Egy esti baráti iszogatásból tartottam hazafelé. Jó hangulatban voltam, fiatalnak, szabadnak, talán még egy kicsit „jó nőnek” is éreztem magam. Aztán az egyik megállónál a buszon a mellettem ülő, egyetemista forma srác felém fordult, és megkérdezte: „Le tetszik szállni?”Akkor csak mosolyogtam magamban ezen, de az a helyzet, hogy ez az ártatlan kérdés olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy azóta sem tudtam feldolgozni. Mert nem lenne a baj a változással, hisz előbb-utóbb mindannyian átesünk ezen, csak valahogy mindez olyan gyorsan történt, hogy én magam észre sem vettem. De úgy tűnik, a külvilág igen.
Egy amerikai negyvenes Párizsban
Pamela Druckerman, Franciaországban élő újságírót a párizsi pincérek ébresztették rá arra, hogy valami megváltozott. Addig mindenki a fiatal nőknek kijáró mademoiselle-nek szólította, de aztán egyszer csak, mintha összeesküdtek volna ellene, elkezdték madame-ozni. A kávéja, madame. Köszönöm, madame! Viszontlátásra, madame! „Egyszerűen csak nem számítottam rá, hogy engem is elér a »madame«- kor, arra pedig végképp nem, hogy mindez a beleegyezésem nélkül következik be” – írja Druckerman a magyarul is olvasható Bonjour, madame, A kortalan nők kézikönyve című könyvében, melyben arról elmélkedik – hol filozofikusan, hol rettentő szórakoztatóan –, milyen is ma modern, negyvenes nőnek lenni. Ahogy korábbi bestsellerében, a gyermeknevelésről szóló Nem harap a spenót című könyvben, ezúttal is fontos csapásvonal a francia és az amerikai nők közötti különbségek elemzése. Ezekből pedig akad jó néhány.
Pamela Druckerman – Fotó: facebook
Nézzük például a szexet! Míg Amerikában egy bizonyos kor után zuhanásszerűen csökken a szexuális aktivitás, a franciáknál csak diszkrét mérséklődés van, ők a szexre ugyanis úgy tekintenek, mint egy tevékenység, amit egy egészséges felnőtt egész életében művel. Franciaországban egy ötvenes nő is lehet szexi, ahogy a könyv egyik megszólalója, egy szexi ötvenes mondja, a „ragyogás” döntés kérdése. Ő mindig a korának megfelelően szeretne gyönyörű lenni, amiért mindent meg is tesz. Sminkel, elegánsan öltözik, és mindenekelőtt örömet szerez magának.
42 vagy? Nem, szerintem még csak 34
A negyvenes évek huszonévesként szemlélve a távoli messzeségben vannak, és már valamiféle megállapodott, öreges hangulat lengi be azokat, 60-70 felől szemlélve viszont általában ez az az életszakasz, ahová a legtöbben szívesen visszamennének. És valóban, barátnőimmel minden találkozás alkalmával megállapítjuk, most mennyivel jobban érezzük magunkat a bőrünkben, mint fiatalabb korunkban. Csak az a bőr ne lenne olyan sápadt és fakó, azok a fránya ráncok és karikák ne lennének. Kicsit olyan érzés ez, mintha bent és kint másképp járna az idő, mintha a belső óra megállt volna úgy 30 körül, kint viszont kíméletlenül pörögnek tovább a napok. És ezt én valahogy nem akarom érzékelni.
Egy korábbi cikkem kapcsán egy fiatal kutatóval elmentem kullancsokat keresni. A módszer lényege, hogy egy fémkeretre erősített, frottírszerű anyagot kell az aljnövényzeten ide-oda húzkodni. Szó mi szó, szokatlan szereplők voltunk a futókkal és sétálgatókkal tűzdelt normafai hétköznapokban, ahogy a cikkben is megjegyeztem, „két lány, akik fura zászlókkal csapkodnak a fák alatt”. Számomra természetes volt, hogy „lányokat” írok, nem töprengtem azon, vajon én még beleférek-e ebbe a kategóriába. Egyik kedves kollégám azonban ironikusan megjegyezte, hogy már nem biztos, hogy lányként kellene aposztrofálnom magam.
