„Úgy éreztem, nem bírom tovább, megőrülök” – interjú Magasházi Mónika transzjogi aktivistával

Mikor szembesültél azzal, hogy nem azonosulsz a biológiai nemeddel, és milyen utat járták be az első felismerés óta?

Tizenöt-tizenhat éves korom körül jöttem rá, hogy nem vagyok olyan, mint a többi fiú, elkezdtem kísérletezni női ruhákkal és kiegészítőkkel, de mivel meg akartam felelni a környezetemnek, ami akkor a családomat és az iskolát jelentette, megpróbáltam elnyomni ezeket az érzéseket. Fiatal voltam, amikor először megnősültem, a húszas éveim elején jártam. Ez a házasság hét évig tartott, majd utána gyorsan fejest ugrottam egy másik komoly kapcsolatba. A második feleségemmel 15 évig voltunk együtt, és két gyermekünk is született.

Ezen idő alatt két életem volt, az egyikben megpróbáltam titokban tartani, de 2016-17 környékén úgy éreztem, nem megy tovább, az erősödő depressziós tünetek miatt elkezdtem szakembert keresni, tőle vártam, hogy mondja meg, hogy nekem mi az utam, mit kell tennem. Már közel másfél éve tartott ez, amikor összehozott a sors egy olyan pszichológusnővel, aki tagja a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ szekciójának. Ő megmondta a tutit, közölte velem, hogy ez az én döntésem, az én felelősségem, de természetesen támogatni fog az utamon.

Közben egyre nőtt a feszültség a családban, mert a titkos életem már nem volt annyira titkos. Ezzel párhuzamosan elkezdtem a tranzícióhoz, vagyis a nemváltáshoz szükséges szakvéleményeket beszerezni, amit megakasztott a válási procedúra, ami nagyon elhúzódott. Végül 2021 nyarán kimondták a válást, októberben pedig sikerült a pszichiátriai szakvéleményt is megkapni, így indulhatott el hormonkezelés, ami a mai napig tart, illetve tavaly áprilisban volt egy kasztrációs műtétem, most februárban pedig egy mellplasztikám. Az orvosi tranzícióval párhuzamosan lezárult a szociális tranzícióm is, az életem minden területén nőként élve, nyíltan vállalva az identitásomat.

Magasházi Mónika (Fotó: Leéb Ádám)

Viszont van egy lépés, a jogi tranzíció, amire a jelenlegi törvényi keretek között nincs lehetőség Magyarországon.

Valóban. 2020. május 19-én beadta Semjén Zsolt a törvényjavaslatot, és május 29-én hatályba is lépett a 33-as paragrafus, amiben a transznemű emberek hivatalos nem- és névváltását gyakorlatilag Európában szinte példátlan módon betiltották. Szeretném kiemelni, hogy mi, transznemű emberek nem akarjuk a születési nemünket letagadni, megváltoztatni, csak nem tudunk azonosulni vele, ezt is jelenti a transzneműség tulajdonképpen. Mi olyan iratokat szeretnénk kapni, amivel ugyanúgy élhetjük a választott identitásukkal a mindennapjainkat, mint bárki más.

Körülbelül hány embert érint ez Magyarországon, mekkora a transz közösség?

Hazánkban nagyjából egy orvos mondhatja el magáról, hogy transzegészségügyi szakember, neki tudomásom szerint több mint 400 páciense van. Ők csak a „látható” transzneműek, akik valamilyen egészségügyi ellátást (többnyire hormonterápiát) kapnak. Ha az arányokat nézzük, akkor azok, akik a biológiai nemükkel azonosulni tudnak, a társadalomnak a kb. 99 százalékát teszik ki, míg a kutatások szerint a transzneműek aránya körülbelül egy százalék körül mozog, azon belül a bináris transzneműek aránya kb. 60-70% lehet.

