„Nehéz elképzelni egy teljes életet valamilyen trauma nélkül, és a legtöbben nem tudják, mihez kezdjenek vele” – írta The Trauma of Everyday Life (A hétköznapi élet traumája) című könyvében Mark Epstein amerikai pszichoterapeuta.
A trauma az egyik olyan szó vagy kifejezés, amit már nemcsak szakmai körökben használnak, hanem a hétköznapokban is egyre többet találkozunk vele akár írott szövegben, akár beszélgetések során. Ez bizonyos szempontból mindenképpen hasznos, jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogyan és miként működünk, hogyan tudunk jobb és teljesebb életet élni, hogyan tudunk segíteni másokat, támogatni azokat, akiknek szüksége van rá.
„Azt hiszem, nincs olyan része a társadalomnak, amelyben ne hozna pozitív változást, ha többet tudna a traumáról, és jobban ismerné a gyógyulás természetét. Ha a társadalom jobban értene a traumákhoz, annak nagyon komoly következményei volnának. Mivel a trauma nagyon sokféle betegség alapja, különösen fontos volna, hogy szemünk és fülünk legyen rá, vegyük észre, ha találkozunk vele” – írja legújabb, fiával közös jegyzett kötetében dr. Máté Gábor, aki több mint húsz éve kutatja a gyermekkorban átélt traumát, valamint a stressz hatásairól is rendszeresen tart előadásokat, illetve publikál is a témában.
Dr. Máté Gábor
Az első és legfontosabb, hogy meghatározzuk, mi is az a trauma, hogyan lehet meghatározni, mi a definíciója. A trauma görög szó, és eredetileg sebet jelent, és az ő szóhasználatában a trauma belső sérülés, amelyet nehezen megoldható vagy fájdalmas események váltottak ki.
A trauma nem az, ami veled történik, hanem az, ami benned történik.
Hozzáteszi, a trauma szóhoz sokszor olyan katasztrofális eseményeket kötünk, mint például a természeti katasztrófák, hurrikánt, abúzust, durva mellőzést, háborút. „Ez azzal az akaratlan és félrevezető eredménnyel jár, hogy a traumát a különleges, a szokatlan, a kivételes területére utalja… A trauma a személyes működéstől a társas kapcsolatokon keresztül a gyereknevelésig, az oktatásig, a popkultúráig, a gazdaságig és a politikáig áthatja a kultúránkat” – írja, és idéz egy fontos tanulmányt is.
A British Journal of Psychiatry című brit folyóiratban cikket közlő finn tudósok 2005-ben azt az igen figyelemreméltó tényt írták le, hogy akinek az életében viszonylag hétköznapi stresszel vagy érzelmi veszteséggel járó „fontos esemény” zajlik – olyan kapcsolati vagy munkahelyi problémája van, amely miatt még nem nevezhetjük betegnek –, az több PTSD-re jellemző tünetet produkál (például rosszat álmodik, vagy elfásul), mint aki háborúk vagy katasztrófák során egyértelműen traumatizálódik.
A traumákat több szempontból is lehet csoportosítani. Amivel talán a legtöbbünknek van tapasztalata, azok a személyközi traumák, ez személyközi kapcsolatokat károsító, destruáló események amiben az emberi bizalom rendül meg súlyos mértékben, az abúzus és a zaklatás sorolható többek között ide. De vannak kollektív traumák is, mint például a korábban már említett a háború, természeti katasztrófa vagy egy népcsoport kiirtása, amire a történelemben számos adat van.
„A szociális alapok teljes megsemmisítéséről van szó, az emberi összetartozás érzését zúzza szét az emberi kapcsolatok széttörésével. Egy népcsoport fizikai és szocio-kulturális létét károsítja meg. Kollektív áldozati szerep alakul ki szégyenérzettel, bűntudattal és alkalmazkodási nehézségekkel” – nyilatkozta dr. Hárdi Lilla pszichiáter, pszichoterapeuta és a Cordelia Alapítvány vezetője.
„A trauma nemcsak horizontális irányban fertőz, hanem vertikálisan is. Ez a vertikális károsító természet nyilvánul meg a többi generáció előtt mind a kommunikációval, mind a viselkedéssel és számos egyéb megnyilvánulással átadott traumás narratívák során. Ezek a transzgenerációs traumák” – teszi hozzá a szakértő.
