Örökre megváltoztatta az életemet, amikor három évvel ezelőtt tanúja lehettem 89 éves nagymamám haldoklásának és halálának. Nagynéném járta ki a kórházigazgatónál, hogy mind a négyen – két lánya, és mi, unokák – vele lehessünk abban a kis külön szobában, amit a kórház a haldoklók számára tartott fent. Igazán hosszú éjszaka volt ez, a téli napforduló, a fény ünnepe. Nappal nagymamám még velünk volt, félénken fogta a kezünket, tartsuk még itt. Búcsúzott, és azt mondta, „köszönöm, hogy megérdemeltelek titeket”, aztán egyre hosszabb percekre merült alá, és utazni kezdett visszafelé élete emlékeiben. Estére elvesztette eszméletét, légzéskönnyítőt kapott. Körbeültük az ágyát, vártunk. Arra gondoltam, bár nem látszik, Nagyanyó küzd, munkálkodik. Nem az életben maradáson, hanem a szálak elvarrásán. Évek óta készült erre a pillanatra: sokat olvasott a halálról, álmodott az átkelésről. De küzdöttünk mi is: maradjon még, vagy inkább menjen mégis? Elfogadtuk a halált, aztán ellenálltunk. Végül elfáradtunk. És ekkor nagyanyó kifújta a levegőt, és nem vett lélegzetet többet. Mire visszaértem a nővérpulttól, a teste olyanná vált, mint egy levetett hálóing. Életemben nem éreztem még ekkora békét és szomorúságot egyszerre.
Az életem ezután megváltozott: a halálélmény magasztossága hirtelen mindent olyan aprósággá tett. Felmondtam az utált munkahelyemen, és elkezdtem rendet tenni az életemben. Polcz Alaine pszichológus, tanatológus (halállal foglalkozó szakember) szerint életünket csak akkor tudjuk a helyére tenni, ha a hallállal kapcsolatban is képesek vagyunk rá. Nálam is így történt. És még valamit tanultam: nem jó egyedül végigcsinálni – se az életet, se a halált. Bármilyen fájdalmas is volt a búcsúzás, mindannyian szeretetélményként éltük meg nagyanyónk távozását, hiszen ott voltunk egymásnak a folyamatban.
Fotó: MTI/Komka Péter
Mindenkinek könnyebb lenne, ha beszélhetnénk a halálról
Manapság ez az együttlét ritkaságszámba megy. Míg a vajúdó nő körül akár többen is nagy szakértelemmel és empátiával segítik a megszületést, addig az életutunk végén általában nincs ott senki, aki segítene átlépni, sőt a körülöttünk lévők sok esetben inkább arra törekszenek, hogy bent tartsanak az életben. Pedig halálunk idején is hatalmas támaszt jelenthet egy olyan ember, akinek az a dolga, hogy kisegítsen az életből.
Molnár Gabriella mindkettőt, az élet eleji és az élet végi átsegítést is gyakorolja. Jelenleg egy budai kórház hospice osztályán dolgozik részmunkaidőben mint segédápoló. Gabi hivatását tekintve jógatanár és születéstámogató dúla, „asszonytársi segítő”, ezért a halálnál is inkább dúlaként van jelen, semmint hospice vagy palliatív szakemberként. A koronavírus-járvány első szakaszában jelentkezett önkéntes segítőnek a kórházba, az Egészségügyi Szakdolgozói Kamara felhívására: eleinte lázat mért, majd került „egyre beljebb”, az osztályra. Most a betegek testi-lelki ellátásával foglalkozik, miközben dúlaként és anyaként is sokat gondolkozik az élet és a mindennapok értékén, keresi a párhuzamot a szülés és a halál folyamata között.
