írja, a nagyszülői szerep nem alakul ki automatikusan az unoka érkezésével, idő és belső munka szükséges hozzá. Lehetséges tudatosan készülni a nagyszülőségre?
L. Stipkovits Erika szakpszichológus
Jó, ha korán megbeszélik szülők, nagyszülők, az unoka születése után mit várnak egymástól. Ám inkább akkor kell tudatosan figyelni, amikor már benne vagyunk a folyamatban. Hiszen hiába is igyekszünk előre felkészülni, ilyenkor rengeteg új helyzettel találjuk szembe magunkat: például itt dől el, mennyire vagyunk képesek felnőttnek tekinteni a saját gyermekünket, mennyire bízunk a kompetenciájában, tudunk-e háttérbe vonulni és átengedni a felelősséget a friss szülőknek? Ezek olyasmik, amikről kognitív szinten persze eldönthetjük, hogy majd nagyon jól fogjuk csinálni, de a puding próbája mégis csak az evés.
Idéz több kutatást is, melyekből úgy tűnik, a mai nagyszülő-generációból sokan még nem állnak készen erre az újfajta feladatkörre, hiszen aktív életet élnek, karriert építenek, vagy épp a párkeresés foglalkoztatja őket. Mi történik, ha valaki nem kér a nagyiszerepből?
Ennek valóban számos oka lehet: az egyik legnyilvánvalóbb a karrierépítés, de fontos tényező lehet az is, hogy a mai nagyszülő-generáció tagjainak gyakran saját idős szüleikről is gondoskodniuk kell. Így lesz belőlük is szendvicsgeneráció, ami azt jelenti, hogy a 80-90 év körüli szüleikkel és kicsi unokáikkal járó gondoskodási feladatok közé szorulnak.
Ma már sokan nem mennek nyugdíjba a nyugdíjkorhatár elérésével, erre pedig a napjainkban uralkodó fiatalságkultusz is rátesz egy lapáttal, hiszen ma az a cél, hogy minél tovább fiatalok, fiatalosak maradjunk. A kor elfogadása is nehezebbé vált. Találkoztam olyan nagyszülővel is, aki akkor akart szülni, amikor a lánya is: első gyerekét fiatalon szülte, így már negyvenes évei elején nagymama lett, közben azonban úgy érezte, még ő maga is vállalna babát.
Korunkra alapvetően jellemző, hogy nincsenek olyan stabil szabályrendszerek, mint amik például egy faluközösségben uralkodtak, és amelyek íratlanul is megszabták, hogy mit lehet, mit nem. Ma már minden elfogadott, aminek persze rengeteg pozitív hozadéka is van, azonban így sokkal nehezebb kialakítani és összeegyeztetni a szerepeket: építsek még karriert, vagy gondoskodjak inkább az unokámról? Nem világos már, mit preferál a társadalom, milyen szerepelvárások vannak, így az egyén sokkal inkább magára marad egy ilyen folyamatban. Arról nem is beszélve, hogy a fogyasztói társadalmak meglehetősen énközpontúak, az önmegvalósítás lett az egyik legfontosabb belső parancsunk, és egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek az unoka jelenti az önmegvalósítást. Egyébként nem is jó, ha valaki csupán az unokázáson keresztül próbálja megvalósítani önmagát, hiszen épp ilyenkor csúszhat bele abba, hogy megpróbálja átvenni a szülői szerepet.
Még mindig rengeteg sztereotípia él a nagyszülőkről, ami nehezen összeegyeztethető az imént is leírt karrierépítő, (akár szexuálisan is) aktív nagyszülő képével. Hogyan dolgozzuk fel, hogy a nagyik már nem olyanok, mint ahogyan a mesékben ábrázolták őket?
Azt gondolom, a nagyszülő–unoka kapcsolat, akár egy párkapcsolat, a közös élmények hatására formálódik. Egy gyerek nem attól szereti a nagyszülőjét, hogy megmutatják neki egy fényképen, hogy ez az ő nagymamája. A sztereotípiákban ma is a melegszívű, sütiillatú nagymama, és a bölcs, az unokával közösen barkácsoló nagypapa képe él, de ez természetesen nagyon sok családban nem így fest. Én egyébként úgy látom, a legtöbb családban a gyerek a szülőkön keresztül viszonyul a nagyszülőkhöz.
Például tény, hogy csomó nagyszülő még aktívan randizik, új párkapcsolatba kezd – ez régebben nem volt társadalmilag elfogadott. De ez általában nem zavarja az unokákat: ismertem olyan hat év körüli gyereket, akinek az egyik oldalon elváltak a nagyszülei, és mikor új párkapcsolatba kezdtek, ragyogó arccal mesélte, hogy neki most már három nagymamája és három nagypapája van. Ez inkább a kamaszokat zavarja, akik maguk is párkapcsolatot keresnek, keresik a nemi identitásukat. És persze a szülőket, ami azért kulcsfontosságú, mert a gyerekek legtöbbször ezt az érzést veszik át. Ha a szülőt zavarja, hogy az anyja nagyszülőkorban a második kamaszkorát éli, miközben ő mindennap pelenkát cserél, akkor ez nagy valószínűséggel megnyilvánul a mimikájában, gesztusaiban, a kisgyerekek pedig különösen érzékenyek a nonverbális jelekre. Egyébként ez a viszonyulás fordítva is működik. A könyvben szerepel olyan, aki már felnőttként azt mondta, azért nem tudta szeretni a nagymamáját, mert a nagymama nem szerette az anyukáját.