Dr. Hárdi Lilla
Máté Gábor fontosnak tartja kiemelni azt is, attól, hogy egy helyzet, egy esemény fizikai vagy lelki stresszt okoz, attól az még nem lesz traumatikus. Mint írja, nem traumáról van szó, ha amit átéltünk:
- Nem korlátoz, nem szorít korlátok közé, nem akadályozza az érzés, gondolkodás, bizalom és határozott cselekvés képességét; aki átéli a helyzetet, az utána nem adja át magát a kétségbeesésnek, és képes az együttérzésre.
- Nem tart vissza a fájdalom és a bánat átélésétől, de azok nem uralkodnak el, és nem teszik szükségessé a rendszeres munkába menekülést, vagy bármilyen más, tetszőleges eszközt alkalmazó kényszeres önnyugtatást vagy önstimulálást.
- Nem vált ki olyan kényszert, hogy valaki nagyobbnak vagy kisebbnek mutassa magát csak azért, hogy elfogadják, vagy igazolja a létét.
- Nem károsítja azt a képességet, hogy valaki hálával tekintsen a világ szépségére és csodáira.
Vannak, akik szerint a traumák sem egyformák, vannak nagy traumák és kis traumák, előbbi lehet egy szülőnek a halála, a lelki, fizikai, szexuális zaklatás, minden olyan nagyobb hatás, ami befolyással van az egyén lelki és a fizikai egészségre is, utóbbit nehezebb azonosítani, hiszen ezek olyan hétköznapi dolgok lehetnek, amiknél nem is gondolnánk, hogy nyomot hagyhatnak bennünk.
„Az effajta traumához nincs szükség azokra a szörnyű kínokra vagy szerencsétlenségekre, mert ha bizonyos alapvető igények nem találnak kielégítésre, akkor elveszhet az énnel meglévő kapcsolat, és az ugyanolyan fájdalmat okoz” – írja Máté Gábor, aki példaképpen megemlíti, ide lehet sorolni azt is, ha egy gyermeket ugyan szeretnek a szülei, de nem figyelnek rá eléggé, nem fogadják el olyannak, amilyen.
És nehéz lehet elismerni, de lehet, hogy a boldog gyermekkor nem is volt annyira a boldog, a valóságos, boldog emlékek nem zárják ki a rossz tapasztalatokat, csak éppen többség inkább az előbbire emlékszik, az utóbbiakat pedig elnyomja magában.
Hárdi Lilla szerint is hozzátartoznak a traumák a mindennapi élethez, mindenki átél kisebb-nagyobb traumákat gyermekkortól egészen a felnőtt korunkig. Hozzátette egyik ilyen élményt sem szabad alábecsülni, már csak azért sem, mert igen különböző a trauma egyéni megélése és az arra adott reakció módja. „A reakció függ az egyén életkorától, hogy éppen sérülékenyebb-e abban az életszakaszban, vagy jobban meg tud küzdeni a traumával, függ a családi helyzettől például, a támogató családi háttértől vagy annak hiányától, a szociális, jogi, sőt gazdasági lehetőségektől és még igen sok egyéb tényezőtől.”
Az, hogy mennyire vagyunk sérülékenyek, sebezhetőek, annak van biológiai alapja is, például örökölhetünk olyan géneket, amelyek kifejeződése hatással lesz bizonyos, agyban keletkező vegyületek, például a szerotonin előállításában, és ez fogékonyabbá teheti őket a negatív élmények átélésére, viszont a pozitív élmények is könnyebben magukkal ragadhatják őket.
