Mindennapok

„Úristen, anyám is ugyanezt csinálta!” – a szülői minták fogságában

Sokszor minden erőnkkel szeretnénk elkerülni, hogy ugyanabba a hibába essünk, amibe a felmenőink, mégis belesétálunk a csapdába. A szülői minták sokkal mélyebben élnek bennünk, mint hinnénk, és tudattalanul is hatnak ránk.

Gyerekként sokszor haragudtam édesanyámra, amiért nem volt hajlandó elintézni helyettem dolgokat. Mindig azt mondta, ha nagyon akarod, akkor utána jársz, megcsinálod, elintézed, és természetesen vállalod a felelősséget. Sokáig azt hittem, csak ennek köszönhető, hogy hamar önálló lettem. Kislányként sokat hallgattam a nagymamám történeteit. Ő egyéves sem volt, amikor meghalt az édesanyja, 7 évesen már libákat őrzött és 13 évesen odaköltözött a beteg nagymamájához, hogy ápolja, és vezesse a háztartást.

Édesanyám 8 évesen már az akkor 1 éves kisöccsére vigyázott, míg édesanyjuk – az én nagymamám – a földeken dolgozott, így aztán semmi csodálkozni való nem lehet azon, hogy én 7 évesen egyedül jártam iskolába, ami olyan másfél kilométerre volt a házunktól, mely az utolsó előtti utcában állt egy kisvárosban. Sosem mondtam, hogy félek, pedig téli estéken remegett mindenem, amikor egyedül mentem hazafelé a nagy sötétben. Anyukám sosem mondta, hogy milyen rémisztő vigyázni egy kicsi gyerekre, amikor még ő maga is kisgyerek és nagymamám sem mondta, hogy félt, hogy elveszít egy libát, és rajta verik le. Emlékszem arra, amikor először láttam leírva, lerajzolva a családunk történetét. Sok kérdésre választ kaptam, szimplán attól, hogy láttam a felmenőim életét. A félelmeik, a döntéseik ott voltak, ott vannak az én életemben is.

„Jobb nekünk férfiak nélkül, kislányom”

„Nálunk a nők mind önállóak, és idővel férfi nélkül maradnak – mesélte magáról Zsuzsi, amikor először találkoztunk. – Az anyukám akkor vált el, amikor 10 éves voltam, apám megcsalta őt. Számunkra ezután szinte nem is létezett. Újranősült, új családot alapított, miközben anyám szerintem titkon még mindig őt szerette. Olyan bűn volt a nevét a szánkra venni, mint a Harry Potterben a fő gonoszét. Nagymamához költöztünk, aki világéletében egyedül volt, legalábbis amióta nekem emlékeim vannak róla. A családi anekdota szerint a papa ’56-ban felült a vonatra, és nem látták többet. Nem volt apának és férjnek való, mondta a nagymama keserűséggel a hangjában és azzal a jellegzetes ajakbiggyesztéssel, amit – ma már tudom – akkor használt, ha valakiről vagy valamiről gúnnyal és lekicsinylően beszélt. A mama kedves volt, de mindig szomorkás. Erős, de magányos. Mellette sosem volt többé férfi. Azt hangoztatta, nincs rájuk szüksége egyetlen nőnek sem.”

Zsuzsi két kisgyermek anyjaként hagyta ott a férjét, aki mellett az utolsó utáni pillanatban is kitartott. A férfi kártyázott, ivott, és nem egyszer fizetett női társasággal múlatta az időt. Zsuzsi egyre jobban haragudott rá, amiért ez teszi velük, és haragudott magára, mert nem tudott, nem akart lépni. Mindenáron benne szeretett volna maradni a házasságában, nem akarta egyedül nevelni a lányait, nem akart olyan kiábrándult, megkeseredett lenni, mint az anyja vagy a nagyanyja. Rettegett attól, hogy ugyanúgy egyedül marad, mint ők, így aztán kitartott. Azt gondolta, az ő élete más.

Egy reggel a 11 éves kislánya megkérdezte, hogy ki az a nő, aki apával a nappaliban alszik. A férje aznap éjjel olyan nagyon a pohár fenekére nézett, hogy hazavitte az éjszakai vendégét. Ez volt az utolsó csepp Zsuzsinál.

Fogta magát és a lányokat, és anyukájához költöztek. Először összetört, magát hibáztatta, hogy nem volt elég kitartó, nem tett meg mindent a házassága megmentéséért, majd megnyugodott, hogy őt nem hagyták el, nem ugyanaz a sorsa, mint felmenőinek. A lányai végre nyugodtan aludtak, és ő is hátradőlhetett, nem kellett rettegnie a férje miatt. Szerencsének tartotta, hogy a férje kiírta magát az életükből, nem kereste a lányokat, de ők sem igazán hiányolták.

Aztán valami történt. Zsuzsi elkezdett rosszul aludni, és egyre többször álmodott a volt férjével. Először a változókorra fogta a dolgokat, de ahogy telt az idő, egyre rosszabb lett. Valahol ez idő tájt találkoztunk. Egyetlen dolgot említett, ami megváltozott az életükben, a korábbiakhoz képest. A nagyobbik lánya randizni kezdett, majd eljött életében az első komoly kapcsolat, és egyre nagyobb léptekkel tartott az önálló élet felé.

