Tetszhalottak és emberek, akiket élve temettek el

„Élvetemették el. Komáromból írják e hó 28-iki kelettel. Tegnap délután egy magasabb rangú hivatalnokot temettek. Midőn a nagyszámú gyászoló közönség a nyilt sir fölé csoportosult s a koporsót épen le akarták a földbe ereszteni, hirtelen erős kopogás hallatszott a koporsóból. A jelenlevők általános iszonyodását még növelé az, hogy midőn kinyitották a koporsót, a tetszhalottat ugyan mozdulatlanul, de olyan megváltoztatott helyzetben találták, hogy kétségtelenné vált, miszerint a kopogást ő idézte elő. Természetes, hogy a koporsót bevitték a temető kápolnájába, melynek ajtaját, a városból mindenfelőlrül roppant tömegben előtolató nép ellen, négy hajdúval őrizteték. Megkisérték a tetszhalottat új életre ébreszteni, s ez annyira sikerült, hogy ő ma már reggelizett is. Az eset a legnagyobb feltűnést keltő”

– így írt egy valóban elég különleges esetről 1880 decemberében egy pesti napilap.

Azt gondolnánk, hogy ilyesmi ma már nem fordulhatna elő, de ez tévedés. Nemrég mi is írtunk arról, hogy egy idős ecuadori nő a saját virrasztásán tért magához. Bella Montoya nyugalmazott ápolónőt agyvérzéssel szállították kórházba, majd az ügyeletes orvos halottnak nyilvánította. Sajnos a virrasztás utána hiába szállították kórházba a 76 éves nőt, néhány nappal később elhunyt.

Élve eltemetve

Számtalan hasonló történet van, olyanok is, amelyeknek szereplői  később maguk mesélhetik el, milyen az, ha valakit élve temetnek el. 1915-ben a Dél-Karolina állambeli Blackville-ben lakó Essie Dunbar 1915-ben elhunyt egy epilepsziás rohamban, vagyis úgy tűnt, mintha életét vesztette volna. A fiatal nő temetését másnapra tűzték ki, hogy távolabb élő nővére még leróhassa kegyeletét. Essie Dunbar testvére nem ért oda időben, már éppen az utolsó rögöket dobták a sírra, ő viszont ragaszkodott hozzá, még egyszer utoljára látni akarta Essie-t. Amikor a koporsó fedelét felnyitották, Essie felült, és mosolygott a körülötte állókra. Ezután még 47 évig élt.

Essie Dunbar

Essie Dunbar története is elég ismert, de 20. században talán még hírhedtebb Angelo Hays esete 1937-ből. A 19 éves fiatalember a délnyugat-franciaországi St. Quentin de Chalais nevű falu mellett motorkerékpározott, amikor egy hirtelen fékezésnél kirepült a nyeregből, és fejjel a közeli téglafalnak ütközött. Három nappal a baleset után pedig el is temették.

Az egyik egyik biztosító társaságának azonban gyanús lett az ügy, ugyanis az apa néhány nappal a baleset előtt fiára 200 ezer frankos biztosítást kötött, emiatt pedig exhumálták a fiú testét. A halottkém igencsak megrémült, ugyanis enyhe szívverést érzékeltek. Hayst azonnal kórházba szállították, és idővel a fiatalember teljesen felépült, sőt, igazi híresség lett, aki saját fejlesztésű biztonsági koporsóval is előrukkolt, amiben nemcsak csengő volt, hanem sok kényelmi funkció is. 

Minden jó, ha a vége jó, de sajnos van, amikor ez a legártalmatlanabb lelkek mennek keresztül ilyen borzalmakon. Néhány évvel ezelőtt a kelet-indiai Odisa államban egy járókelő vette észre, hogy egy újszülött kisbaba lába kandikál ki egy földbe vájt gödörből. Nem tudni, hogy a kislányt miért temették el születése után, de szerencsére Dharitriről a kórházba kerülése után megállapították, hogy nem esett komolyabb baja. 

