Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Lélek

„Akkor most a giliszták megeszik a nagymamát?” – beszélni kell a halálról a gyerekekkel

Itt a halottak napja, és jönnek a rázós kérdések a gyerekektől. Hogyan magyarázzuk meg, mi van a halál után, vagy mi történik a földben a nagyi testével?Egyáltalán: minek cibáljuk ki szerencsétlen gyereket a temetőbe? Révész Renáta Liliána pszichológus-gyásztanácsadóval beszélgettünk.

Mielőtt elmerülünk a gyermekek lelki világában, nem árt tisztáznunk magunkban, hogy miről is szól a halottak napja, mi magunk miért is megyünk ki a temetőbe, mitől függ, hogy melyik sírt látogatjuk meg és melyiket nem. Nem szükségszerű, hogy világmegváltó gondolataink legyenek arról, mi történhet a halál után, de mégis hasznos, ha letesszük a voksunkat valamilyen elképzelés mellett.

Különböző felekezetek eltérő hagyományokat ápolnak a mindenszentek és a halottak napja kapcsán, de most elég azt leszögezni és tudatosítani, hogy ezek a napok a hagyomány szerint nem a halálról, hanem az emlékezésről szólnak. Vagyis nem az a cél, hogy tragikusan búslakodjunk a halál felett, hanem az, hogy felelevenítsük a szeretteink emlékét. Talán ez segíthet rámutatni arra, miért is megyünk ki családostul, mindenestül a temetőbe, és miért számít sokat az életről, halálról folytatott „eszmecsere” a gyerekekkel.

A legtöbb gyereket érdekli az ősök és a halál témája

Minden kultúrában elengedhetetlen az ősök tisztelete, a családi hagyományok ápolása, az elhunyt családtagok emlékének felidézése. Révész Renáta Liliána pszichológus, gyásztanácsadó és meseterapeuta azt mondja, igenis ki kell menni a gyerekekkel a temetőbe mindenszentekkor vagy halottak napján, hiszen a felmenőinkről, rokonainkról való megemlékezésnek óriási jelentősége van: „Nem szentimentális maszlag, hogy kilátogatunk a sírhoz, és a nagymamára gondolunk, beszélünk róla. Ha megnézzük a családfánkat, azt, hogy honnan jöttünk, akkor jobban megismerhetjük és megérthetjük saját magunkat, az érzéseinket, a szokásainkat, az alapvető hozzáállásunkat az élet dolgaihoz. A családi történetek gazdagítanak minket, enélkül csupán lógnánk a levegőben. Mi tanítjuk meg a gyerekeket emlékezni, gyökeret ereszteni. Ahogy sorra járjuk a sírokat, elevenítsünk fel életképeket, meséljük igaz történeteket az elhunytról. Mondjuk el a gyereknek, hogy például anya a déditől örökölte a szeme színét, vagy hogy apa a nagypapától tanult meg horgászni.”

Révész Renáta Liliána

Az biztos, hogy a halál nem megkerülhető, és nem lehet elhazudni vagy letagadni sem a gyerekek előtt, sőt nem is lenne semmi értelme. Viszont érdemes arra koncentrálni, és arra irányítani a gyerekek figyelmét, hogy az élet véges, ezért hatalmas kincs, amire vigyáznunk kell. A szakember szerint muszáj a halálról beszélni, mivel így értik meg a gyerekek, hogy mondjuk miért nem szabad átmenni a piroson. „Sok mese halálesettel kezdődik, ilyen a Hamupipőke, a Hófehérke vagy Az oroszlánkirály. A gyerekeknek a halál nem rémületes, nem feltétlenül fognak szorongani, rosszat álmodni azért, mert szóba kerül. A legtöbb gyerek fel tudja dolgozni, érdekli is őket ez a téma, és meg tudják ugrani a valósággal való szembenézését. Általában nem nekik nehéz ez a téma: inkább a felnőttek azok, akik megpróbálják elhessegetni a halál tényét, és elfojtják a haláltól való félelmet. A felnőttek amúgy is jobban féltik a gyerekeket ettől a témától, mintsem az indokolt lenne.

Nem fognak összeomlani a gyerekek, és nem okoznak a szülők semmilyen lelki kárt azzal, ha kimondják, hogy mindenki meg fog halni egyszer. Sőt! Sarkalatos pont, hogy megértsék a gyerekek, hogy senkinek nincs teljes ráhatása az életre.

A temetőben őszintén bevallhatjuk nekik, hogy szerettük volna nagyon, hogy egy családtagunk tovább éljen, de sajnos nem így történt, és ez igazán rossz, fájdalmas érzés.”

