Férjem utolsó pekingi útján rosszul lett, és hazaérkezve egy hatalmas daganattal együtt kivették a fél veséjét. A váltakozó gyógyszeres és műtéti kezelések sora alatt ápoltam, és vittem az ügyeket az alapítványban, amelyen közös életünk alapult.
Amikor először kellett felnőttpelenkát felíratnom, háziorvosunk asszisztensnője, aki részt vett néhány korábbi rendezvényünkön, félrevont.
– Talán nem tudod, hogy az agyi áttét mit jelent. Bármire felkészülhetsz. Ha nem bírod, szólj, és elhelyezzük a párodat valahol, ahol gondját viselik. Nem kell, hogy tönkremenj bele, a gyerekeitekről nem szólva.
Valóban nem számítottam arra, ami következett, de az asszisztensnő sem. Gábor az idegrendszerében zajló változások hatására olyan ellazultan könnyed, boldog állapotba került, mintha valami különösen drága, személyre szabott tudatmódosító szert kapott volna. Második műtétje után már nem tudott járni, noha minden végtagját képes volt mozgatni.
Végre pihenhetek, és a gyerekeimmel lehetek. Ha nem tudnám, hogy többé nem kelek fel, még jobban érezném magam, de azért így se rossz!
– mondogatta.
Kegyelmi állapotban lebegtünk. Egyszer sem kaptam rajta, hogy kétségbeesett volna, de saját magamat sem. Bevetésen voltam. Asszony a fronton.
Azt vártam, mert arra készítettek fel, hogy férjem zsémbes és akaratos beteg lesz, ehelyett földre szállt angyalként viselkedett. Engedelmesen végezte az egyre keservesebb tornagyakorlatokat, és tűrte a menetrendszerűen ki-kiújuló felfekvések kenegetését. Csiklandoztam, nevetgéltünk, de közben úgy éreztem magam, mintha szakadék szélén billegő kövön egyensúlyoznék, ami alól pereg ki a talaj.
Olyan bizarr helyzeteken kacagtuk könnyesre magunkat, amelyeken, ha valaki mástól halljuk, elborzadtunk volna. Az előző nap még nem is létezett sebbe váratlanul beleragadt gézen. A túlcsordult katéteres tasakon. A főzelék lecsöppenésén, vagy a mosdatás közben felvett furcsa testhelyzeteken. És azon is, hogy az apám által fabrikált, és a Suzuki kombi méreteire szabott, felhajtható kerekű hordágy rendre elakadt keskeny előszobánkban.
Kizárólag fekvő helyzetben lehetett Gábort szállítani, mert az áttétek eltávolítása érdekében szétfarigcsálták a medencecsontját, és nem tudott ülni. A telefonon rendelhető betegszállítóra akkor is fél napot kellett várni, ha előre lefoglaltuk. Apám magától értetődő módon vállalta, hogy vejét kezelésekre és vizsgálatokra szállítja.
Látszólag szótlan derűvel tette a dolgát. Csak akkor sírta el magát, amikor megköszöntük neki.
Anyám ezek alatt a „kimenők” alatt az unokáira vigyázott. Mivel akkoriban ő nyírta odahaza apám haját, vállalta, hogy havonta egyszer férjemet is kezelésbe veszi a géppel. Gábor ilyenkor hasmánt előre araszolt fekvőhelyén, és koponyáját az ágy fejéhez állított lavór fölé lógatta, hogy a borosta és a haj abba hulljon. Ilyenkor gyorsan hajat mostam neki, hiszen szivaccsal lehetetlen lett volna.
Férjem legalapvetőbb fizikai funkciói ellátásában is segítségre szorult, amit anélkül élt meg új, tréfás kalandként, hogy a helyzetre való rálátását teljesen elvesztette volna. Nem lett ugyan egészen gyerekké, de szellemi munkára többé nem volt képes. Ezt az árat fizette lelki békéjéért. Hiába vittem neki ágyba laptopot, könyvet vagy diktafont és jegyzetfüzetet, nem tudott velük mit kezdeni. Az interneten sem böngészett már. Zenét, rádióműsorokat sem hallgatott. A tévét leginkább kikapcsolt állapotában szerette nézni. Régi készülék volt, amelynek képcsöve ívesen tükrözte vissza a szobát, ez mulattatta. Meg a gyerekei társasága.
A dupla ággyá nyitható kanapé szélén biztosítótűvel rögzítve lógott a vizeletgyűjtő tasak, mégsem tekintettük szigorúan betegágynak. A kanapé fal felőli részén én aludtam éjszakánként, nappal pedig négyéves lányunk töltötte meg plüssállatokkal, bukfenccel és kacagással. Vigyáznia kellett, hogy ne ugorjon rá az apjára, de hozzábújnia szabad volt. Fiunk, aki a testi érintéstől idegenkedett, inkább odahozta a sámlit, és apjával együtt csinálta meg az aznapi leckét. Esténként, amíg elmosogattam, Gábor mesét olvasott a gyerekeknek.
Abban az egy évben, amíg betegsége ágyhoz láncolta, sokkal inkább részt vett az életükben, mint amikor még egészséges volt.
Az éjjeliszekrényére állított apró, műanyag karácsonyfát már alig érzékelte. Kezelőorvosától kikönyörögtem, hogy újév után vigyék kórházba egy erősítő infúziókúrára, mert alig evett. A doktornőnek nem volt szíve megmondani, hogy fölösleges, az ápolók pedig azt hitték, rájuk sóztuk meghalni.
Akkor szakadt rám a gyász, amikor afelől is végleg megbizonyosodtam, hogy az átlagtól eltérően fejlődő kiskamasz fiam is állandó, intenzív gondoskodásra szorul. Megkezdődött a fejlesztő foglalkozások hosszú sora. Esténként, hogy ne bolonduljak meg, sajtó alá rendeztem, és kiegészítettem azt a rengeteg írott anyagot, amit férjem és én az együtt töltött évtized alatt felhalmoztunk.
A pekingi olimpia helyszíneit bemutató útikönyvünk Gábor halála után fél évvel, néhány héttel a Játékok megkezdése előtt jelent meg.
(Képeink illusztrációk.)
A pályázatról
A Terézanyu pályázatot 2010-ben hívta életre Rácz Zsuzsa író. Azóta minden évben a női lét valamely tabutémája a feldobott téma – Hogyan változott az életed az anyasággal?, Te miért dolgozol?, Jár-e a nőnek szabadidő? –, melyre nők százai írták meg történetüket egyes szám első személyben, névvel, arccal, gyakran a legnehezebb családi, személyes történeteiket, titkaikat felvállalva. Az idei pályázat különlegességét az adja, hogy a céges támogató távozását követően a Terézanyu Klub tagjai önerőből, önkéntes munkával, a noivalto.hu-val közösen hozták létre a kilencedik pályázatot, melynek témája a váltás, változás volt: 20 nap alatt 200 írásmű érkezett. Az elmúlt években beérkezett több ezer írásból kirajzolódik, hogyan élnek ma a nők hazánkban. A pályázat díjazottjaiból, résztvevőiből egy országos női támogató hálózat alakult ki, a Terézanyu Klub, ahol az összetartozás alapja: „együtt írunk – együtt nevetünk”.