Akkor általánosan elmondható, hogy az unoka–nagyszülő viszony nagyrészt a szülő–nagyszülő viszony lecsapódása?
Nem biztos, hogy száz százalékban meghatározza, de a legtöbb esetben mindenképpen befolyásolja a szülő–nagyszülő viszony. Kamaszkorban például ez sokat változik. Találkoztam olyan kamasszal, aki arról mesélt, hogy milyen jó a nagypapával együtt fát vágni, miközben az egész család lenézi a nagypapát. A kamasznak ez is lehet a szülők elleni lázadás egyik csatornája. A kicsi gyerekekre jobban igaz, hogy átveszik a szülők érzéseit.
Több tanulmányban is bizonyították, hogy kicsi gyerek mellett általában az édesanya a kapuőr, ő dönti el, hogy kinek ad hozzáférést a gyerekhez, és többnyire a saját szüleinek kedvez. Ezért az anyai nagyszülőkkel nagyobb eséllyel van jobb viszonyunk. Ez valóban így van?
Ez mondjuk főleg a mi társadalmunkban működik így: egyes ősi társadalmakban az a szokás, hogy a nő a férfihoz költözik, ott a férfi családjáé a hatalom a nagycsaládon belül, így az apai nagyszülők preferáltak. De a fejlett társadalmakban valóban az anyai nagyszülők jutnak előnyökhöz. Ez egyébként azért is lehet, mert ezekben a társadalmakban az anya számít „biztosabbnak” – bár ma már változik a kép, a kutatások még mindig arról számolnak be, hogy válás esetén a gyerekek nagy valószínűséggel az édesanyához kerülnek. Épp ezért az apai nagyszülők sokszor tudattalanul is tartanak az unoka elveszítésétől, így az is elképzelhető, hogy nem mernek olyan mélyen kötődni. De természetesen a nagyszülők személyiségén is rengeteg múlik. Van néhány jól körülírható típus: a könyvemben sok érdekes esettel illusztrálva írtam például az önmagát előtérbe toló, sértődékeny, narcisztikus nagyszülőről, a panaszkodó, érzelmileg zsaroló mártír nagyszülőről, vagy az örökké oktató idomár nagyszülőről és a túlféltő borostyán nagyszülőről, aki igyekszik átvenni a szülők szerepét. Nekem két fiam van, szóval én mindenhol apai nagyszülő vagyok, de szerencsére nagyon szoros a kapcsolatom az unokáimmal. Mondjuk valószínűleg segít, hogy a menyeimmel is jóban vagyok!
Jó nagyszülő nem telepszik rá a családra (Fotó: iStock)
Talán ebből fakadhat a nagyszülők rivalizálása is, amiről szintén szó van a könyvben. Ez gyakori probléma?
Én gyakran találkozom vele. A könyvben leírtam például Erzsi és Vica, a két rivalizáló nagyszülő esetét, ami azért lehet szemléletes, mert rávilágít, milyen személyiségbeli, élettörténeti okok húzódhatnak meg a versengés hátterében. Minden nagyszülő élettörténetében lehet olyasmi, amit az unoka születése bemozgat, így pedig túlaggódással, túlféltéssel, a saját szerepük felnagyításával reagálnak. De ezek a helyzetek nem az unokáról szólnak, hanem a nagyszülők és a szülők személyiségéről. Ezért is írtam annyit az önismeret fontosságáról. Nagyszülőként például nagyon jó, ha egy sértődés során felteszem magamnak a kérdést: most miért is sértődtem meg, mikor ez az óvodás életkor sajátossága? Rá kell jönnünk, mi zavar valójában: ha valakinek gondjai vannak az elutasítással, akkor az unoka elutasítását személyes sértésként élheti meg, és nem tudja úgy értelmezni, hogy a gyerek egyszerűen fáradt, vagy nyűgös. Ha képesek vagyunk ezekre odafigyelni, akkor az unokáink segítségével hihetetlen személyiségfejlődésen mehetünk keresztül. Ennek persze kölcsönösnek kell lennie. A szülő is gondolkodjon el rajta, miért is idegesíti annyira az anyósa? Valószínű, hogy nemcsak a mindenbe beleszóló anyós a probléma, hanem a szülő sem képes meghúzni a határokat.
Ír a manapság nagyon népszerű transzgenerációs szemléletről is, ami nagyjából azzal foglalkozik, hogyan irányítanak minket a felmenőinktől „örökölt” rejtett hiedelmek, érzelmek, traumák. Eszerint a nagyszülő megismerése önmagunk megértéséhez is kulcsfontosságú lehet?
