Azok közé tartozom, akik már megpróbálták külföldön, mégis hazajöttem, és nem, nem azért, mert ott sincs kolbászból a kerítés, hanem azért, mert a szívem hazahúzott. Már gyerekként is honvágyós voltam, volt olyan, hogy az éjszaka közepén kellett hazavinni a rokonoktól, mert ilyenkor annyira erősen sírtam, hogy fizikai tüneteket produkáltam mellé. Ennek ellenére próbálkozások mindig akadtak, de az első alkalom, amikor azt éreztem, hogy nem vágyódom a megszokott kis fészkembe körülbelül húszéves koromban történt először. Ilyen háttérrel nekivágni a nagyvilágnak nem volt egyszerű, viszont mindig is szerettem volna megtapasztalni, milyen külföldön élni, úgyhogy 26 évesen úgy döntöttem, Londonba költözöm. Bár akkor nagyon véglegesnek éltem meg a döntést, az egyik barátnőm azt mondta, ne nyomasszam magam ezzel, ha nem tetszik, van hová hazajönnöm.
Így is lett, néhány hónap után hazautaztam, mert olyan elképesztő sóvárgás fogott el a család, a barátaim, a megszokott és ismert környezetem iránt, hogy úgy éreztem, mentálisan nem bírom tovább. A döntésemet akkor és ott nem bántam meg, sőt, most sem bánom, viszont az elmúlt hónapok közéleti eseményei után egyre többször gondolok arra, hogy milyen lenne újra kint. És azt látom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
A generáció, akinek nincsenek határai
A most 26 éves Vivien rögtön az egyetem után döntött úgy, hogy Angliába költözik, az ő úti célja is London volt, itt dolgozott au pairként. „Mindig is szerettem volna kint élni egészen 14 éves korom óta, amikor egy iskolai kirándulás során először voltam Londonban és fülig belebolondultam a városba. Diploma után logikusnak tűnt nem azonnal fejest ugrani a felnőtt életbe, és kicsit világot látni, 21 évesen pedig az au pairkedést láttam a legoptimálisabb választásnak. Így nem nekem kellett szállásról, ellátásról gondoskodni, ráadásul heti zsebpénzt is kaptam, cserébe pedig csak két tündéri gyerekre kellett vigyáznom.”
Szerencséje volt, hiszen sok rosszat hallani a bentlakásos bébiszitterek kiszolgáltatott helyzetéről, hogy egyeseket gyakorlatilag cselédként és nem megbecsült alkalmazottként tartanak a háznál, ezzel ő is tisztában volt, ám a rizikó még ezzel együtt is megérte. Fél évig maradt, de akár tovább is lett volna helye, viszont az élet úgy hozta, hogy haza kellett jönnie és azóta is visszahúzza a szíve.
Mint mondja, neki a honvággyal nem kellett megküzdenie, napi szinten tartotta a kapcsolatot a szeretteivel, úgy érzi, generációs sajátosság, hogy a vele egyidősek már nem röghöz kötve élik a mindennapjaikat. „Az én generációm rengeteg kozmopolitát termelt ki: a nyelvtudásnak, globalizációnak és talán a technikának köszönhetően is mindenhol feltaláljuk és otthon érezzük magunkat.”
Egy időben London volt a kivándorlók Mekkája (Fotó: Getty Images/Viktoriya Dikareva)
Vivien azt mondja, az, hogy azóta is gyakran látogat a városba, sőt, azzal a családdal is tartja a kapcsolatot, akiknél dolgozott.
Vágyódom vissza, ezért gyakran kilátogatok a városba, az érzés pedig csak egyre erősödik a jelenlegi helyzetben. Nehéz nézni, ahogy az ország, amit egyébként szintén szeretek, hiszen mégiscsak ez az otthonom, szépen lassan darabjaira hullik.
Egyelőre a családja tartja vissza attól, hogy elköltözzön, de ha ők nem lennének, valószínűleg már lépett volna, főleg, hogy olyan a munkája, amit szinte bárhonnan lehet végezni. Azt is hozzáteszi, hogy lehet, ezúttal nem Londonba, hanem mondjuk Rómába költözne, ha eljönne az a pont, amit már nem venne be a gyomra.
A családnál nincs fontosabb
Eszter már túl volt néhány munkán és magánéleti csalódáson, amikor belevágott. Párjával (aki azóta már a férje) alig néhány hónappal korábban találtak egymásra, viszont azt mondja, annyira egy hullámhosszon voltak, hogy nem is volt kérdés, belevágnak. „Mi nem terveztünk örökre maradni, csak addig, hogy egy kicsit megszedjük magunkat, hogy a későbbiekben hazatérve legyen egy biztos egzisztenciánk, mert a helyzet már ekkor sem volt itthon fényes.” Az ekkor 2013-ban volt, a pár végül 2015-ben költözött haza az Egyesült Királyság egyik kisvárosából, ugyanis Eszter várandós lett. „Nagyon jókat hallottunk az angol kórházakról, nem volt bennem félelem azzal kapcsolatban, hogy esetleg ott kell szülnöm, végül mégis hazajöttünk. Leginkább azért, mert nem akartuk, hogy a nagyszülők csak virtuálisan ismerhessék az unokájukat.”