„Ugyanúgy, ahogy a születés/ szülés, a haldoklás/ halál is egy természetes folyamat. Része az életnek. Ám a lefolyása, sok mindentől függően, változatos. Mivel a társadalmunk nem szeret erről a témáról nyíltan beszélni, rendkívül nehéz helyzet azt látni, amikor valaki az ereje javát az ellenállásra fordítja. Párhuzamot keresve a szülés folyamatával, ott is tapasztalhatjuk, hogy minél inkább beleereszkedünk a vajúdás keltette érzetekbe, minél jobban átadjuk magunkat egy nálunk hatalmasabb erőnek, annál könnyebb, sőt, mondhatjuk, örömtelibb a folyamat. A test képes saját erőforrásait, saját fájdalomcsillapító hormonjait mozgósítani. Ahogy a vajúdás is igényli az intimitást, a zavartalanságot, a haldoklás is hasonlóan egy befelé fordulás, amolyan »magányos« belső út, amely egy ismeretlen területre vezet. A legnagyobb támogatást saját háborítatlan szüléseimben akkor tapasztaltam meg, amikor a segítőim – a folyamatba és belém vetett – bizalmát érezhettem, és én magam is bizalommal voltam – vallja Gabi.
Molnár Gabriella (Forrás: magánarchívum)
Polcz Alaine szerint a jó halál – megfelelő felkészüléssel – azért jó, mert értelme, jelentése van. Régen a halál tudatos átlépést jelentett egy másik szférába, a család, a barátok, a hit képviselőinek részvételével. A természetközeli élet, a növények, az állatok szaporodása és elmúlása mindennapi élménnyé tette a halált, az emberek többsége otthon született és halt meg. A mai, európai gondolkodásban azonban a halál tudata mintha már nem érintene minket, ha eljön, akkor sem illik róla beszélnünk. A betegnek azt mondjuk, meggyógyul, etetni akarjuk, ha eltolja az ételt, a halált, a meghalás látványát pedig a kórházak falai mögé rejtjük.
„A halálhoz eleve ambivalens viszonyunk az elfojtások, elhárítások rendszerével terhelődött, holott már az alapvető ambivalencia elviselése és feldolgozása is erősen igénybe veszi az egész személyiséget, minden pszichés teherbírásával együtt. Mivel nem tudunk mit kezdeni a halálélménnyel, keressük az élet mindenáron való meghosszabbításának és a kábításnak a módjait, a fájdalomcsillapítást, mint könnyítést” –
írja a pszichológus Ideje a meghalásnak című tanulmánykötetében. Holott a betegnek a gyógyszereken és a rendeleteken túl szeretetre, odafigyelésre, utolsó napjainak, óráinak emberhez méltó megélésre, vagyis testi-szellemi-spirituális ellátásra is szüksége lenne. Ezt igyekszik megvalósítani a Hospice mozgalom.
„Nehéz feladat lehet kimondani egy emberről, hogy az orvostudomány mai állása szerint már nem tudjuk tovább életben tartani, de ez a pillanat mindenki életében bekövetkezik egyszer – mondja Gabi. – A hospice szemlélet szerint ilyenkor a haldoklás folyamatának ismeretében kell az ellátást megválasztani. Sem a túlzott étkezést, ivást, sem a túl sok kommunikációt nem erőltetjük. De jelen vagyunk, csendesen szólunk hozzá, megérintjük, fájdalmát csillapítjuk.” Szerinte ebben a munkában pont az a csodálatos, hogy minél teljesebb elfogadásban lehet jelen a haldoklókkal. „Nagyon sok pozitív reakció, hála, mosoly, érintés, sőt, még nevetés, humor is jelen van a munkánkban. Az emberek általában hálásak azért, ha egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben kedvességet, figyelmet, törődést, szeretetet kapnak.
Dédelgetem magamban minden momentumát, mikor egyedülálló pillanatokat élhetek meg valakivel, aki éppen búcsúzik. Ez a legintimebb pillanatok egyike.
Fotó: MTI/Komka Péter
Gabi találkozik idősebb és fiatalabb emberekkel is, akik többnyire végstádiumú rákos betegséggel küzdenek, mégsem az elkeseredés az, amit haláluk pillanatában érez. „Azon hatódom meg, milyen kedves, jó humorú, szeretetteljes élményekben volt együtt részünk. Mivel a halált az élet természetes velejárójának gondolom, nem vélem úgy, hogy büntetés lenne. Sokkal inkább egy izgalmas utazás kezdetének látom. Lehet, hogy ez eretnekség, de akárhogy is van, egyértelmű, hogy a jelenlegi hozzáállásunk a halál témájához megérdemelne némi felülvizsgálatot. Mennyivel könnyebb lenne mindenkinek, ha beszélhetne a halállal kapcsolatos félelmeiről, gondolatairól, kívánságairól. Ha látna ilyen helyzeteket, embereket. Mint a halál, úgy a szülés is könnyebb, ha az ember felkészül a folyamatra, megismeri a test működését, szükségleteit egy ilyen nagy teljesítmény idején, és ha tudja, hogy a szerettei, embertársai végig támogatják a folyamatban, bízva a saját erejében és az életben.”