Zsuzsi sokat mesélt a családjáról, azokról a férfiakhoz kapcsolódó családi üzenetekről, melyek meghatározták a gyermekkorát. „A férfiakban nem lehet megbízni, nincs rájuk szükségünk, mi erősek vagyunk, jobb nélkülük” – Ezeknek megfelelően nem sok jót gondolt a férfiakról. Sokszor hajtogatta, hogy milyen jó, hogy ő nem mondogatott ilyeneket a lányoknak és őt nem hagyták ott. Sok időbe telt, mire összeállítottuk a családi történetüket, és kirajzolódott előtte is a családi mintázatuk. Emlékszem mennyire sírt, amikor hosszan nézte a papírját, rajta a női sorsokkal és az eltűnő férfiakkal; amikor csendesen megjegyezte, hogy neki is ugyanaz jutott osztályrészül, mint az anyjának vagy a nagymamának, de ő még tűrt és szenvedett is évekig, és büszke volt, hogy az ő sorsa másként alakul.

Bármennyire is szeretnénk olykor szabadulni a családi mintáktól, nem olyan egyszerű átírni azokat (képünk illusztráció – jelenet a Sharp Objects című sorozatból)

Természetes vágyunk, hogy ha rossz dolgot láttunk a családunkban, akkora azt szeretnénk másképpen csinálni. Mi majd nem követjük el ugyanazokat. Mennyire tud fájni, amikor rájövünk, hogy mégis ugyanabban a cipőben járunk. Sokan lesznek ilyenkor csalódottak, elkeseredettek. Úgy érzik, nem tudták megváltoztatni a családi mintázatot, nem tudták jobbá tenni az életüket. Olyan, mintha nem tanultak volna a szüleik hibáiból. Fontos tudni, hogy bármennyire is szeretnénk olykor szabadulni a családi mintáktól, azokat nem olyan egyszerű átírni. Azt láttuk, abban éltünk, az alakította a családhoz való hozzáállásunkat, és az hat akkor is, ha nem szeretnénk.

Nemegyszer fedezzük fel magunkban anyánkat vagy apánkat, az ő gesztusait, gondolatait. Azt gondolom, ahhoz, hogy ezt megértsük, ezen túl tudjunk haladni, előbb ezzel kell szembefordulni, és el kell fogadni, hogy igen, ez bennünk van, hiszen ezt láttam, ezt kaptam, ezt ismerem. Igazán változtatni innen lehet.

Nincs ez másképpen a párkapcsolatokat illetően sem. Igenis hat ránk az előző generációk története, döntése. Van, amikor egyértelműen kirajzolódik ez a hatás, de olyan is, hogy egyáltalán nem könnyű rálátni.

Kiszolgálni a másikat körmünk szakadtáig

Péter és Kinga azért jártak hozzám, mert a férfi túlzottam alárendelődött a feleségének, mindent úgy tett, ahogyan azt a nő kívánta. Egy idő múlva már nem nyilvánította ki egyáltalán a véleményét, nem hozott döntéseket. Kinga erősen kritizálta a férjét, annak minden lépését, majd döntésképtelenségét. Mindig elégedetlen volt vele. Péter egy nagyon erős, határozott apa mellett nőtt fel, aki szerinte sokszor viselkedett tiszteletlenül az anyjával, és őt is sokszor mihasznának titulálta. Állandó volt náluk a feszültség, mert mindenki azt figyelte, hogy apa rendben talál-e mindent. Péter így aztán folyamatos készenlétben élte a gyermekkorát. Alkalmazkodó, mások igényeit a sajátja elé helyező, a végletekig figyelmes férfivá érett, és Kingában találta meg azt a nőt, akinek a boldogságát kiszolgálhatja. Kingának eleinte nagyon tetszett a mindenre figyelő, mindenben odaadó férfi, így gyorsan egymásba szerettek. Péter boldogan mesélte, hogy ő tejesen más életet él, mint a szülei, ő sosem tudna olyan lenni, mint az apja. Ő a szöges ellentéte, jelentette ki büszkén. Olyan nagyon arra figyelt, hogy nehogy egy uralkodó, a nőket elnyomó, megalázó férfi váljon belőle, hogy nem vette észre, hogy a párkapcsolatban azt a mintát viszi tovább, amit az édesanyjától látott, amit tőle tanult.

A tapasztalatainkat, tudásunkat – legyen az negatív vagy pozitív – a párkapcsolat terén is a családunkból hozzuk. Fontos azonban tudni, hogy nem csak ezek határoznak meg minket. Az, hogy a szüleink házassága rosszul végződött, nem jelenti azt, hogy a miénk is úgy fog alakulni. Abban a formációban van jártasságunk, arra van rálátásunk, de az nem a mi párkapcsolatunk.

A változáshoz azonban mindenképpen érdemes megnézni, hogy mit is hozunk a családunkból. Mit láttunk, mit tapasztaltunk, mit tanultunk meg. A megértés és az elfogadás segíthet, hogy átírjuk a történetünk folytatását. Az előző generációk tehát hatnak ránk, alakíthatják a párkapcsolatról való gondolkodásunkat, az abban elfoglalt szerepünket is, így jó lehet megnézni, mi is az a csomag, melyet útravalóul kaptunk tőlük.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top