Vidéken, egy kicsi faluban nőttem fel. A házakhoz hatalmas kertek, és udvarok tartoztak, de az utcán is bátran játszhattunk, mert naponta tíz autónál többet nem láttunk. A legjobban azonban a nagyszüleim kertjében és udvarán szerettem lenni. Egyrészt a nagyi udvara tele volt különös, színes, vidám virágokkal. A kertben pedig hosszú sorban vártak ránk a málnabokrok, hogy lelegeljük őket. A nagymamám ki is használta ezt a hatalmas portát, hogy húsvétkor a lehető legkreatívabb módon elrejtse a Halász Judit-lemezeket és a csokinyuszikat.
De egy-egy tojás mindig lapult a nagy gondoskodással nevelt Nyuszifa alatt is. Ám ellenben másoknál, ez nem barkából készült, hanem egy különleges, általam csak bogyós növénynek hívott cserepes virágból.
Anyukám elmondása szerint, legalább 35 éve annak, hogy a nagymama elkezdte nevelgetni ezt a virágot, amit az egyik testvérétől kapott kalandos úton egy arborétumból, de ezt nem részletezném. Babusgatta, gondozta, és amikor jött a húsvét, feldíszítette az unokáknak. Sok éve már, hogy a nagyi meghalt. A népes családból pedig már senki nem lakik a zöld, békés faluban. De anyukám megmentette a növény egyik hajtását, és most a fővárosban próbálja meg életben tartani. Olyan szeretettel gondozza, ahogyan mama tette. Mára sikerült szaporítani is, és minden húsvétkor feldíszíti nekem és a nővéremnek, aztán kapjuk a sok fotót és videót. Mi nem rakunk mellé barkát, mint a nagyszüleink, de sok hímes tojást aggatunk rá.
De, mi is ez a bogyós növény? A pontos nevét anyukám sem ismerte, de ráfeküdtem a témára, és neten kinyomoztam, hogy ez bizony a Korallbokor, Korallfácskának, vagy Jeruzsálemi cseresznyének is hívott növény lehet. Találtam belőle laposabb, és magasabb példányt is. Szereti a hűvös helyeket, anyánál is az árnyékban érzi jól magát, délutánonként kap némi napsütést. Az alapszabály szerint: télen ritkábban kell locsolni, de a terméshozás idején napjában kell öntözni vízzel. A virágokból először apró, zöld bogyók, majd szép piros termések lesznek. Megenni szigorúan tilos!