Fontos megjegyezni, hogy van úgynevezett bináris transznemű identitás, ide tartoznak a transzférfiak és transznők, akik nem tudnak azonosulni a biológiai nemükkel, hanem azzal ellentétes neműként szeretnének élni, és van nem bináris identitás, ők sem tudnak azonosulni a született nemükkel, de ők azon a skálán, aminek a férfiak vannak az egyik végpontján, a nők pedig a másikon, valahol a kettő között helyezik el magukat.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ugyan mi is az LMBTQ+ közösség részét képezzük, de egy kicsit kilógunk onnan, hiszen traszneműnek lenni nem szexualitás irányultság, hanem nemi identitás kérdése. Vagyis én transznemű nőként lehetek leszbikus és hetero- is, vagyis akár biszexuális is. Szóval nem annyira egyszerű a helyzet, van egy kis zavar az emberek fejében ezzel kapcsolatban, és erre itthon még rátettek egy lapáttal azzal, hogy 2021-ben megszületett a törvény, amivel ellehetetlenítették a szexuális felvilágosítást az intézményekben.

Hiszen a gyerekek szexuális nevelése a szülők feladata, jelentette ki a kormány.

Persze, hogy nekik is fontos szerepük van ebben, de nem lehet ezt teljes egészében csak a szülőkre hárítani, hiszen nekik is korlátozottan állnak rendelkezésükre ezen a területen információk, a pedagógusok pedig félnek, akiknek szegényeknek most amúgy is megvan a saját státuszbeli problémájuk. Vegyük tudomásul, hogy Magyarország nem egy fehér folt a térképen, itt is élnek transznemű emberek, és nem szűnnek meg létezni csak azért, mert nem változtathatják meg a nevüket és az állam ennek jogi lehetőségét megakadályozza. A civil szervezetek, illetve néhány aktivista velem egyetemben epekedve vár arra, hogy átadhassa az információkat, hogy beszélhessünk valakinek ezekről a dolgokról, de nehéz, hogyha falat emelnek a tudás elé és a párbeszéd közé.

Ilyen szempontból tinédzserként te sem volták könnyű helyzetben, nehéz lehet választ találni a kérdésekre. Bár annak, hogy miért volt elérhető kevés információ, annak nyilván más okai is voltak.

Amikor kamasz voltam, még nem volt internet, és a szűk környezetemben sem volt senki, aki segíteni tudott volna, szerencsére idővel rátaláltam egy induló transzvesztita klubra. Éjszakánként néha női ruhában elmentünk sétálni, és nagyon jó volt, de sajnos ez a csapat utána szétszéledt. Még a húszas éveimben kerestem egy pszichológust, hogy mondja meg, hogy mi van, de ő sem értette, pontosan mi zajlik bennem, hogy itt nemcsak a ruhákról, a külsőségekről van szó.

Fotó: Leéb Ádám

Ugyan azóta nagyon sok év telt el, de mintha még mindig nagyon sokan lennének, akik a transzneműeket összekeverik a transzvesztitákkal, esetleg a homoszexuálisokkal.

Valóban nagy a zűrzavar, és sajnos a mostanában egyre több kis színes hír sem segít az eligazodásban, ezek csak félinformációkat vagy nem lényegi információkat tartalmaznak, inkább arról szólnak, hogy a „transzneműség” egy klikkelést megindító fetisizált téma lett. Sok cikk született például akkor, amikor a Nemzetközi Atlétikai Szövetség úgy döntött, hogy akiknél serdülőkorban bármilyen formában beindult a férfihormonok termelődése, kizárólag a férfiak mezőnyében indulhatnak a későbbiekben, függetlenül az aktuális nemi identitástól vagy az aktuális tesztoszteronszinttől. Hozzátették, persze, hogy 12 hónapra felállítanak egy bizottságot, és vizsgálják azt, hogy valóban jó döntést hoztak-e. Ehhez kapcsolódik az is, hogy – főleg Amerikában – igyekeznek olyan szabályozásokat hozni, hogy a fiataloknak ne lehessen pubertásblokkolókat adni, ez pedig a szövetség döntése alapján azt jelenti, egy fiatal transznő soha az életben nem indulhatna náluk a választott neme szerinti csoportban.

Ha már szóba kerültek a pubertásblokkolók, fontos lenne tisztázni, hogy ezek pontosan hogyan működnek, mert valószínűleg ezekről is sok téves információ kering.

