Nem sűrűn járok temetőbe, pedig lenne kihez. Úgy tartom, emlékezni bárhol lehet: itthon sokszor gyújtunk gyertyát esténként, s lángját elnézve mindig eszembe jut 14 éve elhunyt édesapám. Nincs olyan nap, hogy ne lenne picit velem: ő ott van az őszi napsütésben, a harkály kopogásában, a fáról lehulló levélben, a heves szélviharban, a gyerekeim mosolyában, ha belenézek a tükörbe. Nem is tudom, hol van. Egy valami biztos: hiányzik.
Halottak napja. Szép szimbóluma az emlékezésnek ez a keresztény ünnep, amit az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekért ülünk. Ezidőtájt talán többet gondolunk az elmúlásra, minket is megérint az idő vészes rohanása. Meleg sállal a nyakunk körül, összehúzott kabátban jól esik szorongatni egy aprócska mécsest, megszagolni a színes krizantémot, és letenni oda, ahol valakinek hamvai örök nyugodalomra leltek. Kötelességtudatból, a vallás előtt tisztelegve, szerettünk emlékére ezen a két napon szinte mindenki temetőbe megy. Illik.
És valljuk be: a lélek megfoghatatlan, nem röghöz kötött, de a test maradványait csakis itt érezhetjük viszont.
Földöntúli találkozás? Szeretnénk hinni, hogy itt az is megtörténik. Néhány nappal ezelőtt a Fiumei Úti Sírkertbe, vagyis a Kerepesi temetőbe látogattam, ahol hazánk nagyjait helyezték örök békességre. Ki hinné, hogy igazán különösen indult az ország egyik legjelentősebb sírkertjének élete:
Fotó: Komka Péter, MTI
1840 körül szembesült Pest városa azzal a ténnyel, hogy a Váci úti, Ferencvárosi és Józsefvárosi temetőket mielőbb tehermentesíteni kell.
Eleinte a helyhiány szülte az ötletet, de később Széchenyi István vetette fel a gondolatot: legyen a nemzet nagyjainak is egy emlékhelye. 1847-ben kijelölték az újabb temető határait, amit “Kerepesi” névre kereszteltek. 1849 április 1-jén nyitották meg kapuit, az első hivatalos temetést 1849. április 12-én tartották.
Az első híres magyar, Vörösmarty Mihály földi maradványait 1855-ben helyezték ide. A pesti polgárok nem fogadták nagy lelkesedéssel az új sírkert megnyitását, ugyanis igénybevételét több dolog is nehezítette: az 1848-49-es forradalom és szabadságharc fontos hadmozdulatai nem messze a sírkerttől zajlottak. A temetőt megközelíteni sem volt egyszerű, mivel akkoriban a város utolsó házai a Nagykörúton álltak, utána már csak szőlősökön és alig járható földutakon keresztül lehetett eljutni a temetőbe.
1885-ben a székesfőváros dísztemetőnek nyilvánította a sírkertet, s minden idők egyik legnagyobb hazai temetése is itt zajlott 1894-ben: Ferenc József utasítására a majd’ ötven éves külföldi tartózkodás után elhunyt Kossuth Lajos nem kaphatott magyar állami temetést, ezért a nagyszabású gyászszertartást a főváros szervezte. Az eseményen sem a hadsereg tagjai, sem az államhatalmi szervek munkatársai nem vehettek részt hivatalosan. De a Nemzeti Múzeumtól a Kerepesi úti temetőbe közel félmillióan kísérték végső útjára a magyar szabadság atyját. Kossuth 1909-ben befejezett mauzóleuma az ország legnagyobb síremléke, amelyet Gerster Kálmán építész és Stóbl Alajos szobrászművész alkotott.
Fotó: Jászai Csaba, MTI
A Keleti pályaudvartól nem messze található sírkert ma már a megnyugvás hatalmas szigete. Amíg körülötte vonatok robognak, villamosok döcögnek és mentőautók száguldoznak, addig bent a madarak boldogan csicseregnek és mókusok vidáman ugrálnak egyik fáról a másikra. Én pont azt a napot fogtam ki, amikor a Nárcisz névre keresztelt vihar szinte az egész országban dühösen tombolt.
