Helló, Ikrek! – Anyanaplóval élem túl a karantént, beleolvasol?

Hol húzódik a szaranyaság határa?

Ha nem vagyok felkészült a gyerekeim minden kérdésére? Ha nem elégítem ki minden igényüket? Ha nem elégítem ki minden jogos igényüket? Ha reggel (hajnal fél hatkor) bújni jönnek, de én visszazavarom őket az ágyukba? Ha magamra zárom a wc-ajtót 15 percre és azt hazudom, nagyon fáj a hasam, maradnom kell még?  Minden nap bűntudatom van, hogy nem vagyok elég jó, de minden nap vannak olyan pillanataim is, amikor ezt pont leszarom és csak a túlélésre játszom meg arra, hogy most nekem legyen jó, különben megkattanok. Most beérem ennyivel is. Meg azzal, hogy kiírom magamból a kiírnivalót az anyanaplómban.

Mélyrepülésbe csapó folyamatábra karanténbéli víg napjaimból

Március 12.

Éjjel rám tört egy minipánik: kellően felkészült vagyok-e erre veszélyhelyzetre? Lassan veszem még a levegőt, de érzem, hogy tudnám gyorsabban is. Sőt, az jönne most természetesen. Pedig tudom, épp ez a pánikérzés a legkárosabb. Hogy normalizálódjanak az értékeim, ovi előtt kijöttem gyerekestül az erdőbe sétálni kicsit. Melegen süt a nap, olyan szép és csendes minden. Korán van még, nincs itt rajtunk kívül  senki. Maradhatnánk, amíg lecseng ez az egész őrület? 

Március 19.

Még szabad kimenni levegőzni a gyerekkel. Erőltetném, amennyire csak lehet, de közben sehová se akarok menni. Szétfeszít ez a kettősség, amit az ötéves gyerekeim is megéreznek. Nógatja őket az apjuk, hogy menjünk biciklizni, olyan szépen süt a nap, nógatom őket én is, de nincs kedvük. Közben meg tudom, ha nem indulunk el záros határidőn belül, azzal ledobjuk az atombombát a lakásba és robbanni fogunk. Elmondom nekik szépen, hogy lehet, ez az utolsó alkalom, használjuk ki, de közben ülök a kanapén és nem mozdulok. 

Március 20.

Kint idegesítően giccsesek a madarak meg a virágzó fák, a napsütés. Miért nem szakad az eső? Vagy legalább lenne valami durván mocskos köd, hogy ne érezzem, valamitől meg lettünk fosztva. Önkéntes karantén ez egyelőre, amibe még most tanulok. Nincs mit szépítenem, nehezen megy. Egy mozdulat lenne elindulni, de már ég a gyújtózsinór és minikatasztrófák sora indul be: eltörik a kedvenc kisautó, nincs itthon joghurt, az egyik gyerek teljesen véletlenül (aha) megharapja  másikat. Hívom őket kirakózni: „Uuuuuuncsi!” Rakjuk össze a vonatpályát: „Jaj, ne mááááár!” Diavetítőzzünk: „Soha!” Aztán előkerül a filctoll, egymást kezdik firkálni, vagyis egyik a másikat. Üvöltés. Aztán a másik eszik bele a tesó kajájába. Visítás! Négy perccel kisebbik magzatom közli velem, hogy most meg fog csapni, parancsolgat, szenvtelen, egy igazi kis…pont pont pont. 

Szembejön a neten, hogy használjuk ki ezt az időt, hisz együtt lehetünk, nem ez a legfontosabb? Ettől meg pocsékul érzem magam, mert milyen anya már az olyan, aki nem érzi jól magát a saját gyerekeivel 0-24-ben? Kemény hetek állnak előttünk és siratom a szabadságomat, a jóanyaságomat, ami most veszi a kabátját. Gyászolom a tavaszt, ami úgy fog elmenni mellettem, hogy egy percet nem élvezhetek belőle, gyászolom a munkámat, amit nem tudok rendesen végezni, gyászolom a szabadságomat, ami két gyerek után már járna nekem. Igen, ilyen önző módon: járna. Na, de majd holnap! Holnapra előállok egy tuti programtervvel! Úgy lefárasztom őket, hogy idejük se lesz megnyikkanni. Vagy kapcsolok nekik tévét. Még nem tudom.

Március 21.

Március 26.

Összegyűjtöttem öt kiló vécépapírgurigát, hogy majd origamizunk vagy építünk repülőt vagy mittudomén, egy Star Wars-űrállomást. Egy hétig lestem a gyűjteményt a lakás minden pontján. Aztán ki.asztam a francba. 

Március 27.

Este tüzet raknánk. Nincs fa. Akkor gyűjtsünk rőzsét! Innen már csak egy lépés, és eskü, jurtát is építek. Nem, kenyeret nem sütök. Kiflit se. Este innék, de bakker, nincs piánk! Megittuk, ami volt. Zöldborsókonzerv, az viszont van.

