nlc.hu
Mindennapok
Akik a célvonal előtt gáncsolják el saját magukat – egy egész életet el lehet így pazarolni

Akik a célvonal előtt gáncsolják el saját magukat – egy egész életet el lehet így pazarolni

Egyre divatosabb kifejezés az önszabotázs, aminek az égisze alatt sorra virágoznak a párórás tréningek, spirituális jellegű „gyógyító meditációk” – csakhogy az önszabotázs nem pszichológia szakkifejezés, a pszichológusok nem is „dolgoznak” ezzel a szóval. A jelenség midenesetre nagyon is létezik.

A szabotázs egy folyamatnak a szándékos akadályozását, elodázását, illetve valamilyen tevékenység végrehajtásának megtagadását jelenti. Az „önszabotázzsal” általában arra utalunk a köznyelvben, hogy kitűzünk magunk elé valamilyen célt, de valami mégis megakadályoz minket abban, hogy ezt elérjük, megvalósítsuk – tehát valami olyat teszünk szándékosan, ami az ellen hat, hogy jobbak legyenek a mindennapjaink. Itt máris mindenkinek eszébe juthatnak az utolsó pillanatig halogatott feladatok és az idő szorítása okozta stressz, vagy az állandó fogadalmak, hogy a következő hónapban „most már tényleg” belekezdek valamilyen sportba, hobbiba, felmondok a mérgező munkahelyemen, és még sorolhatnánk. 

A pszichológiában ugyanakkor nem létezik az önszabotázs fogalma, mert a szakemberek úgy vélik, hogy az a belső működés, ami gátol minket álmaink, vágyaink elérésében, a tudatalatti része – akadályozzuk magunkat, csak nem tudatosan. A legtöbb pszichológus nem hiszi, hogy bármilyen rövidebb, kisebb workshop hathatós megoldást hozna, a bennünk gyökerező, mélyen megbúvó viselkedésmintákat felülírni ugyanis hosszútávú folyamat. Mivel megszoktuk, hogy mindenhez hozzá lehet jutni szinte azonnal, a jóllétet ígérő előadások, spirituális kurzusok, ezoterikus könyvek virágkorát éljük – hiába azonban, hogy hatalmas aha-élményt tapasztalhatunk, tartós változást nem fogunk elérni az életünkben csupán azért, mert részt veszünk egy „pénztest-meditáción”, vagy egy „hogyan legyünk boldogabbak” jeligével szerveződő lelki gyakorlaton.  

A témát dr. Süli Ágota pszichiáter-pszichoterapeutával boncolgattuk. A szakember elmesélt néhány tipikus példát is, hogyan nehezítjük meg a saját életünket.

Elfolyik az idő

Biztosan sokak számára ismerős „az utolsó percig való halogatás”, például vizsgára való felkészüléskor, vagy egy munkahelyi feladat elvégzésekor. Hiába van pontos tervünk arra, hogy hogyan osszuk be az időnket, valahogy mégis elillan, valahogy mégsem állunk neki a feladatnak, és a végén marad a kapkodás, na meg a gyomorgörcs.

Ugyanez történik karácsonykor is. Beosztjuk az ünneppel kapcsolatos tennivalókat az azt megelőző hetekre, megfogadjuk, hogy idén nem lesz pánik, rohanás az utolsó pillanatban, de végül mégsem így alakulnak a dolgok. A pszichiáter szerint számos oka lehet annak, hogy önmagunk ellen dolgozunk, és egyszerűen hagyjuk, hogy kicsússzon az idő a kezünk közül. Az egyik az önbizalomhiány: lehet, hogy azért húzunk-halasztunk valamit, mert azt érezzük, hogy túl nagy feladat számunkra, és félünk, hogy kevésnek fogunk bizonyulni. A másik legáltalánosabb ok, hogy meg szeretnénk felelni másoknak, és attól félünk, hogy nem leszünk elég jók: sikerül-e a családnak elkészített ünnepi étel, mit szólnak a rokonok, és még sorolhatnánk. A kitűzött célok elodázásakor is ugyanez a mechanizmus zajlik. Elnyújtjuk az időt, és nem csináljuk meg azt, amit tényleg szeretnénk, mert legbelül félünk mások véleményétől. Közben pedig azzal hitegetjük magunkat, hogy a megfelelő pillanatra várunk: majd jövőre megtanulok gitározni; ha lesz időm, nekiállok festeni; jövő hónapban már biztosan nézek egy új munkát; ha lesz több időm, eljárok szórakozni stb.