Csak ezt ne mondjuk a gyerekeknek!

A pszichológus szerint ideális, ha őszintén nyilvánítjuk ki a véleményünket a halálról, a saját személyiségünknek és az ő koruknak megfelelően válaszolunk a gyerekek kérdéseire. Nincs olyan recept, előírás, hogy pontosan hogyan illik, kell erről kommunikálni egy kétévessel vagy egy nyolcévessel. Az a lényeg, hogy a gyerekünk értelmi szintjének megfelelő feleletet adjunk, és lehetőség szerint ne rekesszünk be semmilyen tárgykört. Minél kisebb a gyerek, annál egyszerűbben és érthetőbben érdemes fogalmazni. „Ne bonyolódjunk bele mély filozófiai magyarázatokba, elég egy óvodás gyereknek annyit mondani a halálról, hogy az illető már nem él, nem dobog a szíve. Bármit is higgyünk mi magunk, a gyereknek feldolgozhatatlan, ha azt állítjuk, hogy nincs a halál után semmi. Ők nem így gondolkodnak erről, nem ilyen a gyermeki lélek, és ez a vélekedés kifejezetten félelmetes is lehet számukra. Mesélhetünk nekik arról, hogy más-más vallások másképp látják a halált: »vannak, akik, úgy hiszik, hogy a mennyországba kerülünk; vannak olyanok, akik szerint újjászületünk«. Láttathatjuk a halál utáni életet a biológiai körforgás szemszögéből is. Gyakorlatilag bármilyen opció játszik, csak a teljes megszűnés teóriája nem!”

A gyerekek számára fontos hangsúlyozni, hogy a halálban elválik a test és a személyiség. A test halála után van valamiféle „továbbélés” valamilyen formában, és csakis a testet temetjük vagy hamvasztjuk el. Ez a „továbbélés” megnyilvánulhat az emlékekben, az átadott tudásban vagy a genetikai öröklésben is. Jó ezt egyértelművé tenni, ha gyerekekkel beszélgetünk. Tehát nem a nagymamát tettük a földbe – gondoljunk bele, milyen horrorisztikus történet lenne ez mindenkinek –, hanem csupán a testét. A pszichológus azt tanácsolja, hogy ezt természeti képpel ábrázoljuk, például ahogy a pillangó is hátrahagyja maga után a bábot, úgy hagyjuk hátra mi is testi ruhánkat.

 Bármit is higgyünk mi magunk, a gyereknek feldolgozhatatlan, ha azt állítjuk, hogy nincs a halál után semmi (Fotó: iStock)

Ha arról érdeklődik a gyerek, hogy mi történik a testtel a föld alatt, akkor erre jó ötlet úgy reagálni, hogy a test a földhöz tartozik, és ugyanazok az anyagok vannak a fában, mint az emberi testben, így mikor eltemetjük valakinek a testét, akkor visszaadjuk a földnek. A kisfiúk, kislányok persze azonnal rákontrázhatnak erre azzal a kíváncsiskodással, hogy vajon a giliszták megeszik-e például a nagymama testét. A szakember azt szorgalmazza, hogy nyugodtan mondjuk meg az igazságot ekképp megfogalmazva: „Igen, ahogyan a giliszták mást is megesznek, ami a földben van. Ez egy szép körforgás, folyamat. A nagymama pedig már nem érzi ezt, mert nem él.”  

Amennyiben hamvasztásról van szó, ott csupán egy a lényeg: semmiképp se jelentsünk ki olyanokat, hogy „elégettük a nagymamát”. Ez talán érthető… A pszichológus úgy véli, az a legjobb, ha nem is említünk semmilyen tüzet. Inkább úgy fejezzük ki magunkat, hogy „egy hatalmas melegség a vizet elszívja a testből, és a többi anyagból por lesz”.

Én is meg fogok halni?

A gyerekekben egy idő után mindenképp és elkerülhetetlenül felmerül az a releváns kérdés, hogy „apa, anya, ti is meg fogtok halni? És majd én is?”. Révész Renáta kihangsúlyozza, hogy a legnagyobb hiba, amit elkövethetnek a szülők, ha azt állítják, hogy ők soha nem fognak meghalni: „Ebben az esetben sem szabad azzal hitegetni a gyereket, hogy nem fogunk meghalni. Mondjuk azt, hogy mindenki meghal egyszer, de mindent megteszünk azért, hogy a család együtt maradjon nagyon sokáig. Ilyenkor is azt lenne jó nyomatékosítani, hogy az élet óriási ajándék, érték.”

