Amióta biciklivel járok-kelek Budapest utcáin, azt vettem észre, hogy sokkal többször leszek céltáblája különféle beszólogatásoknak, nemkívánatos „bókoknak” vagy épp béna csajozós szövegeknek. Sejtem, hogy milyen pszichológia áll e mögött. Fiatal nő/kiscsaj sebesen teker valahova, talán munkába vagy vásárolni vagy éppen edzésre. Mindegy is, a lényeg, hogy teker, és valószínűleg nem fog megállni, talán meg sem hallja, ha utánaszólnak vagy beszólnak neki. Ezen felbátorodva a férfitársadalom egy bizonyos része – de szerencsére nem a többsége – elhalmozza az ember lányát különféle tahóságokkal. Ilyenkor több megoldás lehetséges: vagy frappánsan visszaszólunk valamit – ha merünk, és ha eszünkbe jut a megfelelő válasz –, vagy épp csendben tűrjük a sértést, bántást, és esetleg órákig vagy napokig kattogunk azon, hogy mit lehetett volna mondani rá.
Megkérdeztem néhány nőismerősömet, hogy őket milyen emlékezetes utcai atrocitások érték, és hogyan reagáltak.
„Egyszer, egy forró nyári napon a belvárosban akadt dolgom, így az időjárásnak megfelelően öltözve, rövidnadrágban és csőtopban (teljesen konszolidált viseletben) bebuszoztam a városba. Leszállva a buszról elindultam a járdán. Ám ahogy elhaladtam egy kapualjban ücsörgő, festékes ruhájú munkásfiú előtt, meghallottam a ciccegést, füttyögést meg a »Cica, hova sietsz?« kérdést, nyilvánvalóan nekem címezve. Egy szokásos napomon valószínűleg úgy tettem volna, mintha nem hallottam volna, de ez nem az a nap volt. Fogtam magam, visszafordultam, és a srác felé vettem az irányt. Ezen már eleve ledermedt, de amikor megálltam előtte, és megkérdeztem tőle, hogy ezzel a szöveggel vajon felszedett-e már valakit az életben, csak hápogni meg pislogni tudott, majd csendesen, lehajtott fejjel annyit mondott, hogy nem, és elnézést kért. Na, hát én is így gondoltam” – meséli Kitti.
Annának már jóval kellemetlenebb helyzettel kellett megbirkóznia az éjszakai buszon:
„A minap egy pár pohár kellemes rozéfröccs elfogyasztása után felpattantam a hazafelé tartó éjszakai járatomra, és szép nyugodtan elfoglaltam a hátsó négyes ülés mögötti helyet. Szinte egyedül voltam ekkor még a járaton. Mielőtt azonban a busz elindult volna, öt fiatalember szállt fel a hátsó ajtón, és szépen körülvettek. Én először úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy hozzám beszélnek, hiszen a fülem be volt dugva. Egy idő után már nem tudtam tovább játszani a hülyét, muszáj volt észrevennem őket, mert nem akartam konfliktusba keveredni. Kivettem a fülemből a fülest, és kérdőn rájuk néztem.
– Nem baj, hogy melléd ültem, kislány?
– Ezt lehet, hogy azelőtt kellett volna megkérdezned, hogy ideültél volna…
– Jaj, hát nem kell rögtön felkapni a vizet. Nem parázol, ugye?
– Ki, én? Három bátyám van, semmitől se parázok.
De azért amikor az egyikük végigsimított a lábamon, azzal a lendülettel felálltam, és otthagytam őket, és a busz elején foglaltam inkább helyet, közel a sofőrhöz és a többi utashoz. (Amúgy egyke vagyok.)”
A füles sem tart távol mindenkit (Fotó: pixaby)
Nóri munkába menet már szinte számít a nemkívánatos tetszésnyilvánításokra, és nem hagyja magát:
„Utált vasúti átjáró minden egyes reggel. Jön a vonat, áll a kocsisor, én is állok a bringával. Emberek bámulnak kifelé az autókból, néznek engem is, nincs jobb dolguk. Rövid gatyában, sportos ujjatlanban a biciklin ülve várom, hogy elmenjen végre a vonat, és kerekezhessek én is tovább.
Fehér furgonból – oda se nézek, nem keresem a szemkontaktust, nem keresem a bajt – füttyöget egy pasi. Úgy érzem, hogy kicsit talán megedződtem már, gondolkodás nélkül vágom oda neki:
– Mi van, lenyeltél egy rigót, vagy agyadra ment a meleg?
Szerencsére jön a vonat, így nem hallom a válaszát. Sorompó fel, én meg a bringaúton száguldok tovább.”
Egyébként a lehető legrosszabb taktika az, amikor megpróbálunk úgy tenni, mintha észre sem vennénk, hogy trágárságokat címeznek nekünk a nyílt utcán, mert így felbátorítva érzik magukat, azt gondolják, hogy bármit mondhatnak mindenféle következmény nélkül, és lehet, hogy még jobban elfajul a szituáció.
Agresszívnek persze nem tanácsos lenni, hiszen az agresszió valószínűleg agressziót vált ki a zaklatóból is, és semmi szükség arra, hogy veszélybe sodorjuk magunkat. Amit viszont nyugodtan megtehetünk, az a szemkontaktus felvétele, bátran nézzünk rájuk, akár fintoroghatunk is egyet, jelezve nemtetszésünket, és ha alapvetően biztonságban érezzük magunkat (nem egyedül vagyunk egy kihalt utcán), akkor nyugodtan visszaszólhatunk valami frappánsat, ha eszünkbe jut, vagy csak egyszerűen közölhetjük velük, hogy így nem beszélhetnek velünk. Nem lehetetlen küldetés, én már gyakorlom egy ideje, és őszintén szólva egyre természetesebben és egyre bátrabban szólok vissza és állok bele a szituációkba.
Harsányi Kata pszichológus tette hozzá:
Az utcai beszólások, zaklatások mögött jellemzően meghúzódik egy olyan dinamika, amely a zaklatót domináns szerepbe, az utcán sétálót (rendszerint nőt) alárendelt szerepbe helyezi. Ez a „hierarchiabeli” különbség azt az érzetet keltheti az áldozatban,hogy tehetetlen, nincs esélye fellépni a másikkal szemben.
Éppen ezért érdemes tudatosan is arra törekedni, hogy „azonos szintről” válaszoljunk a másiknak. Ezt néhány apró lépéssel elérhetjük:
1. Vegyünk fel határozott testtartást (power pose), és nézzünk a másik fél szemébe!
2. Használjunk rövid, egyértelmű kifejezéseket!
3. Ne kérjünk elnézést a határaink meghúzásáért!
4. Maradjunk higgadtak!
Természetesen mindezt a saját biztonságunkat szem előtt tartva, hiszen vannak helyzetek, amiket jobb elkerülni.
Néha viszont előfordul az is, hogy a bók kulturált formában érkezik, és még fel is dobja a napunkat, mint Katának.
„Dohánybolt mellett két jól szituált fiatalember már reggel 8 kor a »csavaros kiflit« fogyasztotta, én pedig nem messze tőlük megálltam a pirosnál, ők méregettek engem, aztán teljes testszkennelés után az egyik megjegyezte, hogy nagyon szép vagyok. Megköszöntem szépen, és emelt fővel, óriási vigyorral az arcomon átsuhantam a zebrán.”