A szakember azt mondja, a praxisában számos felső vezető megfordult már, akik viszont tökéletesen, szinte percről percre képesek hatékonyan beosztani az életüket: „Hajnalban edzőterem, utána tárgyalás, autóban telefonálás. Megtervezik a napjukat, minden percet kihasználnak, és mondhatni tökéletes munkát végeznek. Általában ezek az emberek a magánéletükben is ugyanilyen hatékonyan bánnak az idővel, nem engedik, hogy elpazarolják, ezért sikeresnek vallják magukat, mert nem akadályozzák a saját haladásukat a halogatással. Mégis megjelennek náluk komoly pszichoszomatikus, legtöbbször pánik jellegű tünetek, így a test jelzése, fájdalma lesz az, ami majd meggátolja őket abban, hogy végső soron kiegyensúlyozott életet éljenek. Én úgy vélem, mindezek háttérében a megfelelési kényszer áll. Megpróbálunk megfelelni a társadalmunk által ideaként állított képnek a családban, a munkahelyen, a kinézetünket illetően is. Ez túl sok a pszichének, túlterhelődik. És pont a legfontosabbra nem szánunk időt: a lelki- testi regenerálódásra.”

Létezik az önszabotázs? (Kép: iStock)

Akarom, vagy mégsem?

Timi (40) már öt éve él olyan párkapcsolatban, ahol egyáltalán nem boldog: „Sokan tanácsolták, hogy kérjek segítséget, menjek el pszichológushoz, hátha sikerül elérni azt, hogy Péterrel jobb legyen a viszonyunk. Ezen már három éve gondolkodom, hezitálok, de nem igazán szántam rá magam, nem tudom, miért. Közben meg ülök a posványban.”

Timi esete gyakori, és ékes példája annak, hogy a nemcselekvés által hogyan akadályozzuk meg saját magunkat abban, hogy bármi is változzon. Ugyanez a szituáció akkor is, amikor valaki szeretne párkapcsolatot, mégsem jár el társaságba, és nem tesz ez ügyben semmit. A pszichiáter ezt azzal magyarázza, hogy a változás általában egy új és ismeretlen folyamat, ezért mindenki számára ijesztő – legtöbbször ezért állunk ellen annak, hogy jobbra forduljon a sorsunk.

„Volt olyan kliensem is, aki párkapcsolati nehézségek miatt keresett fel, hogy átbeszéljük, ránézzünk közösen arra, mi a gond. Ő nagyon akart változtatni a helyzeten, de a terápián mégis ellenállt a lelki munkának. Mégpedig azért, mert rájött arra, hogy egy alárendelt szerepben van a párjával szemben, és ha a terápián megtanul magért kiállni, akkor lehet, hogy az egész párkapcsolat bizonytalan módon átalakul, akár fel is bomlik. Ellentmondásos dolognak tűnik, hogy szeretnénk a változást, mégsem tudjuk megtenni valami miatt. Van, aki például rendszeresen 10-15 percet késik a terápiáról. Pont dugóba kerül, valami közbejön, ő maga sem érti, hogy hogyan történhet meg mindig. Közben arról van szó, hogy valamiért mégsem szeretne valamin túllendülni, mégsem tud szembenézni a nehézségeivel. Vannak, akik a terápia ideje alatt rendszeresen kirohangálnak a mosdóba, így addig sem kell a terápiás térben helytállniuk, a saját problémáikat kimondaniuk. Holott önként jönnek el, és tudatosan döntenek úgy, hogy egy boldogabb életet szeretnének élni a terápia adta segítséggel.”