És a hatalom sem óv meg attól, hogy valakit élve eltemessenek, vagyis erre lehet következtetni, ha elhisszük azt, hogy milyen csúfos véget ért például Zénón császár élete. Amikor az uralkodó  65 éves korában meghalt, holttestét egy díszes szarkofágba helyezték. De lehet, hogy a császár ekkor még élt, ugyanis a szarkofág lezárása után állítólag még három napon keresztül tompa dörömbölés és halk, ám annál kétségbeesettebb segélykiáltások szűrődtek ki a sírboltból. Felesége, Ariadné császárné szigorúan nem engedett senkit a sírhoz, pár nap elteltével Zénon tényleg meghalt. Két bizánci történetíró, Joannes Zonaras és George Kedrenos feltételezései szerint Zénon alkoholmérgezést kapott és elájult, hivatalosan azonban epilepszia vagy vérhas végzett vele. 

Valószínűleg a hasonló történetek vezettek oda, hogy Hérakleiosz császár márványszarkofágját saját utasítására három napig nyitva hagyták, miután a Szent Apostolok Jusztiniánusz mauzóleumának templomában eltemették. Legalábbis kering ilyen történet is. Később azonban valóban voltak olyan biztonsági intézkedések, amelyekkel meg akarták akadályozni az emberek, hogy koporsójukba zárva leljék halálukat, a 19. században különösen sokan tartottak attól, hogy ez lesz a végzetük.

Ezért egyrészt igyekeztek olyan módszereket kidolgozni, amelyekkel – szerintük – biztosan meg lehet állapítani, hogy valaki valóban elhunyt-e vagy csak tetszhalott, és meglehetősen kegyetlen óvintézkedésekre szánták rá magukat. Volt, aki komolyabb összeget ajánlott fel egy sebésznek, hogy gondoskodjon arról, hogy halála után kivágja a szívét, de volt, aki azért fizetett az orvosinak, hogy fejezzék le őt.

John Snart 1817-ben publikált, Thesaurus of Horror című könyvében mesélte el Bath egykori polgármesterének rémes történetét. A férfi egy halálos lázroham hunyt el, vagyis ezt hitték. Amikor azonban a sírások szüntetett tartottak, hangokat hallottak a koporsóból, sajnos a tévesen halottnak gondolt városvezető életét már nem tudták megmenteni, megfulladt, mire felnyitották a koporsót.  A történtek miatt a polgármester féltestvére arra kérte rokonait, saját halála esetén fejezzék le, mielőtt koporsójában a föld alá teszi, mert ő nem akart erre a sorsra jutni, írja a Múlt-kor.

Voltak persze, akik kevésbé drasztikus megoldásokban hittek, és találmányaikkal azt kívánták segíteni, hogy a koporsóban fekvő személy jelezni tudjon a külvilágnak, illetve kibírja a föld alatt eltemetve, amíg onnan ki nem mentik. Edgar Allan Poe is hasonlóról ír Az elsietett temetés című művében: 

„Körülményes óvintézkedések egész sorát munkáltam ki. Egyebek között úgy alakíttattam át a családi sírboltot, hogy bévülről is könnyen kinyitható legyen. A sírboltba mélyen benyúlt egy fogantyú, s ennek legenyhébb nyomására feltárulnak a vas ajtószárnyak. Volt olyan berendezés is, amely lehetővé tette a levegő és a fény szabad beáramlását, voltak megfelelő tartályok élelem és víz számára a befogadásomra szánt koporsó közvetlen közelében. Ezt a koporsót melegen és puhán párnázták ki, és olyan fedéllel látták el, amelyet a sírbolt ajtajának mintájára készítettek, és rugók alkalmazásával úgy szerkesztettek meg, hogy elég legyen, ha a test akár a leggyengébben is megmozdul, és máris szabad. Mindezeken kívül a sírbolt tetejéről harang lógott le, amelynek kötele a tervek szerint egy lyukon át a koporsóba ér, és a holttest egyik kezére erősítik. De jaj, mit ér az óvatosság a sorssal szemben? Még ezek a jól kitervelt biztonsági intézkedések sem voltak elegendők, hogy megvédjék az élve eltemettetés kínjától azt, aki erre ítéltetett.”