Nézz tükörbe, és fogadd el, amit látsz
Nemrégiben készítettem egy interjút egy nálam pár évvel idősebb férfival, aki arról beszélt, hogy 35 év felett már az ember tisztában van magával, a képességeivel, és jobb döntéseket tud hozni, mint fiatalabb korában. Majd megjegyezte, hogy ezt bizonyára már én is megtapasztaltam. Váratlanul ért ez a megjegyzés, nem mintha azt gondolnám magamról, hogy még mindig húszévesnek nézek ki, de egész eddigi életemben sokkal fiatalabbnak tűntem a valódi koromnál. Az osztálytalálkozókon rendre megkaptam, hogy semmit nem változtam. Eleinte bosszantott, hogy még mindig úgy nézek ki, mint egy érettségiző, de úgy tűnik, mostanra szép lassan utolértem a koromat, és most már épp annyinak látszom, amennyi vagyok.
Néha kifejezetten tetszem magamnak, máskor (sokkal gyakrabban) viszont elképedek azon, ki néz vissza a tükörből. Hatványozottan igaz ez a rólam készült fotókra, mondanom sem kell, ha nagy ritkán megpróbálok szelfit készíteni magamról, általában vállalhatatlan lesz a végeredmény. Ilyenkor aztán megfogadom, mindent megteszek azért, hogy a koromhoz képest jól nézzek ki, irány a fodrász, a kozmetikus, a manikűrös, a pedikűrös, és szigorúan figyelmeztetem magam arra, hogy ne felejtsem el a szemránckrémet, a bőr rugalmasságát megőrző szérumot és az extra UV-szűrős arckrémet, hisz köztudott, hogy a napfény a ráncok nagy barátja.
Könyvében Druckerman számos vicces, önironikus megállapítást tesz a negyvenes évekről, melyeket bizonyára minden kortárs átélt már. Ilyeneket például: „Tudod, hogy a negyvenes éveidben jársz, ha beleőszülsz, mire sikerül legörgetned a születési évedhez. Ha meglepődsz, amikor az eladónő az öregedésgátló krémekhez irányít. Annyira kevés az időd, hogy feláldozod az alvást, viszont alvásra van szükséged ahhoz, hogy mindent meg tudj csinálni. Ez az ellentmondás örökösen eredménytelenné tesz.”
Fotó: iStock
Hát, igen, fura időszak ez. Bizonyos tekintetben soha nem voltam még ilyen jó erőben, mint most. Életem során például most megy legjobban a futás, bár tegyük hozzá, a hosszútávfutás szerintem kifejezetten a mi korosztályunk sportja, ezzel szemben azonban, ha két napig hajnalban kelek fel dolgozni, harmadik nap már csak álmos tekintettel vánszorgok, és semmire sem vagyok jó. Egy négyéves kisgyerek anyukájaként ráadásul szükségem is lenne az energiára, de egy hosszú nap végén egyre inkább csak arra vágyom, hogy heverjünk a kanapén, és azt se bánom, ha már megint Villám McQueent nézünk, csak hadd pihenhessek végre.
Femme fatale? Ugyan, kérlek, femme libre
Franciaországban él egy kifejezés, a „femme libre”, ami annyit tesz: szabad nő. Ő az, aki nem hajlandó már az elvárások szerint cselekedni, azt teszi, ami igazán illik hozzá. Ez nem arról szól, hogy az ember fittyet hány a társadalmi konvenciókra, felnyíratja a haját, tetoválást csináltat, és sárga miniszoknyában jár, mert már úgysem számít. Nem, odafigyel magára, elegáns, stílusában is önazonos, de már megengedi magának azt a luxust, hogy azt gondolja a világról, amit ő szeretne, és ezt ki is mondja. „Van valami nagyon felnőttes a »szabad nő« ideáljában. Komolyság van benne, és céltudatosság. A szabad nő fontosságot kölcsönöz a dolgoknak. És ennek ellenére nem veszi magát túl komolyan. Ki van békülve a testével, és tudja, hogyan élje meg az élvezeteket. Ez még akkor sem rossz célkitűzés, ha nem vagyunk franciák” – írja Druckerman, akivel mélyen egyetértek.
Negyvenes éveinkre jó néhány dolog megváltozik nemcsak bennünk és rajtunk, de a külvilág szemében is másak leszünk, ennek vannak olyan aspektusai, amelyeket szívesen mellőznénk, de összességében mégis pozitív a mérleg, mert ahogy a könyv mottójául választott idézet is mondja:
A negyven félelmetes kor. Ebben az életkorban válunk azzá, akik vagyunk
És jó esetben ez közel van ahhoz, akik lenni szerettünk volna akkor, amikor elképzeltük azt, milyenek leszünk majd, ha felnövünk.
