Furcsa az élet, mert olyan dolgokkal tud megajándékozni, amiről első pillanatban nem is gondoljuk, hogy számunkra milyen fontossá fog válni, mert mosolyt és könnyeket fog majd arcunkra varázsolni, sőt lesznek olyan pillanatok, mikor kapaszkodunk majd ebbe az élménybe, mert nyugalmat és csodát remélünk tőle. Mint egy film kockái, úgy peregnek előttem az események, miközben az ég felé emelem fejem és Neked mesélek. Arcomon lassan legördül a könnycsepp, miközben rekedtesen, halkan suttogom: emlékszel?
Hideg novemberi nap volt mikor először találkoztunk. Jó szorosan összehúztam magamon a kabátot mert az izgalomtól még jobban remegtem. Napsütésről álmodoztam azon a napon, mert ragyogni szerettem volna az első találkozásunk alkalmával, de másként alakult. Didergős, kis kócos nő állt előtted. Arcod mosolyra húzódott mikor megláttál és örülök neked mondtad és ez, mint valami varázs sugár, nyugtatólag hatott rám. Kedves kis kávéházba mentünk, és én már alig vártam, hogy jéggé fagyott kezemmel a kávéscsészét átöleljem és kellemes illatával lelkemet kényeztessem. Mindig nagy kávés voltam. Egy ilyen itallal bármikor le lehetett venni a lábamról.
Elég sokat kellett várni arra, hogy végre asztalunkon gőzölögjön a rendelt kávé. Várakozás közben Te meséltél magadról, de gondolataim el-el kalandoztak közben. Az jutott az eszembe, hogy egy ilyen ital közös elfogyasztása alkalmával oly sok mindent megtudhatunk egymásról, és ha szeretnénk még újra találkozni akkor már meg is van az első kis pont amivel majd el tudjuk varázsolni a másikat. Nem kell hozzá más, csak megfigyelni, hogy partnerünk hogyan fogyasztja az italt és mikor a legközelebbi találkozáskor úgy szolgáljuk fel, ahogyan Ő szereti, nagy örömet tudunk vele szerezni, hisz a másik érzi, hogy fontos számunkra, és a mosoly sem marad el ilyenkor ami mindig megalapozza a folytatást. Ezen gondolatok keringtek fejemben mikor, mesélj magadról kicsit, szóltál és én. mint valami álomból, felébredtem. Ebben a pillanatban tette le a felszolgáló a kis tányérkán pihenő csészét, és kellemesen lengett körbe minket az illat.
– Tejszínt kérsz? – kérdezted
– Nem kérek, köszönöm. Én nem kérek bele semmit, mert úgy szeretem, ha fekete és erős.
Nem is gondoltam volna, hogy közel fél órán keresztül fogjuk azt elemezni, hogy hogyan is igazi egy jó kávé. Csodás félóra volt, mert minden egyes percével oldottabbak lettünk és kezdtük azt érezni, hogy jó együtt. Te három cukrot és tejet öntöttél még a csészébe. A cukrok lassan szívták magukba a fekete nedűt, majd megadva magukat olvadtak bele a zamatos italba.
– Te édesen szereted ám az életet! – szóltam.
– Igen. Szeretem, ami édes és Te is az vagy, édes kis csillag.
Elpirultam, mert régen bókoltak már nekem és nem igazán tudtam, hogyan is reagáljak.
Az első találkozást újabb találkozások követték, és egyre jobban megismertük egymást. Te is legalább annyira szeretted a kávét, mint én, csak neked volt egy érdekes szokásod. A reggeli kávé az természetes volt, de velem ellentétben, aki bármikor elcsábítható volt egy kávéra, Te mindennap pontban tizenegykor kávéztál. Furcsa volt számomra ez az időpont. Az angolok ötórai teája jutott eszembe. Azt sem nagyon értettem, de ez a tizenegy órás időpont még furcsábbnak tűnt számomra.
A történetnek itt nincs vége, olvasd el egészében a Lélekajtó Caféblogon.
