Mindennapok

Lehet félelem nélkül élni, de nem biztos, hogy tudni akarod, milyen az

Furcsa, de vannak emberek, akik egyáltalán nem félnek. Rettegjünk tőlük, vagy csodáljuk őket? A válasz: is-is. Óvakodj attól, aki még nem tanult meg félni, és kövesd azt, aki már nem fél.

Félek. Félek, hogy a kullancs megcsípi a gyerekeket. Félek, hogy az állásinterjún bénázni fogok. Félek, hogy mégsem jön el a randira… Félek. Érzem. Nem jó érzés. Tehát egy érzelemről van szó, ráadásul az egyik legfélelmetesebb érzelemről. Vagy mégsem?

„Mi játszódik le bennünk, amikor félünk? Benne vagyunk egy helyzetben, vagy csak gondolunk rá, a lényeg, hogy ott van a lehetősége: szenvedést, fájdalmat fog okozni nekünk. És elképzeljük ezt, ahogyan árt nekünk. Tehát egy abszolút tudati folyamat indul el, amely azután persze intenzív érzelmeket ébreszt – mondja Cserép Csongor tanácsadó szakpszichológus. – Tehát félelmeink valódi tárgya mindig az, hogy rossz lesz, hogy szenvedés vár ránk. Nem feltétlenül fizikai, lehet az lelki fájdalom is, amitől tartunk. Bizonyára mindannyian találkoztunk már a környezetünkben például olyan helyzettel, amikor valaki nem érzi jól magát egy partnerkapcsolatban, mégsem lép ki. Fél kilépni. Elképzeli, hogy milyen magányos lesz, hogy milyen nehezen fog tudni esetleg megküzdeni a problémáival egymagában. És ettől a fejében lévő, fájdalmat és szenvedést ígérő képtől kezd el félni. És inkább marad.

A szenvedéstől való félelmünk minden félelmünk eredete, és e szenvedés elkerülésére törekszünk minden cselekedetünkkel.

Tehát a fejünkben lévő kép nyomja meg a start gombot, az így ébredő érzések aktiválják a tudattól függetlenül működő vegetatív idegrendszer szimpatikusnak nevezett részét, amely minden szervünkhöz elér, és készenléti állapotba hozza minden porcikánkat. Üzenete: „Támadj, vagy menekülj!” Éppen, mint a stresszreakcióban.

„Pontosan, csak míg az úgynevezett eustressz, azaz a jó stresszválasz segíti a megküzdést, a distressz éppen ellenkezőleg hat, gátolja, sőt szélsőséges esetben akár teljesen ellehetetleníti. És ez az utóbbi működés jellemző, ha félünk. Ennek a gátlásnak a következménye, amit már mindannyian tapasztaltunk: amikor félünk, rosszabbul teljesítünk, mint egyébként szoktunk, mint azt elvárhatnánk magunktól. Jó példa erre, amiről a hozzám forduló tíz profi sportoló kliens közül kilenc beszámol, hogy a versenyen olykor 20, esetleg 30 százalékkal rosszabb eredményt ér el, mint az edzéseken. Akár egy világversenyen is, ahol a legjobbak teljesítménye között például egy-két töredékmásodperc vagy centiméter csupán a különbség. De ezt a »félek – akadályozva vagyok – alulteljesítek« láncolatot meg lehet szakítani, a gócot, azaz a félelmet le lehet győzni.”

A verseny előtti szorongás komoly hátrányt okozhat (Fotó: Suhaimi Abdullah/Getty Images)

Cserép Csongor nyomban meg is nyugtat: ehhez nem kell élsportolóknak lennünk, és nem kell olimpiára sem készülnünk, a módszer – egyfajta mentális trénig –, melyet ő alkalmaz, pontosabban tanít meg a pácienseinek, bárkinél működik.