Edgar Allan Poe (Fotó: ullstein bild via Getty Images)

Nemcsak a véletlen vagy figyelmetlenség vezetett oda ahhoz, hogy valakit élve eltemettek, előfordult, hogy azt a kínzás vagy büntetés módszereként alkalmazták.

Az ókori Rómában a cölibátusi fogadalmának megszegéséért elítélt Vesta-szüzeket egy barlangba zárták egy kis kenyérrel és vízzel, ás úgy tartották, ha ártatlanok, akkor Vesta istennő majd megmenti őket. A Német-római Birodalomban számos bűncselekményt, többek között a nemi erőszakot, a gyermekgyilkosságot és a lopást is élve eltemetéssel lehetett büntetni, de sajnos a közelmúltban is volt, aki élt ezzel a módszerrel. Mao Ce-tung rezsimje alatt egyes beszámolók szerint is voltak, akiket élve temettek el, és sajnos a háborúkban is előfordul, hogy a harcoló felek ilyen kegyetlenséghez folyamodtak.

Vannak, akik pedig kicsinyes, önös érdekből használják ki a kínálkozó lehetőséget. Egy 1661-es pamflet egy igen riasztó esetről számolt be, ami persze lehet, hogy nem több egy városi legendánál, de nem jelenti azt, hogy nem történt meg hasonló a valóságban. Lawrence Cawthorn, aki mészárosként dolgozott Londonban, súlyos betegségben szenvedett. A fogadós asszony, akitől bérelte a szobáját, úgy gondolta, majd ő örökli a férfi összes ingóságát, és minden orvosi konzultáció nélkül halottnak nyilváníttatta, majd egy közeli kápolna mellett el is temettette. A temetőbe látogatók idővel iszonyatos sikolyokra és ordításokra lettek figyelmesek, Lawrence Cawthorn életét azonban már így sem sikerült megmenteni, elföldelve hunyt el.  

Nem csoda, hogy sokan rettegnek attól, hogy ez velük is megeshet, és egyes források szerint a tafofóbia, vagyis az élve eltemetéstől való félelem az egyik leggyakoribb fóbiák egyike. 

Persze így is vannak, akik önként vállalják, hogy élve temessék el őket, és sajnos ennek sokszor nem lesz jó vége. 1992-ben Bill Shirk szabadulóművészt élve temették el hét tonna föld és cement alá egy plexikoporsóban, és nem sokon múlott, hogy ez a mutatvány ne kerüljön az életébe. Évekkel később a Mythbusters című tévéműsor stábja akart utánajárni annak, hogy valaki túlélheti-e, ha két órán át élve eltemetik, mielőtt megmentik. Amikor azonban rájöttek, hogy az acélkoporsó, amiben az egyik műsorvezető, Jamie Hyneman feküdt, kezdett meghajlani a rápakolt föld súlya alatt, lefújták a kísérletet. És sajnos meg kell emlékeznünk arról az orosz férfiról is, akit 2010-ben élve temettek el, hogy megpróbálja legyőzni a halálfélelmét, és aki sajnos ott, a föld alatt lelte halálát.

Jamie Hyneman a koporsóban (Fotó: MythBusters Twitter)

Alan R. Leff, a Chicagói Egyetem tüdőgyógyászati és intenzív terápiás osztályának munkatársa szerint nem sok esély van arra, hogy valaki élve megússza, ha eltemetik, hiszen a koporsó valószínűleg nagyon jól le van zárva, ráadásul a ráhalmozott föld óriási súllyal nehezedik rá. És ha sikerülne ennek ellenére is kinyitni azt, akkor a ránk zúduló föld nyomna minket agyon, illetve tömítené el a légutakat. A szakértő szerint persze felhalmozódó szén-dioxid miatt egyébként előbb-utóbb úgyis elájulnánk, majd kómába esnénk, mielőtt a szívünk leállna, vagyis nem lennénk magunknál életünk utolsó pillanataiban. 