A valóságos hurrikánban egy teremtett lélek sem volt a temetőben rajtam kívül. Ugyan gyertyát gyújtani esélyem sem volt, de igyekeztem minél több híres magyar sírját meglátogatni.
Szép időben is szinte egy igazi gyalogtúra lenne minden ismert ember emlékhelyét meglátogatni, de a csönd, a kivételes harmónia és a csodás táj kedvéért mindenképp megéri sétálni. Néhány métert is képtelenség úgy megtenni, hogy ne botlanánk bele egy kiemelkedő magyar kőbe vésett nevébe, vagy ne mélázhatnánk el egy kivételes művészeti alkotás előtt ácsorogva. Sajnos most, a kegyetlen időjárás miatt, életemben először autóval keringtem körbe.
„Ami bennem lélek, veletek megy. Ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik, s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.” (Jókai Mór: Negyven év visszhangja, síremlékének felirata)
Minden híres nyugvó lelket lehetetlenség lenne felsorolni, így a teljesség igénye nélkül írom most le nektek, kiknek emlékhelyeivel találkozhattok a sírkertben: Ady Endre és múzsája Brüll Adél (Léda), Arany János, Antall József miniszterelnök, Babits Mihály és felesége Török Szofi, Blaha Lujza, Deák Ferenc politikus, Egressy Béni a Szózat, és Erkel Ferenc a Himnusz megzenésítője, Eötvös Lóránd, Heim Pál, Jancsó Miklós Kossuth-díjas filmrendező, Jókai Mór, József Attila, Juhász Gyula, Kádár János, Karinthy Frigyes, Kertész Imre, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Mádl Ferenc köztársasági elnök, Mikszáth Kálmán, Munkácsy Mihály, Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni, Semmelweis Ignác orvos, Rubik Ernő, Szabó Ervin, Szabó Lőrinc, Petőfi Sánod felesége, Szendrey Júlia, Vörösmarty Mihály, Weiner Leó zeneszerző, Ybl Miklós építész, Zilahy Lajos és Zwack Péter.
Bal oldalon Móricz Zsigmond, jobb oldalon Babits Mihály és felesége, Török Szofi sírja
Fent “a nemzet csalogánya”, Blaha Lujza sírja. Lent “az anyák megmentőjének”, Semmelweis Ignácnak az emlékhelye
Az élet nem áll meg: 1992 óta az egyik épületben múzeum működik állandó kiállítással. Számos művészeti és kulturális rendezvénynek is otthona a gyönyörű temető. A rengeteg növényritkaságnak hála rendhagyó biológiai tanóráknak is helyt ad: a legelső alkalommal 37 intézmény legalább 2000 diákja vett részt a programban. A sírkertet 2013 decemberében az Országgyűlés a kulturális örökség védelméről szóló törvény módosításával nemzeti emlékhellyé nyilvánította, s ezzel bekerült Magyarország 17 kiemelt helyszínei közé.
Balra Kosztolányi Dezső, jobbra Munkácsy Mihály sírját láthatjátok
Kis túlzással állíthatom: úgy ismerem ezt a temetőt, mint a tenyeremet. Volt idő, amikor minden nap kijártam, de most már csak évente egyszer jövök ide. Halottak napján, Karácsonykor vagy február 6-án, Apa születésnapján.
Halála előtt kifejezett kérése volt, hogy kedvenc költője, Radnóti sírhelyéhez közel, ide szórják hamvait. Így is lett. A szóróparcella gondozott, másvilági gyepét elnézve, talán kicsit becsapva magam megnyugszom, hogy az életerős fűszálak között megbújnak apa hamvai is.
Még ebben az óriási viharban is megálltam néhány percre azon a helyen, ahol annak idején a temetésén. Könnybe lábadt szemmel szorongattam ronggyá tépázott esernyőm, egy pillanatra behunytam a szemem és alig hallhatóan köszöntem neki. Aztán cuppogós gumicsizmában csónakázva visszaszaladtam a brummogó autóhoz. Mert mindig tovább kell lépni…
A Fiumi Úti Sírkert szóróparcellája