Azt mondják, aki haldoklókkal foglalkozik, az azzal szembesül, hogy jó élni. Ha ismerjük, mi történik a halál közelében, ha tudjuk, mi történik a haldoklóban, akkor saját halálfelfogásunk is – ahogyan mi fogadjuk majd a halált, és ahogy gondolunk rá – megváltozik, de az életet is másként szemléljük. Gabi is így van ezzel: „Elkezdtem kiválogatni, mi az, amit értékesnek ítélek az életemben, és szívesen látom magam körül, mi az, amire nincs igazán szükségem, felesleges holmi vagy felesleges »teher«. Értékessé válnak apróságnak vélt részletek, nyűgnek megélt tennivalók, találkozók emberekkel, helyekkel.
Úgy érzem, hogy ünnep az élet!
Amikor születés és halál összeforr
Előfordul, hogy a szülés és születés szembesít minket azzal, hogy élet és halál fölött nem mindig van befolyásunk. A napokban nagy port kavart Chrissy Teigen modell vetélésének története. Teigen a 28. hét betöltése előtt veszítette el magzatát, és a kórházból fotókat tett közzé az Instagramon azoknak, akik átéltek hasonlót, vagy érdekli őket, mi történik ilyenkor. Az érzékeny képekre érkezett reakciók kettősek voltak: sokak szerint ilyet egyszerűen nem illik publikussá tenni, mások viszont úgy gondolták, Teigen tabudöntögető fotósorozata azt a célt szolgálja, hogy ne legyen szégyen, gyengeség vagy hiba az, ha valaki nem képes kihordani a kisbabáját, ahogy azt a közösségi oldalak által sulykolt képet is ideje lebontani, hogy mindenki élete tökéletes, az életnek pedig nem része a szenvedés, a fájdalom és a gyász. A veszteséggel záródó szüléseket, a gyermekvesztést ugyanis még mindig tabu övezi, gyakori, hogy a szülők kizárnak mindenkit – de még saját magukat is – a gyászból. Egyszerre megélni a halált és a születést olyan fájdalom, amelyeket segítség nélkül aligha lehet feldolgozni.
Szalai Zsanett Pynky dúla, aki nemcsak a szülésnél nyújt támogatást, de hospice-dúlaként azoknak az anyáknak is segít, akikről kiderül, hogy magzatuk halva vagy nem életképesen születne, ezért idő előtt beindítják náluk a szülést. A szülészeti ellátás itthon általában nincs felkészülve a halvaszülés lelki oldalának kezelésére, a szakemberek keveset tudnak a gyász folyamatáról, a feldolgozás fontosságáról, a szakszemélyzet leterhelt, a megértés és az empátia, de még az anya és a hozzátartozók teljes körű tájékoztatása is elmarad sokszor. A nő így magára marad, miközben gyakran azzal sincs tisztában, milyen döntései, választásai lehetnek ebben az emberpróbáló helyzetben. „Én leginkább a felkészülésben és a feldolgozásban tudok segíteni, mert a kórházi osztályokra – Covidtól függetlenül – nem igen engednek be segítőként, még kérvénnyel is nagyon nehézkesen. A vajúdóban, ahol a születésindítás történik, sokszor az apák sem lehetnek jelen, ezért az anyák egyedül maradnak. De ha birtokában vannak az információknak, tudnak magukon segíteni” – mondja Pynky.
A diagnózistól általában 1-2 hét marad csupán arra, hogy a szülők felkészüljenek a felkészülhetetlenre. De mit jelent ez pontosan? „Mindig arra bátorítom az anyákat, hogy minél több mindent kérdezzenek meg. A legtöbbször csak annyit tudnak, milyen időpontra és hova kell menniük, kit kell majd keresniük, de fogalmuk sincs arról, mi fog velük történni, hogyan zajlik a folyamat, mit élnek majd át. Kevesen tudják, hogy a kisbaba a méhbe kapott gyógyszertől haldokolni fog, és ez érezhető, ahogyan azt sem, hogy ezt a halott kisbabát meg kell szülni, és ez a tudat már önmagában megnehezítheti a folyamatot. Mindez borzasztóan hangzik, de mégiscsak tudni kell, mert fel kell rá készülni.”