Április 6. 

Napunk egy rövidke párbeszédbe illesztve: 
     – Kisfiam, kérsz tükörtojást reggelire?
     – Soha a büdös életbe!

Április 10.

Miközben igyekszem meginni a kitöltött rizlingföccsömet (pusztán apró relaxáció gyanánt és mindössze öt perc alatt), az egyik gyerekem felmászik a háztetőre, a másik pedig megtalálja az apja rozsdás fűrészét. Utóbbi mentségéül azt hozza fel, hogy a metszőollót kereste. Most komolyan nem tudom, megérik-e a 10 éves kort. Esetleg kössek rájuk egy nagyobbacska értékű életbiztosítást? Dilemma, dilemma, dilemma….

Április 11.

Egy szuper játékot hoztam nektek, amivel garantáltan le tudjátok kötni a kicsik figyelmét. Nem kell hozzá semmi más, csak ti és a gyerekek. Kezdődhet is az egyszerű bújócska! Keressetek egy eldugott helyet és bújjatok oda csendben! Ha ügyesen csináltátok, máris lett 10 perc alvóidőtök! Szívesen!

Április 12.

Ikrek: Anya, menj ki a szobából, légy szíves és csukd be az ajtót,  mert egyedül akarunk játszani!
Én:

Akkor most kibontanám a pezsgőt, amit öt éve erre a napra tartogatok.  (A fél tíz az még reggel vagy már délelőtt? Csak a renomém miatt.)

Április 13.

A húsvét nálunk fix káosz. Eddig azt hittem, a sok jövésmenéstől van, de kiderült, ezt karanténban is prezentáljuk. Az ikrek ezúttal is a csokitojástól felgyorsulva pörögtek mint egy tornádó, online locsolkodáskor a telefonomra fújták az összes pacsulit és fejenként minimum háromszor lett idegösszeomlása mindkettőnek. Amúgy rohadtcukik, persze.

Április 14.

Hiányzik az anyukám. Olyan borzasztóan, hogy a gyerekeim törölgetik a könnyeimet. 

Április 16.

Igyunk arra, hoooooooooogy… Végül is mindegy! Csirió!

Április 17.

Én. Kiflit. Sütöttem.  Igen, ez már a vég. Pusztán három órámba tellett, majd mikor elkészült és én a látványtól büszkén feszülve álltam felette, magzatom megjegyezte:
– És akkor most ez lesz az ebéd, Anya?
– Hát, mostanra készült el, édes gyermekem. (Belső monológ: Mi vagyok én, pék, hogy ötkor keljek, grrrrrrdafafdfh?! Mondjuk, egy péklapátot beszerezhetnék…)

Április 19.

Delete. Delete. Delete.

Április 20.

Összefogtak és lázadnak! Kettő egy ellen! Ha meg nem, akkor egymást nyírják. Szenvtelenek. Visszabeszélnek, minden lepereg róluk. Egy percig nincsenek el egyedül. Kiszipolyoznak. Motiválatlanok. És én is. Semmihez sincs kedvem és mindent unok. Kínomban sütni kezdtem. Az mondjuk, kikapcsol(na, ha hagynák). Olyanok lettünk mint egy csürhe. Már a szomszédoknak is hordom a sütiket hálám jeléül, amiért még elviselnek minket. Úgy érzem, egyfolytában kiabálok, zsarolok vagy fenyegetőzöm. Ebbe bele lehet pusztulni. Jól akarom csinálni, de nem megy. 

Április 21.

1524. óhaj/sóhaj utáni párbeszéd anya és ötéves gyermeke között:

-Nem vagyok a szolgátok!!!!!
-De anya, te egy háziasszony vagy!
-(Én gondolatban: Hát a gggrrrvbrrrgggrr vagyok az, te kis sgrrrrrfjdhehertggj!)

Egyre nehezebb nem kimondani ezeket a felgyülemlett feszkókat! Tényleg sokszor azt érzem, azt a hajszálat mi a tököm tartja? Hogy a fenébe nem pattan el? Amikor pici babák voltak és megállás  nélkül egyszerre vagy felváltva sírtak, borzalmas gondolataim voltak azzal kapcsolatban, mit tennék velük. Nagyon megijedtem, mert éreztem a hajszálat a gondolat és a tett között. És akkor se értettem, miért nincs szakadás? Szerencsére az apjukkal tudtam ventillálni és kínunkban röhögve, hullafáradtan, szinte sírva ecseteltük gondolatbeli gaztetteinket. Mindig jobb lett, mikor kijött. Bár akkor is egy utolsó szaralaknak láttam magam, mindenki mást meg tökéletesnek. Mai napig fájó pont, holott tudom, vagyis inkább felfogom, amit akkor éreztem, normális volt a maga keretei között. Amúgy mégis szégyellem. Sose fog elmúlni ez az érzés. Mindig nagyon durván aktív, mikor bekapcsol. 