A pubertásblokkolókról fontos tudni, hogy nem azonosak a hormonterápiával, és semmilyen formában nem tartalmaznak hormont, ezek olyan orvosi készítmények, ami az agyalapi mirigynek a saját hormon termelését lassítják nemtől függetlenül. Szeretném leszögezni, én sem értek azzal egyet, hogy cukorkaként osztogassák bármelyik serdülőnek ezeket a pubertásblokkoló készítményeket. Igenis készüljön előzetesen több szakvélemény, de akinek szüksége van rá, az valóban kapja meg, mert ezzel időt tud nyerni a fiatal, aki éppen az identitását keresi. Fontos tudni azt is, hogy ez egy visszafordítható folyamat, ha vége a kezelésnek, ugyanúgy lezajlanak a pubertáskorra jellemző változások, mint bárki másnál.

Tehát szó sincs arról, hogy bárhol a világon „hormonizálják” – ahogy nemrég írta valaki egy közösségi oldalon egy kommentben a fiatalokat, ahogyan arról sincs szó, hogy óvodásokat műtenének át. Sehol a világon nem operálnak kiskorúakat, és ha valaki felnőtté válik, akkor sem feküdhet azonnal kés alá. Magyarországon a folyamat elindításához klinikai szakpszichológusi és pszichiátriai szakvéleményre van szükség, ezután komoly szakorvosi, labor-, genetikai vizsgálatok következnek, és ezután indulhat a hormonkezelés. Csak ez egy- és másfél év, és még mindig nincs szó műtétről. Korábbi előírások szerint 12 hónap hormonterápia után kerülhetett sor az operációra, de az új ajánlások szerint már elég hat hónapot várni.

Magyarországon a nemi megerősítő műtét nem államilag finanszírozott, és alsó hangon is 1,6-1,7 millió forint egy ilyen beavatkozás, ráadásul nagyon kevés helyen végzik el. Ha az ember világszínvonalú ellátást szeretne, akkor Belgrádba megy el, ott van olyan klinika, ahol évente 300-400 műtétet végeznek, tizenháromezer euró az ára, vagyis nagyjából 5 millió forint. A fentiekből is látszik, hogy ez nem annyira egyszerű és evidens folyamat, hogy bárkit egy bemondásra azonnal „átműtenek”.

A műtétektől eltekintve Magyarországon a transznemű közösségnek mennyire biztosított a hozzáférése a megfelelő egészségügyi ellátáshoz, mennyire felkészült a rendszer a transznemű páciensek fogadására?

Tudomásom szerint Magyarországon nincsen most a felsőoktatási képzésben olyan tárgy, hogy transzegészségügyi alapismeretek vagy transzneműek egészségügyi ellátása. Bár tavaly év végén volt egy kezdeményezés, hogy legyen egy ilyen választható tantárgy az egyik egyetemen, de végül nem engedélyezték azt a képzést. Így talán nem meglepő, hogy nagyon limitált azoknak a száma, akikre azt lehet mondani, hogy valóban transzegészségügyi szakemberek. De hogy mondjak példákat az életemből arra, hogy ez milyen problémát jelent. Negyedévenként ajánlott elmennem laborvizsgálatra, és ugyan a háziorvosom nagyon kedves és támogató, de sajnos neki sincsenek megfelelő ismeretei, és én hívtam fel a figyelmét arra, hogy egyes eltérések az eredményeiben nem egészségügyi problémát jeleznek, hanem az ösztrogénterápia miatt vannak. Az már más kérdés, hogy mivel férfiként vagyok nyilvántartva, az automatikus értékelésnél a férfi referenciaértékeket veszik figyelembe, így tele van csillagokkal a laboreredményem.

Fotó: Leéb Ádám

Hozzá kell tenni, hogy a transzegészségügy világszinten is gyerekcipőben jár még, a tudomány egyelőre csak lohol az igények nyomában, miközben egyre több területen lenne szükség konkrét eredményekre ahhoz, hogy a döntéshozók megalapozott, jó intézkedéseket tudjanak tenni – lásd Atlétikai Szövetség előbb említett döntés.  Tény, hogy egyre több kutatás indul a témában. Én naponta 5-6 ilyen tanulmányt olvasok el, és ezeknek kivonatát meg is szoktam osztani a Transzegészség Facebook-csoportban, aminek nagyon sok pszichológus, pszichiáter, szakorvos is tagja. Ami most a legnagyobb problémát jelenti, hogy nincsenek egyelőre hosszú távú kutatások, vagy ha indultak is, még nagyon az elején tartanak, és nagyon kevés az a transznemű ember, aki szívesen részt vesz ilyen kutatásokban, mert nagyon sok rossz tapasztalatuk van.