Gyengébb nyelvtudás miatt mindketten a szállodaiparban kezdtek, viszont szorgalmasak voltak, ezért elég gyorsan lépdeltek a ranglétrán. „Ott kint szeretik a magyar munkaerőt, legalábbis én úgy látom, mert nem lazsálunk, elvégezzük, amit kell, a szorgalmat pedig előléptetéssel honorálják.” Amikor a bérekről kérdezem, és hogy sikerült-e megalapozni az anyagi helyzetüket, azt mondja, nehéz ezt megítélni.
Ottani viszonyokhoz képest nem kerestünk kiugróan jól, de azt kell, hogy mondjam, nem is szűkölködtünk.
Olyan extrák is belefértek anélkül, hogy nagyon össze kellett volna húzni a nadrágszíjat, mint egy koncertjegy. Amit megtanultunk, hogy nem szabad rögtön mindent átváltani fejben forintra, mert elképesztő különbségek vannak. Az egyetlen, amikor ez azért számított, az a hazaköltözésnél volt.” Hangsúlyozza, hogy ott sem adnak semmit ingyen, mégis egyszerűbb a mindennapi megélhetés.
Eszter nem bánja a döntésüket, hogy végül hazajöttek, mert szerinte az egész családnak könnyebb így. „Kint nem lett volna segítségünk, itthon van, és ez oda-vissza működik, mi is tudunk a szüleinknek segíteni.
Ez nem mérhető pénzben, hiszen annál sokkal több. Biztonság és kiszámíthatóság.
Egyetlen oka van annak, hogy mégis visszavágyik, ez pedig a gyerekei jövője. „Így, hogy már ők (azóta négy főre gyarapodott a családjuk) képben vannak, és mindent meg szeretnénk nekik adni, nem kérdés, hogy visszamennénk. Szerencsénk van, mert egy tündéri tanító nénit kaptunk, aki még szívvel-lélekkel végzi a munkáját, tudod, az a nagybetűs Pedagógus, viszont félünk attól, hogy milyen további sors vár rájuk a hazai oktatási rendszerben.”
Döntő tényező a karrier
Dóra 25 évesen költözött ki Tenerifére, mert rengeteget dolgozott, és úgy gondolta, elszalad mellette az élet. „Azt éreztem, hogy most vagyok fiatal, most kéne kalandokat gyűjtenem.” A Covid viszont közbeszólt, és Spanyolország egy másik részére, Alicantétól picit lejjebb költözött. A járvány miatt munkát itt nem tudott vállalni, hanem online dolgozott be hazai cégeknek, és azt mondja ez nagyon nagy szabadsággal járt, végül mégis hazajött.
Alapból két évre terveztem, mert tudtam, hogy hosszútávon az újságírást csak innen tudom csinálni, tehát én a karrierem miatt jöttem vissza. Emellett folyamatos volt a honvágyam. Hiába ismerkedtem, hiába lakott a két testvérem a közelben, hiányoztak a barátaim, a családom. Emlékszem, a karácsony volt a legrosszabb, akkor nagyon szenvedtem.
Ennek ellenére úgy érzi, hogy ott valahogy mégis könnyebb volt. „Talán a napsütés vagy a tenger miatt, vagy mert idegen voltam, de mégis könnyebb volt. Az emberek alapjáraton kedvesek, közvetlenek.”
Van az a karrier, amihez kell a magyar közeg (Fotó: Getty Images/Maryna Andriichenko)
Dóra úgy érzi, hogy bár ott többet keresne és jobban megélne, a lelkének nem lenne elég, ha olyat csinálna, amit nem szeret. „Nekem a karrier az kicsi korom óta első helyen szerepelt, előbb, mint a családalapítás, ezért bármilyen is jelenleg a helyzet, nem mennék vissza.” Legalábbis most nem, Tenerife ugyanis olyan nagy szerelem lett az életében, hogy a nyugdíjas éveit szívesen töltené ott, ha megengedhetné magának, viccesen megemlítve, hogy ehhez nem ártana egy gazdag férj, mert a saját nyugdíjától nem vár sokat. Viszont magát ősmagyar típusként aposztrofálja, aki szeret itt élni.
Lehet, örökre maradok Budapesten, hacsak tényleg nem lehetetlenítik el az életet teljesen, vagy nem leszek olyan őrülten szerelmes, hogy valaki rávegyen, hogy feladjak itt mindent, és elmenjek.
