Müller Péter Örömkönyvét sokszor lapozza Mázli, az Illúzió bloggere. Találomra olvasgat bele, szereti ezt a játékot. Azt kéri a könyvektől, hogy ott nyíljanak ki, ahol üzennek számára valamit. Egyszer ezt az üzenetet kapta:
„Megmondom mi a nagy gond a feleségünkkel. Erről ritkán beszélünk, pedig ez a legnagyobb gond.
Hogy mindig ott van.
Ott van reggel, délben, este. És ott van mellettünk éjszaka az ágyban.
Ott van tavasszal, ősszel nyáron, télen, és ha elutazunk egy idegen országba, kikapcsolódni, rendszerint jön velünk: hiába új a táj, még a felhők is – a feleség ugyanaz, reggel, délben, este.
Jön velünk.
Mindig.
S ha nem követjük a statisztikai átlagot, mely szerint manapság a legtöbb párkapcsolatból előbb-utóbb elmenekülünk, akkor egy feleség lát minket fiatalon, érett korunkban, sőt vénemberként is. Végigcsinálja velünk nemcsak az érzékiség vad kalandjait, de azt is, amikor a gondok miatt egyre impotensebbek leszünk; amikor hajnalban becsomagoljuk egy befőttes üvegbe összegyűjtött vizeletünket, hogy leadjuk az urológián. Az asszony ott van amikor kitüntetést kapunk, s ott van, amikor ájultan kitolnak a műtőből fogatlanul, és megmondják neki, hogy innentől kezdve egy beteg emberrel kell leélnie az életét.
Előtte kezd hullani a hajunk. És lát minket kopaszon, csúnyán. Lát kora reggel, álmosságtól bedagadt szemekkel, kábán, és szerethetetlenül vacak állapotban – mert mindig ott van. És lát minket lelkileg is csúnyának. Lát gyáván, ijedten, idegesen, sőt hisztérikusan üvöltve is.
Látja, hogy mi van a szavaink mögött. Hogy amiket másoknak mondunk, mennyire hazug.
Mindig ott van, s előbb-utóbb minden kiderül. Nem kell ahhoz politikusnak, vagy művésznek lennünk, hogy egy asszony lássa: a férje nem az, akinek mutatja, vagy képzeli magát.
Lehullott rólunk a maszkunk, még az általa ránk vetített illúzió is: szembesülnie kellett azzal, hogy valójában milyen emberek vagyunk. (…) Egy-egy társadalmi színjáték idejére összeszedjük magunkat.
Megborotválkozunk. Felszínre hozzuk „jobbik énünket”, arcunk fotózhatóvá válik, s tartani tudjuk másoknak, s talán az önmagunknak szóló színvonalat is, de ebben az erőfeszítésben hamar kimerülünk. Mire hazaérünk csakis a feleségük tudja, hogy a szép cipőben fáj a lábunk, a nyakkendő fojtogat, a másoknak szóló kedvességünk mögül előbukkan a rosszkedvünk.
Csak ő tudja, valóban mit gondolunk az emberekről, hogy mennyi félelem és megvetés van bennünk, amit mások háta mögött mondunk, ő hallja, mert rendszerint neki mondjuk.
Látja, hogy magunkban is hányszor csalódunk.
Látja, mert mindig ott van – és nagyon közel van. Ez az, ami a házasságban a legnehezebb, s ami miatt ez a kapcsolat nem tartós.
Mert az elviselhetetlen, hogy valaki ennyire lásson minket.”
Mázli tovább idéz a könyvből, olvasd végig az Illúzió Caféblogon.
(Kiemelt kép: Lakástalkshow)