Transzaktivistaként Magyarországon mit látsz a legfőbb feladatnak?

Magyarországon egyetlen egy bejegyzett transzszervezet van, a Transvanilla Transznemű Egyesület, de én úgy látom és tapasztalatom is, hogy itthon lényegében nincsen transzjogi aktivizmus. Lehet, hogy ez így durván hangzik, de ez a helyzet. A transznemű láthatóság nemzetközi napja alkalmából beszélgetünk éppen, és hozzám, mint aktivista nem jutott el olyan hír, hogy lenne valamilyen nagyobb megmozdulás. Persze nagyképűen hangzik, hogy transzjogi aktivista vagyok, mert ennél sokkal többet kellene tennem, de egyszerűen nem jutok el olyan helyekre, ahol erről lehetne beszélni. Nem jut nekünk az online és az offline térben sem szó. Mi tényeket tudnánk mondani és kutatási eredményeket, azok nem színes hírek, de az igazságot tartalmazná.

Marad a közösségi média és annak is a kommentszekciója mint „csatatér” a szó minden értelmezésében, és meg fogsz lepődni, de a legszélsőségesebb kommenteket író emberek között is van olyan, akivel lehet normálisan beszélgetni. Úgy gondolom, hogy ha már egy emberrel sikerül megismertetni, átbeszélni az álláspontomat, az is sokat számít. Fontos, hogy mindezt nem azért teszem, hogy meggyőzzek másokat, hanem hogy egyáltalán el tudjam mondani az én álláspontomat és megismerjék az szakmai tényeket. Edukálom az embereket, ahol csak lehet, az előbb említett Facebook-csoport mellett van egy honlapom is, ahol fel lehet velem venni a kapcsolatot. 

Mindemellett azt is látni kell, hogy a transznemű közösség is azért elég megosztott. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy maradjunk csendben, nem kell ez a feszültség, nem kell kirakatba tenni magunkat, maradjunk csendben, éljük a kis életünket, és akkor várjuk a csodát, majd egyszer csak megváltoztathatjuk a nevünket és a társadalom is majd megismer és elfogad minket. Én nem ilyen vagyok, biztos van bennem egy kis exhibicionizmus, de ez kell is az aktivizmushoz. Régen egyébként sokkal több transzaktivista volt, de nagyon sokan költöztek ki külföldre, és ugyan az LMBTQ+ közösségen belül rendszeresen vannak események, de annak már nem látom értelmét, hogy magunkat győzködjük.

Hogyan lehetne szerinted bővíteni a kört, hogyan lehetne elérni a kritikus tömeget, segítene-e, ha minél több marginalizált csoport fogna össze? Van-e például közös keresztmetszet?

A transznemű nők között például sok a feminista, de a feministáknak is van egy csoportja, akik nem elfogadók velünk szemben, nem tekintenek ránk nőként, ők a transzkirekesztő radikális feministák (TERF). Én úgy vélem, hogy egységben az erő, fontos, hogy összefogjunk. Szerencsére itt Magyarországon is vannak jó példák, a Labrisz Leszbikus Egyesület például transzinkluzív, és nagyon jó kapcsolat a meleg és biszexuális fiatalok által alapított Szimpozion Egyesülettel, nagyon sok programunk van együtt, és nem szabad elfeledkezni a Háttér Társaságról sem mint legnagyobb LMBTQ ernyőszervezetről, valamint az Magyar LMBT Szövetségről sem. A kritikus tömeg eléréséhez mindenképpen új falakat kellene ledönteni, mert ahogy mondtam, ezek még belterjes csoportok. Szeretnénk kapni rendszeres megszólalási lehetőséget online újságokban, online rádióadásokban, nagyobb elérésű médiumokban. 

Hogyan fogadta a szűkebb környezeted azt, hogy nőként szeretnél élni?