„A lényege, hogy meditáció során elképzeljük a félelemkeltő helyzetet, és átprogramozzuk a fejünkben róla alkotott képet. A sportoló példájánál maradva, ő attól fél, hogy a meccsen sokan nézik, a gyakorlat során felidézi, mit érez ilyenkor, sőt arra is rákérdezek, a testében mi zajlik éppen: szúr a mellkasa, fáj a gyomra, ezek tipikus tünetek. A következőt kérem tőle: képzelje el, hogy a félelem, a rossz érzése egy fekete gömb, és amikor belélegez, a tiszta levegő körbeveszi ezt, és a kilégzéssel távozik. Ezt a tisztító légzést sokszor ismételjük, amíg ellazul, és megéli, hogy nem történhet baj. A cél, hogy a régi viselkedési minta helyére újat építsünk be. Nemcsak a gondolatok, hanem az érzések terén, tehát a nem tudatosan irányított területeken is. Ezt segíti a szimbólum, amit elképzel, és amitől megszabadul. Éppen ezért még jobb, ha ő választja ki, hogy mi jelképezi legjobban a félelmét. Ha egy mellkasára nehezedő szikla az, gondolatban azt tapasztalja meg, hogyan változik könnyű tufává. És ez a képzeletbeli átalakulás a félelemhez kapcsolódó többi, mélyebben lévő érzést is átalakítja.”

Ha az énképem kap sebet, az nagyon fáj

Ez előbbi nagyon konkrét körülményekhez köthető, így jól megfogható, legyőzhető félelem, de nincs mindig a pszichológusnak no meg a kliensnek ilyen „könnyű” dolga.

Generalizált szorongásról beszélünk, ha a rossz érzések nemcsak az ilyen egyértelmű helyzetekben csapnak le – magyarázza a szakértő. – A páciens ilyenkor először a hasonló szituációkra, aztán később szinte mindenre ismétlődően kiterjeszti az önkorlátozó, romboló érzéseit és gondolatait. És végül ezt a folyamatot bármi beindíthatja. Tudattalanul, önjáróan működnek ezek a képzetek, el is nevezte őket a szakma negatív automatikus gondolatoknak (NAG). Bármi is a kiindulópont – lehet ez akár egy mások számára teljesen semleges, veszélytelen dolog is –, a vége mindig ugyanaz: általános, mindent uraló szorongás. A gyökere ennek is egyetlen félelem, azt kell megtalálni és feloldani. Jóval mélyebbre kell ilyenkor ásnunk. Oké, a sportoló – ez jól átélhető mindannyiunk számára – fél a kudarctól, hiszen sok munkája, ideje, energiája van a felkészülésben, sokan bíznak a jó eredményében… Nekem viszont azt kell felkutatnom, miért fél a kudarctól. Mindenkinek van énképe, egy saját magáról alkotott víziója, ez a személyiségünk része, óvjuk is. Ha viszont a külvilág által meghatározott rajzolat rólam – mert elúszott az aranyérem, mert miattam lett utolsó a csapatom – szembekerül a saját énképemmel, »támadja« azt, akkor az bizony sérül. És ez nagyon fájdalmas, félünk is tőle, szeretnénk is elkerülni. Mert minden félelmünkben közös, hogy alapvetően a szenvedéstől félünk.”

Akik félelem nélkül rombolnak, és akik építenek

Mindannyiunkat gyötörtek, gyötörnek kisebb-nagyobb félelmek. Mindannyian szívesen szabadulnánk meg tőlük, örökre. De egyáltalán lehetséges ez? Van ilyen? A szakember szerint igen. Vannak, akik még nem félnek, de ezt jobb, ha nem tapasztaljuk meg.

„Akik még nem félnek, az érzelmi érésük egy olyan pontján rekedtek meg, ahol még nincsenek félelmek – hangzik a pszichológus meglepő válasza. – Ők a pszichopaták. Félelmetesek. Pusztítóak. Attól kezdve, hogy képtelenek a másik helyzetébe beleképzelni magukat, egészen addig, hogy életveszélyesek.

A pszichopaták nem tudnak megtanulni félni, nem tudják megtanulni, hogy a cselekedeteinknek vannak következményei, amelyektől olykor tartanunk kell. Így fordulhat elő, hogy a börtönből szabadulva – mert éppen a mondottak miatt könnyen kriminalizálódnak – még aznap elkövetnek egy újabb bűncselekményt, jellemzően ugyanazt, amiért ültek.