A temetőben, a sírok közt sétálva megkérdezhetjük a gyermekünket arról, ő hogyan gondolkodik, mi történik a halál után. Így megtudhatjuk, milyen elképzelés áll a szívéhez közel, ő mit érez a halállal kapcsolatban. A szakember azt javasolja, bármilyen ötlettel is hozakodjon elő a gyerek, azt vegyük pont olyan komolyan, mintha egy világhíres teológus adná elő, és még véletlenül se nevessük ki! Amúgy sincs semmi okunk arra, hogy a gyerekek fantáziáin kacagjunk, hiszen mi sem tudjuk, mi történik a halál után.

Be lehet vallani a gyereknek, ha valamiről halvány fogalmunk sincs, de ha beszélgetünk vele a különféle elképzelésekről, az megnyugtató, biztonságot adó érzés számára. Az, hogy szóba lehet hozni azt, ami őt foglalkoztatja.

Katinak (38) és a férjének az első kisbabája pár hetesen meghalt, utána két évvel született a most négyéves Hanna. „Tudja, hogy lett volna egy testvére, ez nem titok. Viszont hiába kéri, hogy vigyem el a sírhoz, én képtelen vagyok, mert ez nekem még mindig túlságosan fáj” – mondja Kati.

A szakember szerint „ha van egy olyan sír, amit direkt nem lehet látogatni, azaz a tabu kategóriájába tartozik – tiltott hely –, az mindenképp feszültséget okoz a családban, a gyerekben pedig pláne. A gyerek elképzeli, hogy milyen lenne a testvére, milyen lenne vele játszani. Ha nem gondolkodhat, beszélhet róla, akkor az szorongást generál benne. Ebben a történetben a felnőtt az, aki nem tudott még mindig szembenézni a múlttal, nem tudta feldolgozni a vele történt eseményeket.”

Mégis mit csináljon a gyerek a temetőben? Úgyis szétunja magát

Erikának (45) két gyereke van, a kisebb három-, a nagyobb tízéves. A kétgyerekes anyának egész határozott véleménye van a halottak napja kapcsán. Úgy véli, hogy „totál felesleges kicihelődni a gyerekekkel a temetőbe. Mivel foglalják el magukat? Szegények csak unatkoznak ott, nem nekik való ez az egész. Ráadásul hatalmas emberáradat és még hideg is van.”

Nem okoznak a szülők lelki károkat azzal, ha kimondják, hogy mindenki meg fog halni egyszer (Fotó: iStock)

A szakértő azt mondja, mielőtt otthon hagyjuk a gyerekeket a fenti okokra hivatkozva, vizsgáljuk meg őszintén azt, hogy valóban a gyerek nem akar-e menni, vagy esetleg nekünk plusz feladat a gyerekek koordinálása. Mindenesetre akárhogy is legyen, központi és meghatározó az egész család szempontjából a mindenszentek vagy halottak napi szeánsz.

„Természetes, hogy a gyerekek hamar megunnak mindent. De ebből nem az következik, hogy akkor valahová nem megyünk. A gyerekeknek a rokoni ebédek is unalmasak. Számukra semmi izgalmas nincsen abban, amiről a felnőttek beszélnek. Mégis, ha a nagybácsinak van születésnapja, elvisszük őket. Igen, lehet, hogy megunja a gyerek az egész halottak napját, de nem ő határozza meg, mi legyen, és nem ő diktálja az ütemet a temetőben sem. Például ha az anyuka a nagymama sírjánál még ott szeretne állni, a gyerek pedig már menni akar, igenis meg kell várnia, míg az anyuka a saját tempójában végez az emlékezéssel. Úgy gondolom, hogy mindenképp ildomos a gyereket az ünnepekkor kivinni a temetőbe, így tanulja meg a szokásokat, a családi hagyományok jelentőségét. Látja a sok embert, elmondhatjuk neki, hogy milyen sokan emlékeznek és szeretnek.

Lehet vinni a temetőbe játékot is, nincs ebben semmi kivetnivaló. Én azt tapasztalom, hogy a gyerekek számára nem szörnyű és nem nyűg a temető felkeresése.

Rendbe lehet tenni a sírt a gyerekekkel – élvezik, hogy metszőollóval kertészkedhetnek, virágot locsolhatnak. Sőt gyűjthetnek gesztenyét, tobozt is. Kifejezetten ámulattal tölti el őket a sok égő gyertya, alig várják, hogy ők is meggyújthassák őket a családi síroknál. Akár már otthon is készülhetünk, rajzolhatnak az elhunytaknak, készíthetnek ajándékot, száraz virágcsokrot. Így válhat személyesebbé és meghittebbé, vagy akár játékossá az élmény.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top