A második feleségemnek még a házasságom előtt elmondtam, hogy bizonytalan vagyok az identitásommal kapcsolatban, de akkor még én sem tudtam, hogy nevén nevezni, mi ennek az oka pontosan. Ezen az endorfinfelhők közepette gyorsan átsiklottunk, később azonban elkezdtem kettős életet élni, ha külföldi kiküldetésben voltam vagy vidéken dolgoztam, azt azonnal kihasználtam, amikor pedig már úgy éreztem, ezt nem bírom tovább, megőrülök, akkor mondtam a feleségemnek, hogy váljunk el.

Ekkor már ő és a gyerekek is látták a jeleket, de sok idő telt el addig, amíg végül beleegyezett abba, hogy külön folytassuk tovább. Ő azóta sem tudja elfogadni az identitásomat, nem vagyunk beszélő viszonyban, ellentétben a gyerekeimmel, nagyon sok közös programunk van, sőt a fiamat én nevelem. Itt üzenném azoknak, akik úgy gondolják, hogy akik sokat beszélnek a fiataloknak az LMBTQ-témákról, azok megfertőzik őket: egy fedél alatt élünk, végignézte az egész tranzíciómat, és egy teljesen normális, átlagos hétköznapi, 12 éves fiú, akinek lány barátnői vannak, és semmilyen jelét nem mutatja annak, hogy gondja lenne a született nemével és a heteroszexualitással.

Fotó: Leéb Ádám

Voltak azért nehezebb pillanatok, hogyan dolgozták fel, hogy az édesapjuk nemet vált?

Sosem tagadtam, hogy a biológiai apjuk vagyok, de egy idő után nyilván probléma lett volna, ha mondjuk a játszótéren apunak szólítanak. Végül arra jutottunk, hogy Momó leszek, ami ugye a Mónikából jön, és ez mindannyiunk számára elfogadható. Azt azért be kell vallanom, hogy az elején elkövettem egy óriási hibát, életem egyik legnagyobb hibáját, az átalakulás miatt érzett euforikus állapotban azt találtam mondani, hogy már apa nincsen. Ez egy borzalmas trauma egy gyerek számára, és gyorsan rájöttem, hogy apát nem lehet megszüntetni. Hasonló volt a helyzet édesanyámmal is, ebben az euforikus állapotban ráöntöttem az összes információt, ami akkor a rendelkezésemre állt, elmondtam, hogy milyen kezelések és műtétek várnak rám. Szegény teljesen összezuhant, úgy élte meg, hogy nincs többé fia. Ekkor is felismertem, mekkorát hibáztam. Hosszú folyamat volt ezt helyrehozni, ám nagyon sok sírással, beszélgetéssel, de sikerült feloldani a helyzetet. Nyilván saját, belső lelki munkája is van ebben.

Mondtad, hogy a fiad veled él, te neveled, az iskolával adódott probléma a tranzíciód miatt?

Valamelyest nehezített pálya volt, hiszen katolikus iskolába jár, ahogyan az is, hogy a szülők korábban engem férfiként ismertek. Persze mivel a koronavírus-járvány alatt nem volt szülői értekezlet személyesen, így nem derült ki, hogy tranzíció közben vagyok, majd jött az évzáró tavaly, ahol a szülőket is szeretettel várták. Akkor már hónapok óta beszélgettem az iskolapszichológussal arról, hogyan lehetne ezt felvállalni, hogy már nőként élek, mert nem akartam titkolózni, de a fiam iskolai életében igenis részt akarok venni, hiszen én nevelem. Végül eljutottunk oda, hogy egy szülői csoportba írtam egy levelet, aztán volt az iskola vezetőségével egy nehezen induló, de végül jól végződő beszélgetésem. Persze a szülőknek először furcsa volt, megnéztek, idegenkedtek, de az élet ment tovább, a Nap másnap is felkelt, a Föld forgott tovább.

A szociális tranzíciónak fontos része az is, hogy a munkahelyeden is fel tudd vállalni magadat. Nálad ez hogyan zajlott?

