Eszter általános iskola óta a barátnőm. Együtt atletizáltunk, sikeres hosszútávfutók voltunk, és mivel gyűlöltünk futni, megígértük egymásnak, hogy kölcsönösen elrugdossuk egymást a célig. Így is tettünk hosszú éveken át, aztán az atlétikát berekesztettük, a barátságunkat viszont nem – és rugdossuk tovább egymást, át az életen.
Már óvodáskora óta óvó néni akart lenni, gyermeki vágya pedig a diplomáig elkísérte. Csodás pedagógus, szerető feleség, majd két fiú imádni való édesanyja lett. Sokszor hangosan irigykedtem rá, élete felért egy mesével, ő lett a mércém, a példaképem, miatta hittem, hogy igenis létezik a család, az élet harmóniája. Ekkor még nem tudtam, hogy én csak az érem egyik oldalát látom, Eszter ugyanis soha nem panaszkodik – pontosabban soha senkit nem terhelne tulajdon keresztjével. Bár mindig ragyogott a ház, a fiúk vasalt ingben jártak oviba, az asztalon mindig ott gőzölgött a meleg ebéd, a dáliák szögegyenesen álltak a kertben, Eszterből szépen lassan elszivárgott az élet.
Ezt akkor mondta ki, amikor életében először gyónásra adta a fejét, és keserűen lerántotta a leplet tökéletesnek tűnő mindennapjairól. Egy őrült mókuskerékhez hasonlította az életét, amelyben mindenki az ő vérét szívja. A háztartást egyedül viszi, mert férjét anyósa hercegnek nevelte, hiába a sok összeveszés, a segítségkérés, a párterápia, az egyenlő tehervállalás illúzióját örökre feladta. A gyerekekkel járó feladatok szintén rá hárulnak: férjének nincs türelme tanulni, játszani, egyetlen feladatot vállal át: viszi és hozza őket a suliból. Közös életük költségeit már közösen állják, össze kell adniuk, amijük van, Pál autószerelő fizetése és az ő óvónői jövedelme épp, hogy a felszínen tartja őket. Házasságuk száradt kóró, kizárólag az anyagi egymásrautaltság tartja őket együtt.
Ezt az alapból sem könnyű élethelyzetet fejelik meg aztán Eszter ápolásra szoruló szülei: egy cukorbeteg édesapa és egy alkoholproblémákkal küzdő édesanya. Bár van egy bátyja, a gondozással járó nehézségekhez nem fűlik a foga, hiába a sok összeveszés, a segítségkérés, a férfi kihúzza magát a feladat alól. A két kisöreg életben tartásának felelőssége így Eszter vállát nyomja. A dupla keresztet tovább nehezíti, hogy szülei 50 kilométerre laknak tőle, a távot kétnaponta, egy öreg Suzukival abszolválja. Mivel bejárónőre és ápolószemélyzetre nem futja, jelen felállásban Eszter két háztartást visz a hátán: mos, porszívóz, mosdat, főz, gyógyszert adagol, lelket ápol, megdorgál, korrepetál, szeretget, ölel, odafigyel, gondoskodik, jelmezt varr, tortát süt, sebet fertőtlenít, alkohol után kutat, függönyt mos, körmöt vág, befőz, receptet írat, szülői értekezletre jár, a focipálya szélén drukkol… és ha mindennek a végére ért, kezdi az egészet elölről.
A most negyvenkét éves Eszter szótárából a boldogság definíciója rég kikopott, sokkal jobban leköti, hogy ne szakadjon szét, és ne szakadjon bele az életbe, amit gyermekként valahogy egészen másképp képzelt. Most ő irigyel engem, hogy egyedülálló vagyok, és nincs gyerekem. Sokszor elmondja, egy dolognak azért örül: hogy nem lányoknak adott életet.