Szalay Zsanett Pynky (Forrás: magánarchívum)
Az elvesztés fájdalma mellett általában a rutinszerű, sokszor érzéketlen, sőt kegyetlennek tűnő eljárás az, ami még több terhet ró az anya vállára, pedig elvileg nincs olyan protokoll, amely előírná, hogyan kell kezelni a megszületett baba testét a szülés után. „Előfordul, hogy a testet vesetálba, vödörbe rakják, vagy azonnal elviszik, és meg sem kérdezik az anyát, akarja-e látni. A személyzet sokszor nem tudja jól kezelni a helyzetet, ezért érdemes erre is előre felkészülni. Aki búcsúzni akar, annak azt tanácsolom, vigyen magával egy szép párnahuzatot, egy hímzett zsebkendőt, bármit, amire rátehetik a babát, és kézbe tudják adni. Ha tudja az anya, hogy dönthet így is, azzal az egészségügyi dolgozóknak is segít. Ők alapvetően jóindulatúak, csak itthon nincs kultúrája annak, hogy a szülő nő is döntésképes ember. Az is gyakori, hogy nem az egészségügyi személyzet zárkózik el, hanem infrastrukturális okai vannak annak, hogy valamilyen kérés nem megvalósítható.”
Laikusként rögtön eszembe jut, miért nem jobb mindenkinek, ha a fájdalmas testi-lelki procedúra helyett inkább császármetszéssel esnek túl a dolgon, ám az egészségügyi indokok mellett (a nagy hasi műtéteknek súlyosabb szövődményei lehetnek) pszichés tényezők sem szólnak e lehetőség mellett. Pynky úgy tapasztalja, a gyászcsoport-résztvevők egy része azok közül kerül ki, akik elakadtak a gyászfolyamatban, mert megpróbálták kihagyni, idő előtt elengedni a fájdalmat, megspórolni a feldolgozást.
Vagyis hiába akarunk túlesni rajta, előbb-utóbb muszáj lesz szembenéznünk a fájdalommal. A búcsúvételre nemcsak egy leélt élet után, de akkor is szükségük van a családoknak, amikor az élet már az anyaméhben véget ért. Ha a hozzátartozók nem látják az elveszített babát – noha tudati szinten megélik a veszteséget –, érzelmileg nem válik a halál feldolgozható realitássá, a gyászidő elhúzódó és kínzóbb lesz.
„Sokan félnek attól, hogyan néz ki a baba, de én mindig hangsúlyozom, ha csak lehet, nézzék meg. Ha nincs kívülről látható fejlődési rendellenessége, akkor a látvány ugyan fájdalmas, de nem rémisztő, olyan, mintha csak aludna – mondja a hospice-dúla. – Hangsúlyozni szoktam, hogy csináljanak a lábáról lenyomatot vagy készítsenek róla egy fotót még akkor is, ha soha nem nézik meg többet a képet. Ezek pótolhatatlan dolgok, és segítenek abban, hogy maradjon kézzelfogható nyoma a baba létezésének, illetve hogy ne alakuljon ki később önvád (»még arra sem voltam képes, hogy…«). Akárhogy is döntenek, hazaviszik-e hamvasztani vagy temetni, vagy inkább nem, mindig azt javaslom, búcsúzzanak el. Egy család például szélszalagokat kötött egy fára a kedvenc kirándulóhelyükön, ahová minden évben el tudnak látogatni, de természetesen nincs szabály arra, hogyan gyászolunk. Magzatot, gyereket elveszíteni komplikált gyász: azt mondják, »ez nem az élet rendje«.
Pedig minden időpillanatban tisztában kell lennünk azzal, hogy a szülésben a halál lehetősége ugyanúgy benne van, mint az életé.
Ha segítség kell a búcsúzáshoz, vagy elakadtál a gyászban, szakértőink az alábbi oldalakat ajánlják:
- Magyar Hospice Alapítvány
- Napfogyatkozás Egyesület – Segítség a gyászban, gyászfeldolgozás
- Babagenetika Egyesület – Empatikus, ítélkezésmentes segítségnyújtás a várandósság során