A szociális tranzícióm 2018-ban kezdődött, ekkor váltottam munkahelyet is, de ekkor még nem vállaltam fel magam ott nőként, majd jött a koronavírus, amikor nem is volt lehetőség találkozni a munkatársakkal. Ezen idő alatt elvállaltam egy másodállást a Háttér Társaságnál, és projektkoordinátorként pont egy transznemű és interszex embereknek a munkaerőpiaci mozgását segítő, támogató projektet kaptam meg.

Az itt szerzett tudás és tapasztalat sokat segített abban, hogy a mostani munkahelyem fel tudjam vállalni magam. Először is meghívtam a HR-eseket egy workshopra, és utána megbeszéltünk, hogyan lehetne az ott tanultakat megvalósítani nálunk. A feletteseim ekkor már beszéltek a többi kollégával, ami azért fontos, hogy ne a transznemű munkavállaló legyen az, akit hirtelen a falhoz szegeznek a kérdéseikkel, majd egy osztályértekezleten én is kaptam pár percet, hogy elmondjam, mi a helyzet. Így már kényelmesen tudtam azt mondani a többieknek, hogy nincs titok, nincs tabutéma, üljünk le, beszélgessünk, nem jó teret adni annak, hogy az emberek elméleteket gyártsanak.

És azóta hogyan alakult a kapcsolatod a munkatársaiddal?

Voltak kollégák, akikkel megváltozott a viszony arra az időre, amíg feldolgozták a helyzetet, volt, akinél ez a mai napig tart és volt, akinél döccenőmentesen ment minden, azonnal elfogadott. Most már szinte mindenki Mónikának hív, de rögtön az elején megmondtam, nem is várom el, hogy most itt mindenki átírja a telefonjába a nevemet. Az aktivizmus nem arról szól, hogy letoljuk a torkán a másiknak, hogy azonnal fogadják el a változást, mert ha nem teszed, akkor transzfób vagy. Ez nem így megy, de fontos, hogy legyen lehetőség a beszélgetésekre, hogy tudjanak kérdezni, tájékozódni, én pedig segítem azokat, akik erre nyitottak. Édesanyámtól sem várhattam el, amikor ráöntöttem mindent, akkor ott, azonnal fogadjon is el, mint a lánya.

Persze nagyon sok szülő van, aki később sem támogatja a gyermekét, és ez óriási probléma. Kihez fordulhat ilyenkor egy 16 éves fiatal? Az iskola nem menedék, mert ott zaklatják, a felvilágosítást betiltották, otthon sem tud erről beszélni, mert fél a reakcióktól, transzegészségügyi ellátórendszer nemigen van, a szociális szféra egyébként is küzd a saját problémáival. Sajnos előfordul olyan poszt is a Facebookon, amiben fiatalok azért kérnek segítséget, mert kitették otthonról, és nincs hova menniük.

Fotó: Leéb Ádám

Az évek során voltak hullámvölgyek, mi vagy ki segített át a nehéz pillanatokon?

Amikor 2018-ban megpróbáltam válaszokat, illetve szakembert találni, elmentem egy családállító csoportba A mai napig beleborzongok, ha eszembe jut mindaz, amit ott átéltem, nagyon sok mindent kaptam azon a napon. Többek között a legjobb barátnőmet is, itt találkoztunk ugyanis először, és azóta nagyon sok krízisen segített át, illetve én is támogattam, amikor ő volt mélyponton. Amellett, hogy ő is nagyon sokszor fogta a kezem, egyre több olyan fordulat történt, amik közelebb vittek a fényhez az alagút végén, lezárult a válás, megkaptam a második szakvéleményt, elindult a hormonkezelés és az előbújások jól sikerültek. Persze nehézségek mindig vannak, de ezeket sikerül kezelni. Végre úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, lezárult az orvosi és a szociális tranzíció is. Persze a törvényi helyzet miatt a jogi tranzíció még sehol nem tart, ez egy fájó pont továbbra is, de ha ezen is túl lennék, az lenne az igazi boldogság.

Vannak olyan helyzetek, amikor úgy érzed, hogy jobb elébe menni a találgatásoknak?