Tökéletesen értem, miről, kikről beszél szakértőnk. Az egyetem előtt öt évig dolgoztam ápolónőként egy férfi zárt elmeosztályon, az azóta bezárt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben. Van tapasztalatom a pszichopatákról is. Rendre megfordultak az osztályunkon néhányan közülük, akik a börtönök és a pszichiátria osztályok között pendliztek. Amikor csak volt lehetőségük, természetesen azon fáradoztak, hogy hozzánk, és ne egy cellába kerüljenek. No, nem azért, hogy segítséget kérjenek. Mondhatom, egy pszichopata a pszichiátriai elakadással küzdő betegek között rémálom. Amikor ezekről az élményeimről mesélek, Csongor megjegyzi: „Gondolom, szétvertek mindent.” És valóban. A terápiás közösséget, betegtársaik apró sikerélményeit, olykor a berendezést is. Megfélemlítették a félelmekkel küszködőket; kritikátlan cselekedetekre vették rá azokat, akik betegségükből adódóan nem tudták saját tetteiket kritikával szemlélni; alkoholt csempésztek be az absztinenciájuk megtartásáért munkálkodóknak. Még ennyi év után is intenzív és felzaklató ezeknek az emlékeimnek a felidézése. Így igen jól esik hallanom, hogy a félelem nélküli létnek azért van más formája is, amely nemcsak, hogy nem rombol, de építi a saját személyiséget éppúgy, mint a környezetét.

Kényszergyógykezelt beteg az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben (Fotó: MTI/Marjai János)

„Ők, akik a pszichopatákkal ellentétben már nem félnek, mert meghaladták ezt. Vallások és ősi hagyományok egyaránt leírják ezt az állapotot. E szerint van egy külső énünk, amelyet meghatároz például az, hogy mások mit mondanak rólunk, de az is, mi magunk mit gondolunk önmagunkról, és ez a kép, természetesen, állandóan változik, így hullámokban újra és újra elérhetik félelmek. Ezzel szemben a belső énünk állandó, független a külvilágtól, s amikor ezzel sikerül kapcsolatba kerülnünk, megszűnnek a félelmeink. Ez a belső én mindannyiunkban ott van. Bárki megtapasztalhatja magában, kapcsolatba kerülhet vele, meditáción, relaxáción, szemlélődő elmélyülésen keresztül. Persze a cél sok-sok gyakorlással minél tovább fenntartani ezt az állapotot, minél tovább benne maradni. Bármelyikünk számára megtapasztalható ez – még ha csak időlegesen is –, akkor is, ha többségünk a »még nem félek«-től a »már nem félek« felé vezető hosszú úton jár valahol.”

A meditáció jótékony hatásait gyakorlói nap mint nap tapasztalhatják magukon, és ez a modern tudomány érdeklődését is felkeltette. Egész pontosan az, hogy hogyan működik, hogyan képes a vérnyomás csökkentésétől a stressz kivédésén át a félelmeink oldásáig megannyi mindenre.

„Csak az elmúlt két évben magam is száznál több nemzetközi cikket olvastam a témában. A kutatások ma már egészen odáig leásnak, hogy vizsgálják, a meditáció vajon a kromoszómák szintjén hogyan hat. A kromoszómát alkotó DNS-szál két végén található szakaszok, a telomérek idővel rövidülnek, és velük fogy a várhatóan hátralévő napjaink száma is. 

Bizonyítást nyert, hogy a meditáció segítségével lassabban fogynak ezek a szakaszok, azaz lassabban öregszünk.

A dédapám hallotta az ágyúdörgést, és én félek

A genetikai vizsgálatok, ahogyan a meditációs kutatások példája is mutatja, ma már sokkal több kérdésre adhatnak választ, mint azt korábban gondoltuk. Ma már az is tudományos tény, hogy génjeink nem csupán szervezetünk felépítését, működését, sérülékenységét (azaz az egyes betegségekre való hajlamunkat) határozzák meg. Biológiai tulajdonságaink mellett akár félelmeink is öröklődhetnek.

„Vannak látszólag megmagyarázhatatlan félelmeink is – mondja Cserép Csongor. – Ezek jellemzően azok, amelyeket családunkban az egymást követő generációk adnak át egymásnak. Lehet például, hogy a dédapám az első világháborúban katonáskodott, és én nem is tudok erről. Arról pedig pláne nem, hogy valójában milyen borzalmakat kellett átélnie, hogy milyen kegyetlenségeknek lehetett tanúja, elszenvedője, ne adj’ isten, elkövetője. Mivel ezekről még a vele élő közvetlen családtagjainak sem beszélt, így fel sem dolgozhatta a traumákat. A tabusításuk ellenére azonban nagyon is jelen voltak a dédapa életének minden pillanatában, a legapróbb cselekedeteiben, érzelmi reakcióiban, így abban is, ahogyan a gyerekeivel bánt, ahogyan nevelte őket. Szülőként azt már bizonyára mi is átéltük, hogy gyerekeink előtt hiába próbáljuk a haragunkat leplezni, valamilyen félelmünket eltitkolni, az attól még jelen van. Lehet, hogy a gyerek azt nem tudja, hogy abban a pillanatban kire miért haragszunk, hogy éppen mitől tarunk, de azt tűpontosan érzi, hogy dühösek vagyunk vagy félünk, és ő is mérges lesz, és ő is elkezd félni. A dédpapa is így adta át, nem tudatosan, a soha meg nem fogalmazott, ki nem mondott érzéseit, félelmeit a gyerekeinek, akiktől aztán az ő gyerekeik szintén átvették ezeket. És szállnak nemzedékről nemzedékre, egészen addig, amíg egy leszármazott el nem kezd azzal foglalkozni, hogy ezeket a transzgenerációs félelmeket feldolgozza. Nagyon sokféle múltbéli trauma okozhat a mai utódokban félelmet.”