Aki visszatért a halálból

 „Vajmi borzasztó állapot az, midőn a tetszhalott koporsóba téve, eltemettetik s ebben fölébred, midőn szabadulni óhajt, midőn mindent elkövet saját megmentésére; azonban hasztalan; mert nincs mentség számára, nincs ember, ki hallja kiáltozásait, nincs halandó, ki hamarjában kiássa s őt megszabadítsa”

– írták az 1860-es években a Népnevelők Kalauza Hasznos közlemények az igazi- és tetszhalottakról című cikkében, amiben azt is felsorolták, hogy pontosan milyen jelei vannak a halálnak, honnan tudhatjuk, hogy valaki valóban meghalt, ha tanítójelöltek, népnevelők „bölcs tanácsaikkal léphessenek föl s ott, hol talán orvos, vagy halottvizsgáló nem létezik”.

És jogosan merülhet fel a kérdés, hogyan lehet az, hogy valakit halottnak nyilvánítanak, majd az illető egyszer csak feltámad, visszatér az életbe.

Először is mit evezünk halálnak, mikor mondhatjuk azt, hogy valaki meghal. Ezen valószínűleg lehetne vitázni sokat, és orvoslásban is különbséget tesznek halál és halál között. Ahogyan a Házi Patika szakértője fogalmazott, a klinikai halál azt jelenti, hogy a keringés, a légzés, az agyműködés átmenetileg megszűnik, de az agyhalál még nem állt be, ezért a biológiai működések helyreállásának még van esély, a biológiai halál beállta után viszont az életműködések már nem állíthatók vissza.

Az osztrák művész, Johannes Grenzfurther lezárja Erin Kobayashi koporsóját, majd elföldeli. A riporternő 15 percet töltött a zárt koporsóban az „Élje át az élve eltemetés élményét” című művészeti installáció részeként, a Blackwood Galériában, a Toronto Egyetem mississauga-i kampuszán (Fotó: Toronto Star/Getty Images)

Emellett találkozhatunk még az agyhalál fogalmával is, vagyis amikor agy olyan mértékben károsodik, hogy többé nem képes a szervezet irányítására, illetve a szívhalál megnevezéssel is. A hirtelen szívhalál a szívmegállást okozó állapotok következménye, Magyarországon évente kb. 20-25 000 hirtelen szívhaláleset fordul elő, egy részük azonnali beavatkozással megmenthető, írja az Egészségvonal. 

„A szív- és légzéshangok bizonyos időn át tartó hiánya, a fixált, kitágult pupillák jelenléte és az, hogy az illető nem reagál semmilyen ingerre, azt jelenti, hogy az illető elhunyt. Minden orvost megtanítanak arra, hogyan kell ezt elvégezni, és mindenki tisztában van a kötelességeivel. Sajnos előfordult már, hogy a halál beálltát ezzel az eljárással állapították meg, de a beteg utána még életjeleket mutatott. Az évek során láttam már ilyet. Egy nap egy kórházban egy kollégám halottnak nyilvánított egy idős nőt, de röviddel később újra lélegezni kezdett, és rövid időre visszatért a pulzusa” – írja Stephen Hughes Anglia Ruskin Egyetem orvosi karának oktatója. 

Hughes hozzáteszi, előfordulhat, hogy egy felületes, nem megfelelően elvégzett vizsgálat miatt jelentik ki valakiről, hogy halott, de vannak olyan szerek is, amelyek tévútra vezethetnek. Gondoljunk csak Rómeó és Júlia történetére, a hőszerelmes is azt hitte kedveséről, hogy elhunyt, pedig csak egy olyan mérget fogyasztott, amitől tetszhalott állapotba került. Nyilván az orvosok sokkal képzettebbek, mint Shakespeare drámájának tragikus sorsú hősszerelmese, de így is előfordulhat, hogy tévesen állapítják meg valakiről, hogy meghalt.