Máté Gábor könyvében azt is írja, hogy minél súlyosabb és minél korábbi egy trauma, annál kisebb rá az esély, hogy a rugalmasság belekódolódjon a megfelelő neurális hálózatba, és annál gyorsabban kapcsol ki. „Az ember leragad az előre kiszámítható, automatikus védekező reakcióknál, különösen akkor, ha stresszes ingerek érik. A mozgási lehetőségeink érzelmileg és tudatosan majdnem szklerotikussá válnak – minél nagyobb a trauma, annál erősebbek a kényszerek.”
fotó: getty images
Az, hogy hogyan dolgozzuk fel, hogyan küzdünk meg a traumákkal, szintén eltérhet személyenként. „Ha valaki reziliensebb, vagyis rendelkezik a rugalmas válaszkészséggel, és átmegy egy nehezebb időszakon, akkor akár egyedül is képes megküzdeni traumákkal, sőt, többen érettebben kerülnek ki ebből a helyzetből, mint korábban voltak. Többeknek szükségük van segítségre, mások a saját erejükből kerülnek ki a traumás eseményből, életszakaszból. Sokat számít a családi-szociális háttér, hogy vannak-e olyan személyek, akikkel megosztható a traumás élmény vagy esemény” – nyilatkozta a szakember az nlc-nek.
És ha máshonnan is indulunk el, vannak olyan jó és hasznos megküzdési stratégiák, amelyek mindenkinek érdemes alkalmaznia. Amit Máté Gábor szerint szem előtt kell tartani:
nincs traumaverseny, sosem másokhoz képest szenvedünk, vagyis nem számít, hogy más emberek nálunk szemmel láthatóan nagyobb traumával küszködnek, de nem szabad saját traumánkba kapaszkodva mások fölé helyezni magunkat, nem elismerni azt, hogy a traumáinkból fakadó viselkedésünknek másokra milyen káros hatása lehet.
A környezet részéről pedig először is fontos, hogy elismerjék, hogy a személy egy eseményt traumatikusnak élt meg. „Pszichológiai elsősegélyképzéseken tanítjuk meg a segítőket arra, hogy miképpen hallgassák meg, világosítsák fel és irányítsák tovább a hozzájuk forduló traumatizált személyeket. Biztonságos környezetben kell megsegíteni a trauma feldolgozását, hogy a személy ne maradjon folyamatos készenléti állapotban, amibe a traumás helyzetben került. A segítő személy feladata, hogy ebben támogatást nyújtson. Erre igen sok formában van lehetőség, gyakran elég a jelenlét, a támogató magatartás, máskor szükséges a terápiás intervenció” – mondta Hárdi Lilla.
Hozzátette, már a gyerekeket is fel lehet készíteni arra, hogyan dolgozzák fel a traumákat, például azzal, hogy megpróbáljuk nekik átadni, fontos, hogy tanulni tudjunk a múltból.
„Elkerülő magatartás alakulhat ki, ami minden – a traumára emlékeztető – személy, helyzet, tárgy elkerülésével jár, hogy a fájdalmas múlttal ne kelljen ismét szembenézni, és ne legyen ismét traumatizáló hatású. A traumás emlékek feldolgozásával az egyén – optimális esetben – érettebbé válik, elkezd a jelenben élni, és nem a múlt foglalkoztatja a folyamatos emlékbetörések rabjaként. Ehhez arra van szükség, hogy a környezet és a személyt körülvevő személyek biztonságot jelentsenek, amiben a korábbi események ismétlődésétől nem kell tartani.”
És így is fel kell készülni arra, gyógyulás fájdalommal jár. Ez elkerülhetetlen, és ezért fordulhat elő, hogy sokan inkább a tagadást, az elfojtást, az elnyomást, a kimagyarázást, a mentegetőzést, a fakuló emlékeket és a disszociáció valamilyen fokát választják.
„Ha viszont szembenézünk azokkal a módszerekkel, amelyekkel eltompítottuk magunkat, akkor nem úszhatjuk meg a fájdalmat, amely már régóta arra várt, hogy hírt adhasson magáról. Az is egészen természetes, hogy az ember fél ezektől. Az igazságból fakadó együttérzés felismeri, hogy a fájdalom nem ellenség. Sőt, a fájdalom alaptermészetének része az együttérzés, hiszen egy problémára próbálja felhívni a figyelmet.
A gyógyulás bizonyos szempontból annak az elfelejtése, hogy meg kell védenünk magunkat a fájdalomtól
– olvasható Máté Gábor és fia, Dániel Normális vagy című könyvében.
Ide kattintva tudsz jegyet venni Máté Gábor előadására
