Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Lélek

A holnap problémáit a holnapi énemre bízom – az örök boldogság titka a halogatás?

12 főbűn című sorozatunk következő részében halogatunk, mindent, amit bírunk. Molyokat hagyunk a lisztben, elodázunk döntéseket, és idegeskedve zizgünk. Egy halogató mindennapjai.

14.49. 40 perce ficergek a széken, hogy végre elkezdjem a halogatásról szóló cikkemet. Látom Adél fejét, a héten ő a felelős szerkesztő: már nem aggódik, ezer éve dolgozunk együtt, tudja, hogy megleszek vele. Azt is tudja, hogy mikor: az utolsó utáni pillanatban. Hogy miért? Mert az én ereimben nem vér, hanem halogatás folyik. Valószínűleg azért halogatok, mert korábban jöttem a kelleténél, és akkor, azon a szeptemberi napon örökre kirohantam magam. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert aki halogat, az örökké rohan. Kapkod, vibrál, elúszik mindennel, hiszen örökké egy dologgal harcol: a határidővel. Ha lenne egy számláló a fejemben, akkor a köszönöm után a „majd holnap” lenne a leggyakrabban használt szófordulatom, mondom az anyukámnak, a munkatársaimnak, a főnökömnek, de a leggyakrabban magamnak. Nem azért, mert lusta vagyok, azért azt nem mondanám magamra. Állandóan csinálok valamit, a baj csak annyi, hogy azt csinálom, amihez kedvem van, és nem azt, amivel haladnom kellene. Ez azért elég sok mindent megmagyaráz. A kötelező dolgokat én a katasztrófa bekövetkezése előtti percre hagyom. Ciki? Nagyon.

Nagy levegő, és csináld! Tudod mit? Csináld te, ha annyira fontos!

Olyan sokszor hallottam már, hogy de hát minek húzom az időt. Ha valaki felrakja a „minél előbb megcsinálod, annál jobb lesz” lemezt, azonnal robotpilótára kapcsolok, és a fülemben az újabb jellemformáló jótanács helyett Richard Clayderman játssza a Ballade Pour Adeline-t. Minden kedves barátomnak, ellenségemnek, családtagomnak ezúton szeretném elmondani, hogy én ilyen vagyok: az utolsó pillanatos lány. Szörnyen idegesítő és aggasztó, de ez van. Cserébe nem vagyok ideges, szorongó, esetleg OCD-s. Lehetnék rosszabb is, vannak ugyanis szorongó halogatók, akik azért nem csinálnak meg dolgokat, mert félnek, hogy nem elég jók, félnek, hogy elrontják. A feladat kiadása után felülnek a paravonatra, és onnantól kezdve nincs egy nyugodt éjszakájuk sem. Felriadnak, az elmaradásukkal álmodnak, fáj nekik az élet. És amikor valaki rajtakapja őket, hogy halogatnak, kikérik maguknak, elered a könnyük, hogy ők nem elég jók, ezért aztán neki kell állni sajnálni őket. Velük nagyon nehéz.

„Én ilyen vagyok: az utolsó pillanatos lány. Szörnyen idegesítő és aggasztó, de ez van.” (Fotó: Leéb Ádám)

Aztán ott vannak azok is, akik simán csak lusták, és szintén kikérik maguknak, ha valamit nem csinálnak meg időre. Ők azonban az utolsópercesektől eltérően nem azzal foglalkoznak, ami az adott feladatnál jobban érdekli őket, hanem egyszerűen semmit sem csinálnak. Pizsamában henyélnek, vagy fröccsöznek, és amikor felhívják őket, hogy mi van, lazán bemondják a telefonba, hogy hálidéj. Velük se könnyű, de nem azért, mert simán lusták. Valójában hangulatlusták: ha formában vannak, akkor iszonyú ügyesek és gyorsak, de isten mentsen meg minket attól, ha rossz napon kapjuk el őket.

A flegma halogatók pedig az élet császárai: ha számon kéred őket, lekezelően közlik, hogy nyugodjál le, meglesz a cucc, majd ők azt tudják. Ők nem lusták, hanem profik, és mélyen megvetik, ha egy szorongó felettes kétségbe meri vonni, tudják-e majd tartani a határidőt.  

Az életemet is áthalogatom

Nekem mázlim van, az életem nagy kérdéseiben nem halogatok. Tudok és szeretek döntéseket hozni, amiket aztán véghez is viszek. Én a napi dolgokat odázom, sunnyogom el. Vannak viszont olyan kavicsemberek, akik egész életükben azt várják, hogy majd valaki vagy valami eldönti helyettük, hogy mit kell tenni. Üldögélnek a tó fenekén, és várják, hogy megtörténjen a csoda. Halogatják a nyelvvizsgát, a szakdolgozat leadását, aztán egy szép napon ott találják magukat egy közepesen gyötrelmes kapcsolatban vagy egy borzasztó munkahelyen, egy csomó olyan kérdéssel, amelyre az elmúlt 15 évben kellett volna válaszolniuk.

Aztán indul a kifogáskeresés, a másik hibáztatása, hogy ők csak elszenvedik, és nem élik az életüket – miközben egyébként ők azok, akik a mindennapi életben iszonyúan tevékenyek, ezer hobbijuk van, és programjuk minden mennyiségben, és szinte bármit megtesznek, hogy életvitelszerűen halogathassák azt, amit úgysem fognak megúszni. Na, ugye, hogy ezek után már nem is olyan nagy para, ha három hete húzom, hogy elhozzam a cipőmet a cipésztől, kidobjam a mollyal teli tönkölylisztet, és kiöntsem a félig teli, de teljesen megbuggyant almalevet a hűtőből?

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top