Sajnos Magyarországon a jogszabályok miatt a transzneműek mindennapjainak része a kényszerelőbújás. Ez a közösségünk egy részét nagyon megviseli, nagyon sok ember nincsen arra felkészülve, hogyha elmegy a postára átvenni egy hivatalos iratot, akkor muszáj elmagyarázni, hogy miért szerepel az igazolványomon egy női név és miért áll az ablaknál egy borostás férfi vagy éppen fordítva. Velem is előfordult már, hogy nem akarták odaadni a küldeményt, mert azt mondták, nem tudom igazolni magam. Nehéz helyzet ez, hiszen nem tudod, hogy mások hogyan fognak reagálni, és hirtelen egy sornyi idegen ember előtt kell felvállalnod magad. Én persze máshogy kezelem a helyzetet, ilyenkor tartok egy ötmondatos edukációt arról, hogy 2020 május óta be van tiltva Magyarországon a transznemű embereknek a hivatalos nem- és névváltás, de nem lehet elvárni, hogy minden transznemű ember aktivista legyen, mellszélességgel kiálljon a jogaiért, és elmagyarázza, hogy milyen nehézségekkel szembesülünk a mindennapokban.

Nekem ez könnyű, hiszen én még örülök is, ha ilyen szituáció alakul ki, de szeretném leszögezni, ez nem a sokat emlegetett LMBTQ-lobbi. Hogyha nem kényszerítene bele minket az állam ilyen helyzetekbe, akkor boldogan élnénk, és a kutya nem foglalkozna ezzel. Higgye el mindenki, én sem örülök annak, hogy ezt állandóan el kell mondani, még akkor sem, ha szeretem edukálni az embereket. Nagyon szívesen foglalkoznék inkább a hobbijaimmal, de ehhez az kellene, hogy olyan jogi környezetben tudnék élni, mint mindenki más ebben az országban.

Szeretném azt is elmondani, hogy mi transzneműként nem kérdőjelezzük meg a biológiai nemünket, és mi nem akarjuk a biológiai nemünket megváltoztatni és nem baj, ha az állam ezt nyilvántartja, szerepeljen nyugodtan a születési anyakönyvi kivonatomban, hogy férfinak születtem, vagy elégetem, vagy nem, vagy kidobom, vagy nem, vagy elrakom, vagy nem, ami számít az az, hogy a mindennapjaimban ez ne okozzon hátrányt. Innen üzenem az illetékesnek, nem nyugodtunk bele, keressük a jogi lehetőséget, most is dolgozunk több ügyön és vannak most is futó perek itt Magyarországon, a Háttér Társaság is keres transznemű embereket, hogy minél több beadványt tudjanak elvinni Strasbourgba.

Milyen kimenetelre számítasz?

Az egyértelmű, hogy milyen döntés fog születni, az Emberjogi Bíróság nekünk fog igazat adni, nyilván ez idő (1-2 év). Azt persze nem fogják megmondani, hogyan és milyen időtartamon belül alakítsa át a szabályozást a magyar állam, és hogyan. Az EJEB megítél majd valamilyen kártérítést azoknak, akik a perközösségben benne vannak, és én nem ítélem el azokat, akik elfogadják a pénzt, hiszen lehet, hogy csak így lesz lehetőségük a műtétjüket finanszírozni. A magyar jogi helyzet ennél sokkal kiszámíthatatlanabb és bonyolultabb, ott sokkal alaposabban kell felkészülni a perekre, de ezen is dolgozunk.

Az elmúlt évek történései hogyan befolyásolták a közhangulatot, mennyire elfogadók a magyarok, neked mik a személyes tapasztalataid?

A Háttér Társaság megbízásából készített a Medián egy közvéleménykutatást a témában még 2022 végén, ebből kiderült, hogy a társadalom közel háromnegyedes többsége, egészen pontosan 72 százaléka szerint igenis engedni kellene, hogy a transznemű emberek hivatalosan is megváltoztathassák a nemüket és nevüket az iratokban. De a többi kérdésre adott válaszokból is az rajzolódott ki, hogy a társadalom elfogadottsága javul. És ezt a saját tapasztalataim is megerősítik. Nemrég új szomszédok költöztek mellém, és az első beszélgetések alapján teljesen jó a visszajelzés. Ha kell, én nyíltan megmondom mindenkinek, akinek kétsége lenne, hogy egy transznemű nő vagyok.