Igazából nem akarják, hogy meggyógyuljon a gyerek

Mindezeken túl számos olyan eset van, amikor önmagunk számára sem tűnik fel, hogy becsapjuk magunkat, és ezzel másnak is jelentős károkat okozunk, szabotálva az egész család életét: „Sokszor látom, hogy az iskolában azt tanácsolják a szülőknek, hogy vigyék el a gyereket pszichológushoz, mert borzasztóan szorong. A szülők segíteni akarnak a gyermeküknek, el is viszik szépen, aztán két alkalom után azt mondják valamilyen okra hivatkozva, hogy többet nem keresik fel a pszichológust. Valamilyen rejtett ok miatt ellenállnak annak, hogy a gyerek tényleg meggyógyuljon. Egyrészről a szülő szeretné, hogy a gyereke jól legyen, másrészről mégsem – csak ezzel nincs tisztában. Általában tudat alatt félnek attól, hogy egy látszólagos, megszokott helyzet felborul, a családi egyensúly – amit a gyerek tünete tart fenn – megbomlik, ha a gyerek jól lesz. Akkor egymással kell foglalkoznia a két szülőnek, és lehet, hogy ez nem megy már.

A másik gyakori példa, ami válópernél fordul elő, hogy az egyik szülő annyira traumatikus állapotba kerül a házasság felbomlása miatt, hogy bár őszintén jót akar a gyerekének, mégis konkrétan megbetegíti azzal, hogy azt sugallja neki, hogy a másik szülőtől tartani kell, mert veszedelmes, és bántalmazhatja őt. Ilyenkor hosszú jogi procedúra során kell vizsgálni a helyzetet, ami mindenkit nagyon megvisel” – világít rá a tudattalan mechanizmusokra dr. Süli Ágota.

Kik vagyunk valójában?

Jogosan felmerülhet a kérdés, hogy akkor kik vagyunk valójában. Most meg akarunk tanulni gitározni, akarunk új munkát keresni, vagy sem? Mit akarunk igazából, például maradni egy rossz házasságban, vagy elválni? Akarunk is változtatni, meg nem is? Melyik az igazi énünk: aki szabotál, vagy aki változtatni akar?

„Ezek a gondolatok a pszichológiában is folyamatosan terítéken vannak. Én a magam részéről azt gondolom, nincs olyan, hogy igazi én. Az én egy színes, összetett egész, amelynek különböző részei vannak. Ettől leszünk különlegesek, egyediek. Az én az, aki a kellemetlenségektől megvéd bennünket, amikor például beindítja az elhárító mechanizmusokat egy szorongató helyzetben.  Az bizonyos, hogy a legtöbb ember sémák szerint működik, amiket a környezet, a kultúra, a saját tapasztalatok alakítottak ki. Ezek a tudattalan viselkedésminták gátolnak meg bennünket abban, hogy jobb minőségű életet éljünk. Ugyanakkor ezeket a viselkedésmintákat korrigálni tudjuk terápia alatt. Úgy szoktuk szemléltetni, hogy valaki mindig belelép a gödörbe, de tudunk segíteni azon, hogy legközelebb kikerülje.

A bennünket akadályozó dolgokat egy hosszú folyamat eredményeképpen igenis fel lehet számolni. Ez persze nem varázsütésre megy. Megszoktuk, hogy gyorsan ki tudjuk elégíteni vágyainkat, ezért mindenki gyorsan akarja megoldani az életében adódó nehézségeket. Úgy vélem, ha valaki komolyan meg szeretné tudni, mi hátráltatja őt igazán abban, hogy harmonikus életet éljen, arra a terápia tökéletes megoldás. Illetve jó, ha relaxálunk, meditálunk, figyelünk arra, hogy lecsendesítsük az elménket. Ha befelé figyelünk, jobban megismerhetjük önmagunkat. Az önismeret pedig elvezet oda, hogy meghúzzuk a saját határainkat, ne máshoz mérjük magunkat, hanem saját magunknak akarjunk megfelelni.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top