Egy tudományos munka például a holokauszttúlélők unokáinak transzgenerációs félelmeit írta le. Az érintett harmadik generációs leszármazottak többek között arról számoltak be, hogy számukra is érthetetlen módon megrettennek a vonat hangjától, még a vonatfüttyre is összerezzennek. Olyanok is, akiknek nem meséltek, akiknek nincsen pontos tudásuk a felmenőik tragédiájáról, a bevagonírozás rettenetes élményéről.

Tudjuk, olykor a bőrünkön is tapasztaljuk, hogy a lélek elakadásai hogyan betegítik meg a testünket, milyen változatos pszichoszomatikus tüneteket okozhatnak.

„A félelmeink akár autoimmun folyamatokat is elindíthatnak, komoly betegségeket okozva. A transzgenerációs félelmek így válhatnak genetikai kóddá, már nem csak a tudatalattinkban, hanem a testünkben is öröklődve. Ugyanakkor azt szoktuk mondani, hogy nem feltétlenül kell vagy lehet felfedni a transzgenerációs félelmeink gyökereit, sokkal fontosabb arra összpontosítani, hogy én mit érzek, mert az itt és most félelmeinek feloldására van lehetőségem. Érett hozzáállás, ha a transzgenerációs félelmeinkre nem mint kibúvókra tekintünk, hiszen a valódi terápiás lehetőség abban rejlik, hogy tudom, milyen vagyok, és azért én felelek, így a félelmeimmel is nekem kell foglalkoznom. Általában is azt mondhatjuk, nem félni kell a félelmeinktől, hanem dolgoznunk kell velük.”

Diákok a budapesti Terror Háza Múzeumban (Fotó: MTI/Kovács Tamás)

De másképpen is örökölhetjük félelmeinket: megtanulhatjuk őket a szüleinktől. Nagyon erős minta, hogy anyu mitől fél, de a kortárscsoport és egyáltalán a környezet nagyon sokféle kész sémát kínál erre is. Tehát gyerekkorunk óta edződünk arra, hogy féljünk. Édesanyaként érdekes ezzel az ellentmondással szembesülnöm: megtanítom a gyerekeimet félni, miközben én úgy élem meg, hogy mindent megteszek azért, hogy ne féljenek.

„Valóban teszünk is azért, hogy a szorongásaik oldódjanak – nyugtat meg valamennyiünket a pszichológus. – Amikor például mesélünk a gyerekeinknek, régi tudáshoz nyúlunk. A mesét hallgató kisgyerek azonosul a főhőssel, s ahogyan a legkisebb királyfi megvív a hétfejű sárkánnyal, ahogyan az okos leány az eszével legyőzi az akadályokat, úgy ő is megvív a félelmeivel, legyőzi a szorongásait.

Nemcsak pszichológusként, hanem gyakorló édesapaként is azt tanácsolom, meséljünk minél többet, és bátran szőjük bele a történetbe, amitől éppen fél a gyerek, ha mostanában például a sötétségtől, akkor egy fekete rengetegben járjon szerencsével a mese főszereplője. Meglátjuk majd, ott fogják hagyni a félelmeiket az erdőben.

A mesék hatékonyságát nem lehet túlbecsülni, ezért használjuk ki felnőtteknél is a meseterápia során. Éppen most olvastam – lehet, hogy mulatságosan hangzik –, hogy Kanadában például receptre írják fel szorongó pácienseknek a múzeumlátogatást vagy a kirándulást. Ősi és a mindennapjainkban is megélt tapasztalat a művészet és az alkotás vagy a természet közelségének gyógyító, felszabadító ereje. Éljünk ezekkel, vény nélkül!”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top