Háziasszony, basszus.

Április 22. 

A karantén nem csak az idegrendszerünkre lehet rossz hatással, a gyerekek ruhatára sem ússza meg (Fotó: magánarchívum)

Nem, nem lövök rájuk. Ezek a lyukak másfél hónap kemény munkájával születtek. Módszeresen nyírták ki az összes gatyájukat. A férjem nem bírja nézni se, nyaggat, hogy rendeljek nekik másikat. Minek, kinek? Ha nyár lenne, ruhát se adnék rájuk. Kezdünk elvadulni. Vajon mikor mostam meg utoljára a hajukat? (És a sajátomat?) A körmüket az apjuk vágta le vagy lerágták? 

Április 23.

Fiús anyák! Ugye ti is mantrázzátok, mikor leültök a wc-re, hogy ez csak víz, ez csak víz, ez csak víz?

Április 26.

NEM! Mindenre ez a válasza! Kikészít. Reggel könyörög meséért. Én meg jelzem, előtte szeretnék elmenni sétálni, mert a maradék öt agysejtem is tikkel már tőlü… a karanténtól. 

– Nem megyek!
– De így veled is történhetne jó dolog és velem is. Egymást segíthetnénk ebben.
– Nem! 
– Rendben, de akkor saaaajnos mesét sem tudunk nézni. Ezt el tudod fogadni? 
– Nem! 

Tikkelni kezd a szemem is. Mese ugrik, maradunk. Tesó kiakad. Ő menne. Javaslata: hagyjuk itthon az öccsét!  (Ezen a ponton elkalandozom…) Máris kezdem a szülői kommunikáció legborzalmasabb csimborasszóját, az ún. HEGYI BESZÉDET! Lepereg. Akkor inkább nem néz mesét. Délután aztán felkelt, és leültünk társasozni. Ő nyert, így a sikerhullámot meglovagolva tettem egy utolsó próbát az erdei sétára. Bejött. És szerintem a jégkrémnek ehhez semmi köze. Azt már utána dobtam be boldogságomban. Egyébként szuper dolog jégkrémmel sétálni. Főleg ugrálni. Próbáljatok ki ti is! A Calippo az ugrás pillanatában megindul majd a magasba, aztán belecsapódik az avarba. Gyermeketek ezt követően hangosan üvölteni fog, ti pedig víz és papír zsebkendő híján a kezetekkel söprögetitek majd le a mocskot a málnás  jégdarabról. És ha ez nem bizonyulna majd elég hatékonynak (nem fog), akkor a nyáladat is bevetitek majd, hogy a maradék leveleket, földdarabkákat, madárszarokat is eltüntessétek róla. Ezután békésen folytathatjátok utatokat. Vagy: nézhettetek volna mesét, ugye?

Április 27.

Csaltam. Másfél órát! Ennyivel tettem be őket hamarabb a kádba ma este. Lehúztam az összes redőnyt, kislámpákat kapcsoltam, hogy hangulatba kerüljünk és este háromnegyed 7-kor már mindenki az ágyikójában feküdt tisztán, jóllakottan, megpuszikálva és édesdeden betakargatva. Pacsit anyának! Nyolckor már aludt az egész banda. Beleértve engem is. 

Május 01.

Így a végére ideteszem azt, amiért érdemes ezt az egészet végigcsinálni. A pillanatot, amikor a világ a helyére kerül, mert őszintén hiszem, hogy minden jó, ha a vége jó.

Gyerek a szobából, anyja a felrobbant konyhából:

– ANYAAAA!
– Igen?
– ANYAAAAAAA!!
– Igeeen??
– ANYAAAAAAAAAAA!!!
– Igeeeeeen???
– ANYAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA!!!!!!!!!!!
– MI VAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAN????????
– Szeretlek.

Nehéz? Hogy a fenébe ne lenne az!

Cserélnék mással? Majdnem minden nap. Odaadnám őket? Ahhh, sokszor, mindegy, csak vigye őket valaki. Kemény ezt megélni? Iszonyatosan. Hogy milyen, mikor megsimogatnak? Csodálatos. Mikor csak én tudom őket megvigasztalni? Felemelő. Mikor egyszerre csimpázik rám mind a kettő? Szívmegállós. Túlcsordulós. Őszinte és tiszta. Tökéletes. Időt megállító. Semmihez sem hasonlítható. Csoda. Drága csoda. Drága, mert sokba kerül: lemondásba, erős kompromisszumba, ősz hajszálba, anyatestbe. Újrakezdeném?

Bármikor.

Beszéljünk végre őszintén az anyaságról!

• Őszinte vallomás egy nem tökéletes anyától
• Öt hiba, amit a múlt héten elkövettem
• Felejtsük már el a kötelező boldogságot!
• Voltak elveim, aztán megszülettek a gyerekeim
• A gyereked akkor is szeret, ha hurkás a hátad, hülye vagy és lófejű