A honvágy gyötrelme
A saját történetemmel kezdtem és zárom a nagy vallomásokat. 2015-ben döntöttem el, hogy elindulok, két hatalmas bőrönddel – ami együtt majdnem többet nyomott, mint én – Angliába. A választásom azért erre esett, mert élnek kint családtagjaim, így nem a bizonytalanba mentem, ráadásul az egyetlen nyelv, amit beszéltem a magyaron kívül az angol volt. Volt egy biztos anyagi hátterem is, anélkül senkinek nem ajánlanám a költözést, ezért nem voltam rászorulva arra, hogy azonnal munkát keressek, próbáltam felvenni a mindennapok ritmusát, ennek ellenére viszonylag hamar megtalált egy munkalehetőség, amit végül hosszas gondolkodás után visszamondtam. Akkor már tudtam, hogy haza fogok jönni, annak ellenére is, hogy sokat győzködtek (még a reptéren is), hogy maradjak, mert rettenetesen szenvedtem a honvágytól.
Bizonyos szempontból a legjobb időben mentem ki, két óriási veszteség után kellett a környezetváltozás, viszont pont ebből fakadóan lelkileg nem voltam olyan állapotban, hogy az egész kultúrsokkal elbírjak.
Ma már úgy látom, hogy ez nem lenne gond, és bár felépítettem egy egzisztenciát és egy karriert is, mostanában sokszor gondolok arra, hogy meddig lehet ezt még így folytatni?
Egyre nehezebb a megélhetés, egyre több kérdőjel, a létbizonytalanság pedig nyomasztó teher. Viszont hatalmas kérdés az is, hogy akarom-e 33 évesen az alapoktól újraépíteni az életemet? Egy olyan szakma van a kezemben, amit kint nem tudok végezni, a hazai bedolgozás (ésszerű vállalás mellett) pedig nem hoz annyit a konyhára, hogy az olasz tengerpartról írjam a cikkeimet. És bár nem büdös a munka, nem szeretnék olyat csinálni, ami kényszermegoldás. Emellett egy olyan szociális háló van körülöttem, ami sehol máshol nem lenne, ezt is nagyon nehéz hátra hagyni, mert bár sok minden nem működik itthon, ez mindig 110 százalékkal üzemel. És akkor a családalapításról még nem beszéltem. Vagy arról, hogy diplomás, harmincas egyedülállóként gyakorlatilag láthatatlan vagyok ebben az országban, hiszen egyes álláspontok szerint nem vagyok a társadalom hasznára.
Az értékrendszer, ami egy hangos csoport közvélekedése, kicsit sem egyeztethető össze az enyémmel, és ez megfojt. Szeretek itt élni, szeretem Budapestet, az országot, ezzel együtt azonban vagyok annyira szabad lélek, hogy sértse az önérzetem, ha ehhez nem adott minden feltétel.
Túl sok a tényező ahhoz, hogy egyértelműen azt mondjam maradok vagy belevágok ismét, viszont sajnos van az a lélektani határ, ami eldöntené ezt a kérdést. Remélem, nem fog bekövetkezni.
Nehéz meghozni a döntést (Fotó: Getty Images/inewsistock)
Menni vagy maradni? Ez itt a kérdés!
Tény, hogy a család minden esetben visszatartó erő, még akkor is, ha a technikai háttér már nem akadály a mindennapi kapcsolattartáshoz. A Tárki Társadalmi Riport 2020-as kötetében írt adatok alapján egyébként a legnagyobb arányban, 65 százalékban a magasabb jövedelem miatt próbálják meg sokan a határon kívül, 40 százalék pedig úgy nyilatkozott, hogy az elkeseredettség, a hazai munkalehetőségek hiánya, a kilátástalanság vezeti őket külföldre. A politikai helyzetet és az ebből adódó nehézségeket, mint az oktatás minőségének visszaesése, 37 százalék említette, ők a gyerekeik jövőjének biztosítása miatt indultak meg a nagyvilágba.
És ha már számok, a KSH legfrissebb adatai szerint 2021-ben 22 583 Magyarországon született kivándorló tért vissza az országba, ezzel párhuzamosan viszont 21 730-en döntöttek úgy, hogy külföldön is szerencsét próbálnak, azaz többen jöttek haza, mint ahányan távoztak. Tíz évvel korábban ezek az arányok abszolút fordítottak voltak, akkor 2 443 ember döntött a hazatelepülés mellett, miközben 12 413-an távoztak az országból. A kivándorlási csúcs egyébként 2015-ben volt, közel 33 ezren indultak útnak.
Érdekes az is, hogy míg 2011-ben Németország és az Egyesült Királyság körülbelül fej-fej mellett haladtak kivándorlási úti cél tekintetében, 2021-ben Ausztria volt a legkeresettebb, ezt követte Németország, míg az Egyesült Királyságot alig több, mint 1300 ember választotta, ami arra enged következtetni, hogy a Brexit sok mindent felülírt. Összességében pedig az is elmondható, hogy több férfi dönt egy új, jobb élet reményében a kiutazás mellett, mint nő.