Így van, a tudattalan szinten ható transzgenerációs sorsok, hiedelmek meghatározóak a működésünkben. Például létezhet egy olyan hiedelem, hogy a mi családunkban nagyon nehéz sorsuk van a nőknek, ezt pedig egy nagyszülő már a néhány éves unokának közvetlenül is átadhatja. De természetesen lehet szó pozitív hiedelmekről is vagy akár konfliktuskezelési megoldásokról, a szerepekről való közmegegyezéses vélekedésekről. Én úgy gondolom, a nagyszülők egyik elsődleges feladata, hogy „a család krónikásaiként” működjenek. Az unokák többnyire nem arra kíváncsiak, hogy mennyire fáj a lábuk, viszont nagyon izgatja őket – elsősorban a kamaszokat, fiatal felnőtteket – a család története. A gyermekek identitásában nagyon fontos a felmenő generációk sorsának megismerése. A családon belüli élettörténetek alakulásában rengeteg ismétlődés látható, és a kutatások egyre inkább azt mutatják, hogy ez nem véletlen – szóval már csak ezért is hasznos lehet a családtörténet feltárása. Az epigenetika egyre fejlődő tudományága is hasonló eredményeket mutat. Egerekkel végeztek például egy olyan kísérletet, mikor az egyik alom egereit a virágillattól való félelemre kondicionálták. Ez a félelmi reakció később a leszármazottaknál is jelentkezett, pedig ők közvetlenül már nem estek át a kondicionálási folyamaton. Ez a közvetett transzgenerációs traumaátadás, amit régóta látunk például a koncentrációs táborok túlélőinek leszármazottainál.
Sok szó esik manapság az idősebb generáció elmagányosodásáról, és talán a könyv címében megjelenő kispad-hasonlatból is érződik egyfajta mellőzöttség. Mit tehetnek az unokák a nagyszülőkért?
Nem mellőzöttség, de tény, hogy a pályán a szülők játszanak. Ők nevelik a gyerekeiket meggyőződésük szerint. Valóban úgy gondolom, hogy a nagyszülőknek olyanoknak kell lenniük, mint a tartalékjátékosoknak a kispadon: nem az övék a reflektorfény, de fontos szereplők. Nem azt tartom jó nagyszülőnek, aki rátelepszik a családra, de azt sem, aki azt sem tudja, hányadikos az unokája. Szerintem a jó nagyszülő végig követi a meccset, bízik benne, hogy a szülők jól csinálják, amit csinálnak, nem szól bele addig, amíg nem kérdezik, de amikor be kell lépni, maximálisan odateszi magát. Figyeli unokája életét, érzelmileg támogatja, és elfogadja, hogy a gyereke a párjával hozza a döntéseket, bízik bennük, örül a sikereiknek, és elfogadja a tévedéseiket is
Én egyébként a kötődésekben hiszek. Ha kisebb korban kialakul a kötődés, akkor a nagyszülő később is fontos lesz az unoka életében. Kamaszkorban, fiatal felnőttkorban talán érezhető egy kis eltávolodás, de ez normális. Később aztán az unoka visszatalál a nagyszülőhöz, ha számára is tartalmas ez a kapcsolat. Ha nem arról szól, hogy a mártírnagyi jajveszékel az unokáknak, mikor meglátogatják. Ha a nagyszülő nem próbálja zsarolni őt, és üdvözlés helyett rögtön számon kérni, hogy ugyan, milyen rég nem volt már nála. A kapcsolat akkor lesz jó és tartós, ha a nagyszülő tényleg kíváncsi az unokákra – ezért is tartom olyan fontosnak a kommunikációt, ami lehetőséget ad a kölcsönös kíváncsiság megnyilvánulására. A nagyszülőnek is nyitottnak kell lennie, kíváncsinak kell lennie az unokára, a hobbijaira, érdeklődéseire. Lehet, hogy alapvetően gyűlölöm a focit, de ha az unokámról van szó, akkor imádom! Ahelyett, hogy a nagyszülő elvárásokat támasztana az unoka felé, és hálátlannak nevezné, ha nem látogatja „elégszer”, inkább viselkedjen vele úgy, hogy szívesen jöjjön hozzá. Egy kapcsolatban sem lehet az érzelmeket kiprovokálni.
Ezeken múlik, hogy később milyen kapcsolat marad fenn az unoka és a nagyszülő között. Végül is, ha úgy vesszük, már kiskorunktól készülünk a nagyszülőszerepre. Nem mindegy, milyen szülők vagyunk, milyen mintákat tanultunk meg az emberi kapcsolataink kezelésében. De talán még jobb, ha nem szerepként gondolunk a nagyszülőségre, hanem úgy fogjuk fel, mint egy gondoskodást igénylő emberi kapcsolatot a nagyszülők, a szülők és az unokák között.