Hogy valós példákat is mondjunk, 17. századi Angliában írták le Alice Blunden esetét. A nő állítólag nagy mennyiségű mákos teát ivott, amitől úgy tűnt, mintha nem élne, és egy orvos, aki tükröt tartott az orrához és a szájához, hogy megállapítsa lélegzik-e, halottnak nyilvánította. A temetése után sajnos túl későn érkezett a segítség, és a koporsójában érte a halál. Több száz évvel később hasonlóan járt egy macedóniai nő is. Egy rendőrségi vizsgálat megállapította, hogy a 49 éves nőt élve temettek el, miután tévesen halottnak nyilvánították. Szegény asszony koporsóban, szívrohamban halt meg. Később kiderült, hogy az orvosai által a rákkezelés részeként adott gyógyszerek voltak azok, amelyek miatt tévesen klinikai halottnak nyilvánították.

Mike Meaney ír építőmunkás koporsóját húzzák a felszínre, miután rekord 61 napot töltött el eltemetve, London Kilburn körzetében, 1968. április 22-én. Meaney ételt és italt is kapott a rekordkísérlet alatt egy speciális csövön keresztül (Fotó: Jim Gray/Keystone/Getty Images)

Hughes szerint az is lehet, hogy valaki elájul, és ezután állapítják meg róla tévesen, hogy elhunyt. Így járt egy hondurasi fiatal lány is, állítólag annyira megijedt, amikor a szomszédban lövéseket hallott, hogy a sokk hatására meghalt. Hogy mégsem ez történhetett, akkor derült ki, amikor a sírjából hangokat hallottak.  Hozzáteszi, a hideg, jeges víz is lelassítja a szívritmust, ami megtévesztő lehet, állítja, a sürgősségi orvoslásban régóta tanítják, hogy a vízbe fulladt beteg halála nem bizonyított, amíg fel nem melegítik.

Megjegyzi azt is, manapság nagyon ritka az, hogy valakiről tévesen állapítsák meg, hogy halott-e vagy él, az pedig még ritkább, hogy erre ne jöjjenek rá még a temetés előtt. Egy lengyel nő, Janina Kolkiewicz 11 órát töltött a hullaházban, mire felfedezték, életben van. Az, hogy ezt a borzalmas kalandot sikerült megúsznia, abban lehet, hogy az is szerepet játszott, hogy a hűtőkamrában volt, a hideg hatására pedig a sejtek oxigén- és glükózigénye csökken, és egyfajta hibernált állapotba kerülnek.

Mint a témával foglalkozó cikkek megjegyzik, vannak olyan betegségek, egészségügyi problémák is, amelyek miatt valaki halottnak tűnhet, említettük már a hipotermiát, vagyis a test túlzott lehűlését, de ilyen például a katalepszia, vagyis élettelen, mozdulatlan állapotot előidéző roham, görcs, ami olyan neurológiai rendellenességek, mint például epilepszia és Parkinson-kór tüneteként jelentkezhet. De ide lehet sorolni a bezártság- a vagy locked-in szindrómát. Ez egy olyan állapot, amiben az alany öntudatánál van, de nem képes mozogni és kommunikálni. Ebben a szindrómában a test csaknem minden akaratlagosan mozgatható izma lebénul, csak a szem vagy csak az arcizmok mozgathatók még.

Sok helyen említik meg az ún. Lázár-jelenséget vagy Lázár-szindrómát, ami nem más, mint a spontán keringés késleltetett visszatérése az újraélesztés leállítása után. Más szóval, amikor a szívmegállást követően halottnak nyilvánított betegeknél a szívműködés visszatérése tapasztalható. Ezt a jelenséget 1982-ben említette először a szakirodalom, és az elmúlt évtizedekben alig háromtucatnyi esetről tudni, de vannak olyan szakemberek, akik szerint jóval gyakoribb ez a jelenség, csak nincsenek dokumentálva az ilyen esetek. Erre pedig lehet, hogy az a magyarázat, hogy az orvosok tartanak attól, hogy milyen jogi és szakmai következményei lehetnek annak, hogy egy beteg, akit halottnak nyilvánítottak, egyszer csak feltámad.